Csillag, 1950. szeptember-december (3. évfolyam, 34-37. szám)
1950-09-01 / 34. szám - Hazánk
azért örül, mert éppen ő az a ritka madár, aki most teleeheti magát „friss anyaggal”. íme, miket hall a negyven év körüli, szemüveges, rendkívül erélyes és szívélyes párttitkártól. „Talán érdekli az elvtársat, ha elmondom a következő esetet. Dolgozik itt nálunk a 63 éves Kun János bácsi. Az öreg több mint harminc éve hídon dolgozik, arany és ezüst munkarendje van az öregnek, de nem is erre büszke, hanem a legidősebb fiára. Ez az ifjabb János, aki még együtt dolgozott velünk a Szabadság hídon, az összekötő hídon és Margithídon is, mint szegecselő élmunkás és mint ilyen elment a Néphadseregbe, elvégezte a törzstiszti tanfolyamot, őrnagyként került ki onnan, akkor titkár vagy mi lett a H. M.-ben s onnan a pécsi hadosztály élére került alezredesi rangban. Na szóval ez a mi alezredesünk a nyári szabadságát itt töltötte nálunk. Autóval jött ide, egyenesen Pécsről. Az első nap csak nézegette, hogyan épül a Híd, megfürdött a családjával, velünk evett és aludt. A második napon, hallom, amint az apja rászól: Te, Jancsi, te alighanem úgy teleszedted a fejed katonai tudománnyal, hogy régi mesterségedet vagy elfelejtetted, vagy lenézed!... Miből gondolja ezt, apám? — kérdi Jancsi... Hát csak abból, — így az öreg, — hogy itt ténferegsz és nem csinálsz semmit!... Semmit? — nevet az alezredes az apjára, — hiszen most éppen az a dolgom, pihenni. Vagy azt hiszi, nekem nem jár?... Jár vagy nem jár! — dühödik meg az öreg, mert különben is nagyon mérges ember, — én ha akárki lennék is, nem bírnám elnézni, hogy a többi dolgozik, te meg csak kgsz-lógsz itten... Mégiscsak azt gondolom, el is felejtettél te szegecselni, hallod!... Alezredes úr!... No, több sem kellett Jancsinak, azonnal munkaruhába bújt, kezébe kapta az egyik szegecselőgépet, maga mellé vette a soffőrjét, aki szintén szegecselő volt, ez tartott rá neki, s attól kezdve meg sem álltak tíz napon át. Állandóan 180 százalékot teljesítettek együtt, és persze az egésszért egy vasat se vettek fel!” Az újságíró meghatottan hallgatott. Az elbeszélés alatt még a ceruzáját sem emelte fel, úgy figyelt. Kívülről a szegecselőgépek robaja dobolt a kis ablakon, ezekkel a dörejekkel együtt vésődött agyába ez a kis történet, — és ettől kezdve minden zaj, minden mozdulat, amit hallott és látott, mást mondott neki, mint amire el volt készülve. És most csak egy szót mondott ki, és Korea? A párttitkár egy ír papirost vett elő és ezen, alul, a következő összesítő adatok voltak: Gyári munkások (23 fő): 213 frt. Gyáron kívüli munkások (60 fő) 214,70 frt. Egyórás munkafelajánlás: 176.72 frt. összesen: 604 frt. 42 fill., ami egyénenként csaknem 8 forintos átlag, tehát két órai munka! Ehhez felesleges magyarázatot fűzni, főleg ha figyelembe vesszük, hogy ezek a munkások a világtól elszakadva, elég reakciós környezetben dolgoznak. Sőt, ha már megjegyzést fűzünk hozzá, ez csak az lehet, hogy éppen ezért ilyen szép az eredmény, mert ezek az öntudatos hídépítők itt, ezen a környéken, jelenlétükkel, példás munkájukkal, külön politikai feladatot is végrehajtanak. Ezt is egy adat bizonyítja legjobban: a helyben felvett segédmunkások közül, akik sohasem dolgoztak hídon, a munka végeztével Tiszalökre visznek magukkal 25 munkást, akik itt sajátították el ezt a nem könnyű mesterséget! Mint kitanult szakmunkások hagyják el majd ezt a Hidat, ahol, építés közben, ők maguk is teljesen új emberekké váltak. Hogy ez így van, arra is van egy példa. A párttitkár elmondta, hogy az elmúlt hetekben a pártnapon az antiklerikális harcról beszélt a munkásoknak, akik között, mint láttuk, 60 idevaló Polgárra vagy más faluba. Ezek közül az egyik az előadás után, négyszemközt, elmondotta a párttitkárnak, hogy az ő falujában, a Tisza mellett, a pápa elmúlt vasárnapon, mise után, valamire megesketett 16 falusi embert. Ez a „valami”, ahogy ő hallotta, „az egyházhoz való hűség” volt. Ő csak ennyit hallott fele