Családi Lapok, 1857. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1857-03-26 / 13. szám
170 csigázott gyönyört. Úgyis ha közelebbről ie veszünk szemügyre némelly családi életet, azt tapasztaljuk, hogy az nem egyéb a múlt lepkeárnyékánál , mellyben az ősi képet hasztalan erőszakolják---De volt nekem egy minden szép és jóban gazdag érzelmű gyermekbarátom, kivel egykor pillangók után futkostam, kit azonban a későbbi élet árja messze vitt tőlem idegen partokra, idegen emberek közé. Mikor ismét találkozunk, már nem voltunk egymást a harmatos fűszál simaságával szerető gyermekek többé a szíveink közé az idő barna falat vont. Újra ismerkednünk kellett, hogy szeressük egymást, hogy elvbarátság szilárduljon meg közöttünk. Addig-addig tanulmányozom megalakult frigyünk pontjait, hogy fáradalmam reményemnek végre is sírjába került. Igen, mert olly békekötés, mellynek föltételeit az egyik fél csak kényszerülve, vagy legalább nem őszintén írja alá, nem lehet biztos, nem lehet tartós. Az elv jó volt ugyan, de a kivitel hibázott. S e meghasonlást érzékeny csapások követék. Egyik jobban sújtott, mint a másik. Föl lehetett ismerni egy láthatlan kéz hatalmát, melly könyeket szárit, de bosszul is. Megrendült lelkem, valahányszor amaz erkölcsi pusztulásra gondolok , melly mint nyári hőségben kiégett avar, úgy terült el rövid idő alatt barátom egész életén. Hirtelen elköltözök kedves arczáról az ártatlanság örömpirja, suttogó alakosság vette körül, ő maga is hazug kéjtől engedő viruló tehetségeit fölemésztetni. Jaj de kevésre becsülitek egymást, szülők s gyermekek! mondám magamban titkon nem egyszer édes fájdalommal. Honnan ez elesügedés, e pazar hűtlenség s nyomasztó elkorcsulás!... Nem lehet ennélfogva csodálni, ha e- J egyik eszközévé óhajtottam lenni a gondvivselés kezében ama czéloknak, mellyek felé az embert titkos sugalmak ösztönzik. Már most tudjátok-e, mit érez a szív, ha mások iránti szerető hevét kidobogta? megnyugvást érez. Nincs a földön a teremtés remekéhez illőbb hivatás, mint mások boldogságáért nemesen gyuladozni. Igaz a tűz korán elhamvaszt mindent, talán azért élnek a parlagi részvétlen emberek tovább, holott a föld ugarán hamarabb elárkosodik, mindazáltal jegyezzük meg, ollyan a valódi szeretet, mint a világosság; még éjjel is, habár csekélyebb mérvben, de irányt ad az embereknek; ollyan, mint a virágillat, ha el is fújja előlünk a szél, sajátságánál fogva visszaverődik és vonz. Illy elcsitíthatlan bú szerelme, — igen, a szív fájdalmában kettesen szeret, — súgott tollam alá néhány (itt-ott) elburkolt igazmondást az ,életképekben, mellyek úgy jelenhetnek meg, mint rózsaszedő ujján a tövisszurások. SÁNTHA MIHÁLY: Szent Isten... Szent Isten! talán a Vésznek orgonája , S a világ megőrül Iszonyú szavára; S a kétségbeesésnek Hangjánair az égre : Hogy a föld az éggel Egybeomlik végre? Dörög , hull a villám , Lobog vérszín lángja, Tán tűzszemfedőül Borul a világra? Csattog , sí, döbörg, zeng, Ég , üvölt az orkán , Egy-egy vérvilágló Üstököst visz sodrán. Mélyen elborulnak A zengő világok, ------------------------------------------------------ ■%C-*