Család és Iskola, 1884 (10. évfolyam, 1-19. szám)
1884-01-01 / 1. szám
3 unatkozzam egy nevelésügyi közlönyben a nevelés módszerével ! E szavakat: Éljünk gyermekeinknek!,némely családban meg se értik, sőt ki is gúnyolják. A gyermekek nem tartoznak szüleikhez, de igenis a bennehoz, a szolgálóhoz, az inashoz. S ha akkor a gyermekekben részhajlamok ébredeznek, szitkozódnak, mint a legények, vagy illetlen szavakat mondanak, akkor megijedünk, de már későn. S ha foglalkozik is némely anya gyermekeivel, az talán csak azért történik, hogy őket a társalgási teremben bemutassa, avagy szép ruhában a sétányra vezesse. A gyermek neveletlenségeit, csintalanságait tanulmányozni és gyógyítani s általában e kisdedek lelki fejlődéseivel törődni az bajos, alkalmatlan neki és minden lap iránt, mely a gyermek lelki ápolását tárgyalja, közönyös és ellenszenves. De ne szóljunk többet erről! Az ellenvetések még keserűebbek. Azt mondják: Az egész nevelésügyi sajtó nem ér semmit, csak szalmát csépel, sőt úgy látszik, mintha azoknak igazuk volna, kik azt mondják: Minél több nevelésügyi lap jelenik meg, minél többet írnak a nevelésről, annál rosszabb lesz. Ez igaz, ha a közlöny olyan, mint amilyennek nem kellene lennie. Száraz, módszertani értekezések, bölcselkedések, üres szólamok, igaz, ezek ellenszenvet is kelthetnek. Mit is kezdjen el egy anya ily czikkekkel? Félhetne attól, hogy be kell vallja, hogy nem érti. De ha arról van szó, hogy megmondjuk a családnak, miképpen kell bánni a gyermekekkel, kik nyalánkodnak, avagy adjunk-e pénzt a gyermeknek az iskolai takarékpénztárba ? hogyan kell az első hazugsággal szemben fellépni ? Minő hibákat követünk el beteg gyermekekkel szemben? Ekkor valóban senki sem állíthatja, hogy ily tanácsok haszontalanok és hiábavalók volnának.Folyt. köv.) Czirják Albert: Jövőnk érdekében. Köztudomású dolog, hogy a tanítói állással együttjáró kötelességek napról-napra fokozódnak. A legkülönbözőbb, nagyon gyakran egymással éppen nem megegyeztethető, kötelességek teljesítését kívánják tőlünk. Az egyik mint a méhésznek, a másik kertésznek, a harmadik a háziipar munkásának, a negyedik az egyház szolgájának az ötödik az emberbaráti intézmények buzgó apostolának, a hatodik takarékpénztár kezelőnek stb. stb. — óhajt látni. Sőt hányszor nem hallunk oly véleményt is, hogy a jó tanítónak a fenntebbi, meg az ezekkel kapcsolatban említhető, de elő nem sorolt ügyek mindenikének, előharczosául kell szegődnie. Tiszteljük a munkamegosztás elvét s méltán követeljük, hogy a kötelességek teljesítésével az élvezeti jogok is arányban álljanak. Nagy igazságtalanság, hogy a társadalom azon egyénektől követel a legtöbbet, akiknek a legkevesebbet ad. — Nem akarom most a tanítói állás árnyoldalait részletezni, lesz erre majd alkalmunk máskor, a fennebbieket is csak azért említem, hogy a tanító társadalmi állása emelésének szükségességét jelezzem. A tanítói pályát bármely más pályával egybehasonlítva, azonnal szembeszökő ennek azon hátránya, hogy míg a többinél a törekvő ifjú munkakedvének fokozására nagyon hozzájárul azon remény, hogy a jól végzett munka után a megérdemelt előléptetésben részesül, — addig a tanítói pályán erre nem számíthat. Itt egy-egy előléptetés a ritka kivételek közé tartozik, s legtöbbször csak csekély fizetési differenciából áll. Ha e helyzet megváltozik s az előléptetés a tanítóknak is biztosítva lesz, társadalmi állásuk nagy mértékben emelkedni fog. Eszközölhető volna pedig ez a tanítóképezdei tanárképzés és a tanfelügyelői qualificatio kérdésének megoldásával. Az állami képezdék szervezésekor nagy hiány volt a tanerőkben, a középtanodáktól átjött tanárok száma e hiány fedezésére nem volt elégséges s így a különböző felsőbb tanintézetek hallgatói közül toborzottak a képezdékhez tanárokat. Hogy ezen különböző elemekből alkotott tanári testület oly szép eredményt tudott felmutatni, azt a nagy részük odaadó, lelkes munkásságának köszönhetni. E tanárok a hazai közoktatásügynek kiváló szolgálatot tettek, bizonyítja ezt azon törekvő tanítói kar, mely a közelmúlt másfél évtized alatt növendékeikből alakult, és amely — öndicsekvés nélkül bevalhatjuk — Magyarország népoktatásügyének nagy lendületet adott. E siker azonban részben a véletlen szerencse következménye. A jövő tanítóinak képzését pedig ily véletlen esélyeinek kitennünk nem szabad. Itt az ideje, hogy a tanítóképezdei tanárok kiképeztetésének kérdését ismét felszínre hozzuk. Trefort minister mondá egy alkalommal a következő, s e kérdésre is nagyon találó szavakat: „Az intézményeket akkor kell reformálni, mikor még életképesek, mikor tekintélyük még nem járt le, s mikor még él az emberekben az a hit, hogy az intézmény alapja helyes és való.“ Egy ilyen, reformot sürgető kérdés, a tanítók és pezdei tanárok qualificatioja, mellyel nagyon is kapcsolatba hozhatni a tanítói állás emelésének kérdését. Intézkedni kellene első sorba arra nézve, hogy jövőre csakis népoktatási intézetekben már tényleg működött, s a kellő qualificatiot megszerzett tanítók lehessenek képző intézeti tanárokká, így a képezdei tanárok mindenike bírna a népoktatás terén a kellő gyakorlati jártassággal, s a törekvőbb tanítóknak is alkalom nyújtatnék magasabb qualificatiot, nagyobb munkakört, e mellett jobb anyagi helyzetet is szerezni. Angliában és Francziaországban ez ügy már régebben szervezve van; ott úgy a képezdei tanári, mint a tanfelügyelői qualificatiot minden elemi tanító megszerezheti ; — e nagyon is természetes jog megadása az intézménynek csak előnyére vált. — Vajjon csak a magyar tanítók ne lennének képesek magasabb promotiora? Népoktatásügyünk nagymérvű fejlődése egyáltalában nem tanúskodik e mellett. Sokan egyetemi képesítést követelnek a képzőintézeti tanároktól, mi ezt nem tartjuk okvetlenül szükségesnek, egyfelől, mert az egyetemi tisztán tudományos képzés, csak a gyakorlati jártasság rovására szerezhető meg; továbbá, mert az egyetemeken a jelöltek rendszerint csak 1- legfölebb 2 tárgyban szereznek szakismeretet mig a képezdékben tudvalevőleg nemcsak 1—2 szaktárgyat, hanem egész tudománykört kell tanítani (pl. a természetrajz- mennyiségtan tanárának: termé