Családi Kör, 2007. április-június (18. évfolyam, 14-26. szám)
2007-06-28 / 26. szám
A vándorbotról Tudom, hogy rövidesen visszatérek Berlinbe, de mégis búcsúzom. A Storkwinkel utca hársfáit szemlélve a szüleimre gondolok, akik évtizedeken át arról álmodtak, hogy kivándorolnak Kanadába vagy Ausztráliába. Felelevenednek bennem a rokonok és az ismerősök emlékei, a népmeséi vándorbotról szóló falusi utcák történetei. Miért szerették az utcám emberei hallgatni azokat az embereket, akik„világot láttak"? Lehet, hogy a népmesék, vagyis az első útikalauzuk hatására? A gyökerekről A német nyelvű könyvem szerkesztője elképedve állapítja meg, hogy 1999-ben, a NATO- bombázások idején Újvidéken arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne egy berlini teraszon üldögélni. Nem új motívum, jegyzem meg, ugyanerről merengtem a kilencvenes évek elején az újvidéki dolgozószobámban. Akkor is le voltak zárva a határok, s katonaköteles lévén nem léphettem ki az országból. És miért nem távozott időben, kíváncsiskodott. Úgy tudom, kollégáinak nagy része ezt tette, faggatott tovább. Nincs rá magyarázatom, hárítom el a kérdést, lehet, hogy csupán azért, mert a gyökerek akkor fontosak, amikor reng a lábunk alatt a föld. Amikor valami felsebzi őket. Egyébként nagy szemérmetlenség hivalkodni velük. A fa nem a gyökereit, hanem a lombozatát, a virágait, a gyümölcseit tárja szemünk elé. Ennyi éppen elég. Életérzés és létforma Búcsúvacsora Kertész Imrével. Az egyik mondatát idézem fel:„Vállalt kisebbségemet szellemi létformaként határoznám meg, amely negatív tapasztalatokon alapul."Létforma és életérzés, amelyet nem lehet kanonizálni. Az irodalomban sem. Néha felbukkan, mint a búvópatak. Aztán eltűnik. Vagy pedig olyan, mint a fata morgana. Tiszta abszurditás. A hiábavalóság szenvedélyes szeretete. Hála cenzoraimnak Tavaly májusban annak örültem legjobban, hogy csendben, szinte észrevétlenül távoztam Újvidékről. Hála cenzoraim tökéletes munkájának, nem csináltak belőle eseményt, mint ahogy mások esetében tették. Ugyanúgy kell visszatérnem Újvidékre, észrevétlenül, mintha ott se lennék, ahova visszatérek. Közös bűneink emlékéről Mi a honvágy? Csak a közös bűnök emléke.Titkos történet, amelyet nem mondunk el senkinek. Szégyen és halál Berlin-Budapest. Nürnbergben egy órát vesztegelünk, nem engedélyezik, hogy felszálljon a repülőgép, mivel Bécsben ítéletidő van. Egy óra múlva a pilóta jelenti, hogy az időjárási viszonyok javultak, úgyhogy indulhatunk. Magyarország légterében azonban kiderül, hogy lezárták a budapesti repülőteret, ezért nem landolhatunk. Budapestet is elérte az ítéletidő, s vonul kelet felé. A gépünket cibálja a szélvihar, a repülőgép néha ha- Magyar inercia 2007. június túlmasat zuhan, majd újra a magasba tör. A halálos csendben csak néha-néha hallok egy-egy egészen halk sikolyt. A gép köröz a levegőben, a monitoron figyelem, hogy hol vagyunk. Legtöbbet a Balaton felett cirkál, de néha éles kanyart tesz, s látom, hogy néhányszor Szabadka és Zágráb felett lebegünk. A pilóta közli, hogy takarékoskodnia kell az üzemanyaggal, ezért lekapcsolja a világítótesteket is. Legyünk türelemmel, megnyitották a budapesti repülőteret, de nem landolhatunk, mert harminc gép köröz Budapest felett a levegőben, közli egy idő után. Néhányszor megközelíti Budapest légterét, de újra és újra menekülni kényszerül a viharfelhők elől. Négyórányi keringés után közli, hogy nem Budapesten érünk földet, hanem Bécsben. Nyugalomra int, valóban túl vagyunk az életveszélyen, csak azért nem landolunk azonnal, mert a bécsi légtérben óriási tumultus támadt, ki kell várni a sorunkat. Kisebb kirándulást tesz Graz és Zágráb irányába. Végül sikerült. Az utasok egymás után kapcsolják be a mobiltelefonjukat, s közük a családdal, hogy életben maradtak. A halálról csak akkor beszéltek, amikor földet értek, amikor a közelükben leskelődött, hallgattak róla. Odafenn mindannyian szégyelltük saját félelmünket. A felejtésről A légitársaság taxival szállít bennünket a Ferenc József császár nevű nagyon elegáns szállodába. Az úton gyökerestül kitépett fákat látok. Autóroncsok. A szállodában közlik velünk, hogy holnap délelőtt megtudjuk, hogyan