Családi Kör, 2007. április-június (18. évfolyam, 14-26. szám)

2007-06-28 / 26. szám

A vándorbotról Tudom, hogy rövidesen visszatérek Berlinbe, de mégis búcsúzom. A Storkwinkel utca hársfá­it szemlélve a szüleimre gondolok, akik évtizede­ken át arról álmodtak, hogy kivándorolnak Kana­dába vagy Ausztráliába. Felelevenednek bennem a rokonok és az ismerősök emlékei, a népmeséi vándorbotról szóló falusi utcák történetei. Mi­ért szerették az utcám emberei hallgatni azokat az embereket, akik„világot láttak"? Lehet, hogy a népmesék, vagyis az első útikalauzuk hatására? A gyökerekről A német nyelvű könyvem szerkesztője elké­pedve állapítja meg, hogy 1999-ben, a NATO- bombázások idején Újvidéken arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne egy berlini teraszon üldö­gélni. Nem új motívum, jegyzem meg, ugyaner­ről merengtem a kilencvenes évek elején az újvi­déki dolgozószobámban. Akkor is le voltak zárva a határok, s katonaköteles lévén nem léphettem ki az országból. És miért nem távozott időben, kí­váncsiskodott. Úgy tudom, kollégáinak nagy ré­sze ezt tette, faggatott tovább. Nincs rá magyará­zatom, hárítom el a kérdést, lehet, hogy csupán azért, mert a gyökerek akkor fontosak, amikor reng a lábunk alatt a föld. Amikor valami felseb­­zi őket. Egyébként nagy szemérmetlenség hival­kodni velük. A fa nem a gyökereit, hanem a lom­bozatát, a virágait, a gyümölcseit tárja szemünk elé. Ennyi éppen elég. Életérzés és létforma Búcsúvacsora Kertész Imrével. Az egyik mon­datát idézem fel:„Vállalt kisebbségemet szellemi létformaként határoznám meg, amely negatív ta­pasztalatokon alapul."Létforma és életérzés, ame­lyet nem lehet kanonizálni. Az irodalomban sem. Néha felbukkan, mint a búvópatak. Aztán eltűnik. Vagy pedig olyan, mint a fata morgana. Tiszta ab­szurditás. A hiábavalóság szenvedélyes szeretete. Hála cenzoraimnak Tavaly májusban annak örültem legjobban, hogy csendben, szinte észrevétlenül távoztam Újvidékről. Hála cenzoraim tökéletes munkájá­nak, nem csináltak belőle eseményt, mint ahogy mások esetében tették. Ugyanúgy kell visszatér­nem Újvidékre, észrevétlenül, mintha ott se len­nék, ahova visszatérek. Közös bűneink emlékéről Mi a honvágy? Csak a közös bűnök emléke.Tit­kos történet, amelyet nem mondunk el senkinek. Szégyen és halál Berlin-Budapest. Nürnbergben egy órát vesz­tegelünk, nem engedélyezik, hogy felszálljon a repülőgép, mivel Bécsben ítéletidő van. Egy óra múlva a pilóta jelenti, hogy az időjárási viszonyok javultak, úgyhogy indulhatunk. Magyarország légterében azonban kiderül, hogy lezárták a bu­dapesti repülőteret, ezért nem landolhatunk. Bu­dapestet is elérte az ítéletidő, s vonul kelet felé. A gépünket cibálja a szélvihar, a repülőgép néha ha- Magyar inercia 2007. június túlmasat zuhan, majd újra a magasba tör. A halálos csendben csak néha-néha hallok egy-egy egészen halk sikolyt. A gép köröz a levegőben, a monitoron figyelem, hogy hol vagyunk. Legtöbbet a Balaton felett cirkál, de néha éles kanyart tesz, s látom, hogy néhányszor Szabadka és Zágráb felett le­begünk. A pilóta közli, hogy takarékoskodnia kell az üzemanyaggal, ezért lekapcsolja a világítótes­teket is. Legyünk türelemmel, megnyitották a bu­dapesti repülőteret, de nem landolhatunk, mert harminc gép köröz Budapest felett a levegőben, közli egy idő után. Néhányszor megközelíti Buda­pest légterét, de újra és újra menekülni kénysze­rül a viharfelhők elől. Négyórányi keringés után közli, hogy nem Budapesten érünk földet, hanem Bécsben. Nyugalomra int, valóban túl vagyunk az életveszélyen, csak azért nem landolunk azonnal, mert a bécsi légtérben óriási tumultus támadt, ki kell várni a sorunkat. Kisebb kirándulást tesz Graz és Zágráb irányába. Végül sikerült. Az utasok egy­más után kapcsolják be a mobiltelefonjukat, s köz­ük a családdal, hogy életben maradtak. A halálról csak akkor beszéltek, amikor földet értek, amikor a közelükben leskelődött, hallgattak róla. Odafenn mindannyian szégyelltük saját félelmünket. A felejtésről A légitársaság taxival szállít bennünket a Fe­renc József császár nevű nagyon elegáns szállo­dába. Az úton gyökerestül kitépett fákat látok. Autóroncsok. A szállodában közlik velünk, hogy holnap délelőtt megtudjuk, hogyan