Criticai Lapok, 2016 (25. évfolyam, 1-13. szám)

2016 / 1-2. szám

orvoslásához elég a Valeriana-recept, az intéző, Samrajev legfőbb fegyvere az ellentmondást nem tűrő szigor, Trigorint behízelgő modora és az életből ellesett témavázlatai tartják benn az irodalomban, míg Arkagyinánál a fittségére ügyelő színészete a nyerő. De má­sodlagos a képességük, a tehetségük vagy a tehetségtelenségük, a legnagyobb bűnük az, hogy önmaguk építése mellett elfeledkeztek az utánuk jövőkről. A közeledés-eltaszítás, meg­értés-megvetés, szeretet-gyűlölet kettőssége, a kapcsolatok bizonytalansága erőteljesen van jelen az egész előadásban. Ahogy reménytelen a szülő-gyermek kap­csolat, úgy a szerelmek sem végzetesek. Nem mindent elsöprő Nyina és Trepljov egymásba feledkezése, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a lány az érvényesüléséhez többet kínáló Trigorinhoz menekül. Mása számára is kényszermegoldás, hogy Medvegyenko felesége lesz, hiszen Trepljov iránt érez reménytelen szerelmet. Mintha anyja, az intézőnő sorsát követné, aki még mindig a Dorn doktor iránti ifjúkori szerelmét kergeti. S különös a kapcsolat Arkagyina és Trigorin között is. A színésznőnek szüksége van a férfira, minden női furfangot bevet azért, hogy - fia rosszal­lása ellenére is - megtartsa őt. De ugyanez az érzelmi visszafogottság jellemzi a férfiakat is. Ascher ezt a magánéleti instabilitást teszi a hivatásbeli kudarcok vagy rutinériák mögé, kiemelve, hogy a kettő harmóniája egyik szereplőnél sem működik. E konstellációban nem sorsdöntő, hogy Trepljov jó művel rukkol-e elő az előadás kezdetén, hogy Arkagyina milyen színésznő, hogy Trigorin mitől közkedvelt író, s Nyinában van-e tehetség vagy sem. A ma emberének élni tudása vagy életképtelensége ennél sokkal fontosabb. A fogódzókat Radnai Annamária újrafordítása adja meg. Nem nyúl bántóan az eredeti szöveg­hez, nem törekszik arra, hogy forszírozottan modern legyen. Úgy marad hű a csehovi vi­láglátáshoz, hogy közben a maihoz is közelít. Néha elég ehhez egy pótló szó beiktatása vagy egy köznapi kifejezés. Megoldásaitól rétege­ződnek a szituációk, gazdagodnak a jellemek. Aschernél ugyanis - s ebben nem különbözik korábbi (Csehov) rendezéseitől - minden félmondatnak jelentése, jelentősége van. Ily módon nem értelmezhető a fő- és mellékalak megjelölés sem, mert a dráma minden szerep­lője mind önmagában, mind a többiekhez való relációjában elevenen, egyediségét és fontosságát hangsúlyozva létezik. Hogy ezek a szólamok egymást erősítve megszólaljanak, ahhoz a Katona színészei kellenek. Szacsvay László például, aki Jakovot, az öreg szolgát hozza, némán, ragasz­kodó szeretettel, szívet melengetően. Épp az ellentéte a Samrajevet játszó Bezerédi Zoltán. Hangos, ellentmondást nem tűrő, hiszteroid, a birtokra, de különösen a lovakra ügyelő intézője a feladatnak megfelelni akaró alkalmazottat hozza színre. A feleségét alakító Szirtes Ági azt játssza el, hogyan nyomorítja meg egy olyan házasság, amelyben állandóan kompenzálnia kell. Csupa görcs, hárítás, simítás. S ráadásul a Dorn-kapcsolatot sem tudja felmelegíteni. Minden dühe, keserűsége összegződik abban a mozdulatban, ahogy a Nyinától kapott vi­rágcsokrot Dora kezéből kiveszi és miszlikre tépi. De Szirtes Ági szerepformálásában benne van az a mélyről fakadó, tehetetlen fájdalom is, hogy lánya ugyanazt az utat járja be, mint ő, és nem tud rajta segíteni. Jordán Adél önsorsrontó Másája ugyanis pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, hogy menthetetlen az élete. A színésznő fekete humorral építi Mása köré a légvárakat, beszűkült tudattal és Trepljovhoz kötött tekin­tettel jellemzi az alakot uraló reménytelenséget és magányt. Dankó István Medvegyenkóként fut­­ása után, és tűri a szeretetlenséget. A színész remekül ragadja meg azokat a pillanatokat, amikor a tanító azt gondolhatja, hogy most az egyszer odafigyelnek rá, majd lemondóan veszi tudomásul, hogy megint csak belerúgnak. Ezeket az élet­rúgásokat kerüli Dorn doktor Fekete Ernő megformálásában. A korai tes­­pedtség jegyeit a külsejében is viselő orvost nem lehet már a maga teremtette keretek közül kimozdítani. Csupa bölcsességnek ható frázis, csupa megszokás. Furcsa fintora a sorsnak, hogy amikor ki akar mozdulni komfortzónájából, és Trepljovnak a színdarabját, a tehetségét dicséri, a fiatalember ugyanúgy nem figyel rá, mint Dorn teszi másokkal. Máté Gábor Szorinnal egy egész életutat jár be. A hivatalnokét, aki már nyugdíjas, de még semmit sem ért. A színész egészen bravúros alakításban éri meg a leépülés Mészáros Blanka, Fullajtár Andrea, Nagy Ervin és Máté Gábor (fotó: Horváth Judit)

Next