Családi Kör, 1999. július-szeptember (10. évfolyam, 26-39. szám)

1999-09-23 / 38. szám

Különös látogatói lesznek szombaton Zentának. Ősz hajú diákok léptei konganak majd az ódon gimnázium számukra jól ismert folyosóin, zsivaj is lesz biztosan valamennyi, csak éppen annyival halkabb, amennyivel a harsány diákzajongást ötven elsuhant év súlya tompítani tudja. Pontosan ennyi idő múlt el azóta, hogy 1949-ben szerteszéledt az életbe és a világba a Magyar Tannyelvű Vegyes Főgimnázium 40 fiú- és 36 leányérettségizője. „Az 1948/49-es tanévben - írja Dobos János A zentai gimnázium 100 éve című monográfiájában - a magyar algimnáziumhoz csatolták a felső (V-VIII.) osztályokat, vagyis gyakorlatilag a magyar tannyelvű gimnázium is főgimnáziummá alakult át. Így 1948 szeptemberétől két vegyes főgimnázium működött Zentán: a magyar gimnáziumnak 1016, a szerbnek 508 tanulója volt. Mindkét iskola teljesen önálló volt, ugyanabban az épületben az egyik félévben a szerb, a másikban a magyar intézmény diákjai jártak délelőtt.” 1949-ben a magyar gimnazistáknak volt egy 28 éves magyar nyelv- és irodalomtanára, aki néhány hónappal érettségizésük után átvette az igazgatói posztot, és 1956-ig azt töltötte be. Ő volt akkor a zentai gimnázium történetében a legfiatalabb, ma pedig, 80 évesen, szintén ő ennek a nagy múltú tanintézménynek a legidősebb élő igazgatója. Akkor mindenki egyszerűen csak Szeli Istvánnak ismerte, ma pedig a tudományok doktorát, akadémikust, nyugalmazott egyetemi tanárt, tudományos és szellemi életünk kimagasló alakját is tiszteljük benne. - Rendkívül tehetséges, nagy generáció volt ez - mondja a jubilánsokról. - Ez volt az első olyan osztály, amely teljes egészében magyar képzést kapott, külön gimnáziumban. S mind a négy osztályt magyarul végezték. Tankönyv? Dehogy volt! Az első tankönyv csak 1955-ben jelent meg Bevezetés az irodalomelméletbe címmel, s ez volt magyar nyelvből és irodalomból az első tankönyv az akkori program szerint. Természetesen Szeli István írta. A sok diák között Bori Imre akkori gimnazista is a tanítványa volt a most ünneplő korosztályból. Ma értelmiségünk másik tiszteletre méltóan kimagasló alakja. Szintén a tudományok doktora, akadémikus, nyugalmazott egyetemi tanár. - Milyen volt diákként? - Ő volt a legjobb tanuló, magyarból extra klasszis. Azóta sem volt olyan tanítványom. Mindent tudott. Hogy a diákok általában milyenek voltak akkoriban? Se jobbak, se rosszabbak a maiaknál. De a háború éretté tette őket, komolyan fogták fel a világot. Érettségi után háromnegyed részük egyetemre ment. Kiváló értelmiségi és közéleti személy lett sokukból, a gazdasági életben és a tudományos munkában is. A martonosi születésű Lengyel Károlyné ma nyugdíjas Újvidéken, de 50 évvel ezelőtt még „csak” Gruik Ilona volt a neve, s 35 társával együtt a leányosztályt fejezte be. Az a Lengyel Károly, aki akkoriban a gimnáziumban helyettesítő tanár volt, ma, öt évtized után is itt ül mellette, újvidéki otthonukban. - Az érettségire már karikagyűrűvel mentem - néz a kezére az egykori diáklány. - Én voltam az osztályban a legfiatalabb, mégis elsőként mentem férjhez. A fegyelem? Szigorú volt. Kötelezően franciasapkát viseltünk, rajta az osztályt jelző római fémszámmal. Kötelező volt az iskolában a fekete ruha is, fehér gallérral. Ahogy beléptünk az épületbe, Milo Vujovic igazgató már a folyosón személyesen ellenőrizte, hogy fejünkön-e a sapka. Később Gaál János igazgató már nem volt ennyire szigorú. Emlékszem, hogy a bácsföldvári Molnár Rózsival ültem együtt a padban, és mindig közösen csináltuk a matekdolgozatokat. Míg az utolsónál a tanárunk rá nem jött... Egyébként mi voltunk az első „megreformált programos” generáció: nem kellett, mint addig, minden tantárgyból, hanem csak hatból(!) érettségizni. Mi meg közvetlenül a második világháború után úgy huncutkodtunk, hogy bele-beleszőttünk a dolgozatba Tito-idézeteket - nevet Verba József zentai születésű, újvidéki nyugalmazott pedagógus. - Olyasmi ugyanis nem fordulhatott elő, hogy valaki ilyen munkára rossz osztályzatot kapjon. Még a szerbül legrosszabbul tudó gyerek is megkapta a hármast. A gimnáziumba egyébként úgy kerültem (több más társammal, például Urbán Istvánnal és Perge Gézával együtt Meznerity Erzsébet tanító néni keze alól), hogy Károly és István bátyám, miként apánk is, hentes volt, s édesanyám azt mondta: „Te akármi leszel, de hentes nem...” Nem is lettem, s ha nagyon szűkös anyagi körülmények között is, de továbbtanultam. Egyébként a most ünnepelő korosztályból a 40 fiú közül csak egy nem ment tovább főiskolára vagy egyetemre. Én a főiskolán a magyar és orosz irodalmat és nyelvet választottam. Ezután természetesen csakis a pedagógusi pálya következhetett, kanizsai, zentai, s végül 1954-től újvidéki állomásokkal, illetve végállomással. Igazgatóként tanúja volt annak, hogy az újvidéki Arany János Elemi Iskolában még tiszta magyar tagozat létezett, elsőtől nyolcadikig (ma már az iskola sincs meg). Később, szintén igazgatóként (természetesen annak akkori rendje és módja szerint pártfeladatból) a Sonja Marinkovic Általános Iskolában meg kellett szervezni elsőtől nyolcadikig a magyar tagozatot is. Megszervezte. Most kereken nyolc éve annak, hogy nyugdíjas. S még ma, 50 évvel később sem győzi eléggé hangsúlyozni, hogy ő és egykori osztálytársai, például Burány Béla, Szecsei Mihály (ma a tudományok doktorai) mennyit köszönhetnek zentai gimnáziumi tanáraiknak és Guelminó János osztályfőnöknek. Csakúgy, mint a lányok néhai Tőke Istvánnak, a Vili b osztályfőnökének. Minden bizonnyal erről is szó esik majd szombaton a jubileumi találkozón, amelyre az egykori 40 fiú közül már csak 26 tud eljönni. S a lányok sem lehetnek ott mind, mert azonkívül, hogy néhányan külföldön tartózkodnak, az évtizedek folyamán soraikba is végzetesen bele-belerontott a sors. HARRAM Károly ősz hajú gimnazisták jubilánsok készülnek szombaton Zentán ünnepelni és emlékezni DR. SZELI ISTVÁN TANÁRKÉNT A TABLÓKÉPEN ÉS MA EGYKOR GRUIK ILONA, MA LENGYEL KÁROLYNÉ VERBA JÓZSEF, A GIMNAZISTA ÉS A NYUGDÍJAS 12 / 1999. SZEPTEMBER 23.