Gyermekünk, 1972 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám
1. Mit álmodhatott ? Panni szépen fejlődik, egészséges kiegyensúlyozott kétéves kislány. Napjait vidáman tölti, mégis mind gyakrabban fordul elő, hogy éjjel felriad, sírni kezd, zaklatott, nyugtalan, és jó időbe telik míg végre megnyugszik. Mi baja lehet? Vajon mit álmodott? Mitől félhet, hiszen kicsi még, nem néz Ijesztő tévéfilmeket, nem olvas rémtörténeteket sem. Mindez igaz. Ijesztő álmai mégis lehetnek, mert ijesztő helyzeteket átélhet. A szülők számára észrevétlen marad a pillanat s az is lehet, hogy nappal még a gyerek sem dolgozta fel riadalmát. Éjjel mégis rosszat álmodik, felriad, sír. — Ne hagyjuk magára ilyenkor. Feltétlenül meg kell nyugtatni. Néhány kedves, szerzetetteljes szó, alighanem elég, de az sem baj, ha leül mellé édesanyja, s ágya szélén addig mesél, addig beszélget vele, míg a gyerek tökéletesen megnyugszik s bizonyos, hogy jól alszik majd tovább. 4. Puskázik Péter osztályfőnöke a fogadóórán közölte a szülőkkel, hogy fiúk gyakran puskázik. De ez még semmi — mondta az osztályfőnök — a puskát tovább is adja padtársának, s ezzel csalásra biztatja őt is. Ez ellen tenni kell! — Péter szülei hosszan tanácskoztak: ugyan mit tehetnének, hogy Péter ne puskázzon. Hiszen még nem született olyan diák, aki sosem puskázott volna, olyan sem, aki a füzet alatt odacsúsztatott segítséget visszautasította volna. A gyerekek nem a csalás céljából puskáznak és ez az aprócska lázadás a „nem szabad" ellen menthetetlenül hozzátartozik a diákélethez. A szülök tehát újra beszélnek az osztályfőnökkel és azt javasolják: engedélyezze segédkönyvek, lexikonok használatát szabadon, biztos, hogy a gyerekek kevesebb illegális segítséget vesznek majd igénybe. 2. Az a lecke! A leckét meg kell csinálni. Ez köztudott. De mikor? És hogyan? — Mert amíg hozzákezd a gyerek, és amíg elkészül vele ... Kimondhatatlan gyötrelmek a leckekészítés órái kezdetben gyereknek, szülőnek egyaránt. Mert a gyerek mesél, mesél, ezerféle ürügyet kitalál, csakhogy ne kelljen még hozzákezdenie a munkához. Végül mégis nekilát, ám akkor meg a legkevésbé sem figyel oda. Izeg-mozog, botrányosan ír, csak nézi, nézdegéli a könyvet, de láthatóikg nem megy a fejébe az égvilágon semmi. Az idő meg múlik, lassan vége a délutánnak. — Mit lehet ilyenkor tenni? Elsősorban tudnunk kell, hogy az otthoni munkához mikor kezdjen hozzá a gyerek. Semmiképpen ne közvetlenül ebéd után. Ilyenkor játszszon, pihenjen egy keveset és csak ezután következzék a leckekészítés. — Mindenekelőtt készítse elő a szükséges kellékeket, ahogyan a munkás is legelőbb szerszámosládáját, munkaeszközeit készíti össze), nehogy tanulás közben kelljen a ceruzát hegyeznie, a tollat töltenie. Csak ezután kezdjen a munkához. De azt is tudnunk kell, hogy a gyerekek összpontosítási képessége változik a korukkal. Az öt-hét éves gyerekek körülbelül 10—15 percig, a hét-tíz évesek 20 percig, a tíz-tizenkét évesek 20 percig, a tizenkét-tizenhat évesek pedig még mindig csak 30 percig tudnak folyamatosan koncentrálni. Ebből az következik, hogy az összpontosítási időszak végén feltétlenül 3—5 perces szünetet kell tartani. Ezek a kikapcsolódási szakaszok felfrissítik a gyereket. Ha ezt figyelembe veszszük, egészen bizonyos, hogy sokkal könnyebben megy majd a leckekészítés. 5. „Megbetegedtem!’ Jani az új óvodai program bevezetése után került óvodába. Jani egyetlen, s bizony kissé elkényeztetett kisfiú. Az új programnak a szülők nagyon örültek, ám ennek ellenére már az első időkben elkezdődtek a bajok. A gyerekek gorombák, bántják őt — panaszolta Jani — inkább nem szeretne az óvodába menni. Hosszas rábeszéléssel, könyörgéssel kezdődött ezután minden reggel. Hol édesanya, hol apa vállalkozott a kitüntető feladatra: elmesélni Janinak, milyen nagyszerű az óvoda. Minden hiába. A rábeszélés végén Jani sugárzó boldogsággal közölte: megbetegedtem, ma nem mehetek! Még a legjobban előkészített feltételek között is előfordul, hogy a gyerek nehezen szokja meg az új helyzetet, a családtól való első eltávolodást. A legtöbb segítséget ilyenkor az óvónénitől várhatjuk. Ha tud a bajokról, megtalálja a módját, hogy többet foglalkozzon a gyerekkel. PAP KLARA rajzai ■ 3. Még mindig babázik... A tizenhárom éves Kati még mindig babázik. Jobban szereti a babáját a könyveknél, még az iskolába is elviszi magával. — Visszamaradott talán ez a gyerek, hogy ilyen nagy lány, már a fiúk is megnézik, de ő csak babaruhát varr, meg frizurát csinál a dédelgetett babájának — aggályoskodik Kati mamája. Pedig az aggodalom fölösleges. Kati gazdag, színes világot épít babája köré. Mikor öltözteti,ésül, iskolást játszik vele, elsősorban a törődést, a gondoskodást gyakorolja, s ha tizenhárom éves korában Katit ez ilyen komolyan foglalkoztatja, könnyen lehet, hogy amikor majd a pályaválasztásra kerül sor, az óvónői vagy a tanítónői hivatást választja.