szállítanak bennünket Budapestre. Az utasok egy része be­jelenti, hogy semmi áron nem hajlandó repülő­vel folytatni az utat. Éjfél után, úgy két óra körül megnyugtatnak, hogy rendben van, sikerült au­tóbuszt találni, ami igen nehéz volt, mert vagy harminc Budapestre tartó gép utasai részére kö­rülményes autóbuszt szerezni. Egyszerűen nincs elég autóbusz. A portás csak úgy mellékesen megjegyzi, hogy Bécs utcáin három ember lelte a halálát az ítéletidőben. Az egyik budapesti mér­nök azon töpreng, hogy hány évig nem lesz mer­­sze repülőgéppel utazni. Hány év szükséges ah­hoz, hogy az ember felejtse a halálfélelmet? Rövid esti séta Késő este Újvidék utcáin kószálok. A lakásom közelében néhány új üzlet nyílt. A Katolikus por­tán szökőkút csobog. A Dornstädter cukrász­dát renoválják. Az egykori Uzor Áruház előtti sé­tányon több terasz van, mint egy évvel ezelőtt. Sok új külföldi bank nyitott fióküzletet. Új külföl­di cégek költöztek a városba. A sportcsarnok felé tartva csillogó üvegpalotán akad meg a szemem. Nem is értem, hogy mikor emelték fel. Visszaka­nyarodok a Felszabadulás sugárútra, s megpillan­tom a budapesti OTP székhelyét. Nagy sikerként könyvelem el, a kisebbségi lét függvényében ta­lán ez az elmúlt év legfontosabb eseménye. Szeged-Temesvár-Újvidék Kalapáti Ferenc vezetésével megérkezett a bu­dapesti forgatócsoport, amely portréfilmet szándé­kozik készíteni rólam. Minden erőmet összeszedem, hogy legyőzzem a fáradtságot. A szinte elviselhe­tetlen kánikulában körbejárjuk Újvidék utcáit és te­reit­ A fiatal rendező az utóbbi időben több nem­zetközi elismerést érdemelt ki, filmje több európai fesztiválon is szerepelt, így hát bejárta az európai városokat. Most éppen Jeruzsálembe és Szarajevó­ba készül. Kíváncsian hallgatom újvidéki benyomá­sait Egy filmes sok mindent másképpen és jobban lát, mint egy fáradt őslakó. Legjobban a pezsgő újvi­déki élet köti le a figyelmét. Meglepi, hogy a szaka­dék szélén tántorgó ország utcáin tombol a jókedv. Újvidéket az olasz mediterrán városokkal helye­zi párhuzamba. Arról sem feledkezik meg, hogy az újvidéki nők igen ízlésesen öltözködnek, ponto­san ugyanúgy, mint Olaszországban. A külszín ar­ról szól, hogy Szerbia immár csatlakozott az EU-hoz. Tudja, hogy nem így van, jól ismeri, hogy mi játszó­dott le ebben az országban, s éppen ezért döbben­ti meg a látvány. Autóval bejárjuk a várost, amely továbbra is hatalmas építőtelepre hasonlít Honnan a tőke, honnan a sok pénz? Erre nekem sincs vála­szom. Bizonyára a háborús nyerészkedők is benne vannak ebben dologban, de ez nem elegendő. Az egyik berlini geopolitikus fejtegetése jut eszembe, aki szerint újra feltámad a Szeged-Temesvár-Újvi­­dék háromszög. Arra gondolok, hogy a magyar elit mégis rosszul tette, hogy könnyedén feladta Újvi­déket, annak ellenére, hogy ha a tényleges esélyek szerények voltak. Néha azonban próbálkozni kell a lehetetlennel is. Arra gondolok, hogy az újvidéki fellendülés sok értékes magyar szakembert vonz a városba, akik megfelelő intézményes háttér nélkül arra lesznek ítélve, hogy elszigetelődjenek a közös­ségtől. A nemzetközi tapasztalatok arról szólnak, hogy ahol a közösség kivonul a dinamikus gazda­sági és szellemi központokból, ott elkerülhetetlenül bekövetkezik az elit elszigetelése. A mai modern asszimilációs politika ugyanis azt a célt tűzi maga elé, hogy a kisebbséget geopolitikai értelemben a peremre szorítsa. Sziveriről késő este kötetlen beszélgetés Kalapátival. Óhatatlanul szóba kerül Sziveri János. Ezzel kap­csolatban semmit sem tisztáztunk, elmaradt a szembenézés. Az egymással perlekedő, felapró­zott vajdasági értelmiségi frakciók egy dologban szót értenek: felejtsük el Sziveri Jánost. A feldarabolásról Vita a Szabadkai Rádióról. A Pannon Alap rá­diójáról. Nem tudom, hogy az utóbbi magántu­lajdonban van-e (ha igen, akkor kik a tulajdono­sok?), de ha közpénzekből finanszírozzák, akkor szívesebben venném, ha a vajdasági magyar civil szervezetek irányítanák. Ezzel fejeznénk ki hálán­kat a magyar adófizető polgárok felé. Senki sem beszél a vajdasági magyarok átfogó és egységes információs teréről. Valójában ez az igazi kérdés. Felelőtlenül feldaraboljuk magunkat. VÉGEL László , 2007. június 28.

Next