szállítanak bennünket Budapestre. Az utasok egy része bejelenti, hogy semmi áron nem hajlandó repülővel folytatni az utat. Éjfél után, úgy két óra körül megnyugtatnak, hogy rendben van, sikerült autóbuszt találni, ami igen nehéz volt, mert vagy harminc Budapestre tartó gép utasai részére körülményes autóbuszt szerezni. Egyszerűen nincs elég autóbusz. A portás csak úgy mellékesen megjegyzi, hogy Bécs utcáin három ember lelte a halálát az ítéletidőben. Az egyik budapesti mérnök azon töpreng, hogy hány évig nem lesz mersze repülőgéppel utazni. Hány év szükséges ahhoz, hogy az ember felejtse a halálfélelmet? Rövid esti séta Késő este Újvidék utcáin kószálok. A lakásom közelében néhány új üzlet nyílt. A Katolikus portán szökőkút csobog. A Dornstädter cukrászdát renoválják. Az egykori Uzor Áruház előtti sétányon több terasz van, mint egy évvel ezelőtt. Sok új külföldi bank nyitott fióküzletet. Új külföldi cégek költöztek a városba. A sportcsarnok felé tartva csillogó üvegpalotán akad meg a szemem. Nem is értem, hogy mikor emelték fel. Visszakanyarodok a Felszabadulás sugárútra, s megpillantom a budapesti OTP székhelyét. Nagy sikerként könyvelem el, a kisebbségi lét függvényében talán ez az elmúlt év legfontosabb eseménye. Szeged-Temesvár-Újvidék Kalapáti Ferenc vezetésével megérkezett a budapesti forgatócsoport, amely portréfilmet szándékozik készíteni rólam. Minden erőmet összeszedem, hogy legyőzzem a fáradtságot. A szinte elviselhetetlen kánikulában körbejárjuk Újvidék utcáit és tereit A fiatal rendező az utóbbi időben több nemzetközi elismerést érdemelt ki, filmje több európai fesztiválon is szerepelt, így hát bejárta az európai városokat. Most éppen Jeruzsálembe és Szarajevóba készül. Kíváncsian hallgatom újvidéki benyomásait Egy filmes sok mindent másképpen és jobban lát, mint egy fáradt őslakó. Legjobban a pezsgő újvidéki élet köti le a figyelmét. Meglepi, hogy a szakadék szélén tántorgó ország utcáin tombol a jókedv. Újvidéket az olasz mediterrán városokkal helyezi párhuzamba. Arról sem feledkezik meg, hogy az újvidéki nők igen ízlésesen öltözködnek, pontosan ugyanúgy, mint Olaszországban. A külszín arról szól, hogy Szerbia immár csatlakozott az EU-hoz. Tudja, hogy nem így van, jól ismeri, hogy mi játszódott le ebben az országban, s éppen ezért döbbenti meg a látvány. Autóval bejárjuk a várost, amely továbbra is hatalmas építőtelepre hasonlít Honnan a tőke, honnan a sok pénz? Erre nekem sincs válaszom. Bizonyára a háborús nyerészkedők is benne vannak ebben dologban, de ez nem elegendő. Az egyik berlini geopolitikus fejtegetése jut eszembe, aki szerint újra feltámad a Szeged-Temesvár-Újvidék háromszög. Arra gondolok, hogy a magyar elit mégis rosszul tette, hogy könnyedén feladta Újvidéket, annak ellenére, hogy ha a tényleges esélyek szerények voltak. Néha azonban próbálkozni kell a lehetetlennel is. Arra gondolok, hogy az újvidéki fellendülés sok értékes magyar szakembert vonz a városba, akik megfelelő intézményes háttér nélkül arra lesznek ítélve, hogy elszigetelődjenek a közösségtől. A nemzetközi tapasztalatok arról szólnak, hogy ahol a közösség kivonul a dinamikus gazdasági és szellemi központokból, ott elkerülhetetlenül bekövetkezik az elit elszigetelése. A mai modern asszimilációs politika ugyanis azt a célt tűzi maga elé, hogy a kisebbséget geopolitikai értelemben a peremre szorítsa. Sziveriről késő este kötetlen beszélgetés Kalapátival. Óhatatlanul szóba kerül Sziveri János. Ezzel kapcsolatban semmit sem tisztáztunk, elmaradt a szembenézés. Az egymással perlekedő, felaprózott vajdasági értelmiségi frakciók egy dologban szót értenek: felejtsük el Sziveri Jánost. A feldarabolásról Vita a Szabadkai Rádióról. A Pannon Alap rádiójáról. Nem tudom, hogy az utóbbi magántulajdonban van-e (ha igen, akkor kik a tulajdonosok?), de ha közpénzekből finanszírozzák, akkor szívesebben venném, ha a vajdasági magyar civil szervezetek irányítanák. Ezzel fejeznénk ki hálánkat a magyar adófizető polgárok felé. Senki sem beszél a vajdasági magyarok átfogó és egységes információs teréről. Valójában ez az igazi kérdés. Felelőtlenül feldaraboljuk magunkat. VÉGEL László , 2007. június 28.