Csongrád Megyei Hírlap, 1968. február (13. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-18 / 41. szám
Néhány éve még film is készült azzal a címmel, hogy „Miért rosszak a magyar filmek Legutóbb, ha jól emlékszem, a pécsi filmszemlén valaki már fordítva tette fel a kérdést: „Miért jók a magyar filmek?” Aki a kritika elég nagy részének hangjából következtetne, az manapság még feljebb tehetné a jelzőt: eszerint nemcsak kitűnő, de világszínvonalú lett a magyar művészfilm. S hogy itt nemcsak nemzeti elfogultságról van szó, arról tanúskodott a Budapesten tartott szeminárium, a filmkritikusok nemzetközi szervezetének, a FIPRESCI háromnapos vitája, ahol külföldi műbírálók mai magyar „filmcsodát” is emlegettek. Miképpen értékeljük ezt a változást? Kétségtelen, hogy a siker első, ösztönző reakciója a büszkeség. Ennek a kritikusi és külföldi sikernek vajon miért nem felel meg teljesen a hazai mozilátogatók statisztikája? Nemcsak nálunk nem felel meg, de nem felel meg másutt sem: a hatvanas évek művészfilmjét — sajnálatos, de így van — teszem a harmincas évek filmjétől az is elválasztja, hogy akkor többnyire egybeestek az újító törekvések a közönségsikerrel, míg ma jóval ritkább ez az egyezés. Sok mindennel függ ez öszsze, kezdve azon, hogy ma a korábbinál sokkal több a mozinézők között a gyerek meg a fiatalkorú, akiknek művészi igénye sajátos, egészen odáig, hogy a régi film olymértékben iparosodott el, vált üres szórakoztatássá, „álomgyárrá” — ahogy Hollywoodot nevezik —, hogy a film igényes művészei fellázadtak e tendencia ellen és szinte arra törekedtek, hogy a közönség minden beidegzettsége és elvárása ellen irányuló filmeket készítsenek. Valóságos antifilmeket, amelyek az érthetetlenségig nehezek; elvont, gondolati műveket, amelyekből hiányzik minden cselekmény, amelyek nem könnyű időtöltést nyújtanak a nézőnek, hanem súlyos fejtörésre kényszerítik, bonyolult képzettársításokkal ábrázolnak, tempójuk olykor elviselhetetlenül vontatott stb. Természetesen ez az antifilm nemcsak formai tiltakozást fejezett ki, létrejöttében nagy szerepet játszott azoknak a filozófiája, életérzése is, akik a maguk világát ilyennek látták: ilyen áthatolhatatlanul bonyolultnak, ilyen pangónak, ilyen kínzónak és távlattalannak Nálunk ezek a törekvések teljesen sohasem bon _______ lakoztak ki és a magyar filmművészek általában visszakanyarodnak a már kialakult szélsőségektől is. De ez nem érvénytelenítette azt a felismerést, hogy a film csak addig lehetett „mindenki filmje”, amíg nem nőtt fel: az egységes moziközönség a film serdülő korának volt velejárója, be kellett következnie az osztódásnak, a különféle közönségrétegek szétválásának. Ez igaz is, ha nem tévesztjük szem elől a szocialista célt, amely vetül is a műveltség és az életszínvonal emelésével, a társadalmi tevékenység minden oldalának fejlesztésével — arra irányul, hogy magasabb szinten fajra egységet hozzon létre. Ha így tekintjük az új magyar filmek látogatói statisztikáját, példának okáért olyan súlyos problémákat görgető, művészileg igényes alkotások nézőszámát, mint a Húsz óra, a Hideg napok vagy a Szegénylegények, amelyek mind egymillió körül vannak, tehát a tömegsikernek örvendő ún. közönségfilmek látogatóinak kb. a felét érik el, akkor azt mondhatjuk, hogy ez az arány nem természetellenes, nem mond ellent általános célkitűzéseinknek sem. Az aránytalanság, amelyről még szólni kell, nem itt van. Ezekről a filmekről általában elmondhatjuk, hogy feszültséget teremtenek a nézőtéren, ami azt is jelenti, hogy ha nem is egyformán érti őket mindenki, és nem azonos szinten (ami egyébként is lehetetlen), de szólni tudnak közönségükhöz, kérdéseket vetnek fel, és nem akadémikusan, hanem művészi élményként, amely a nézőket felkavarja. S az a tény, hogy viszonylag széleskörű vitákat indítanak el, azt is mutatja, hogy a társadalmi lét fontos vetületét érintik, beleszólnak az emberek életébe. S ez közös, sikere a művészetnek, a kultúrpolitikának és még szélesebben: a közéletnek, hisz az ilyen jellegű művészet megszületésének feltétele éppen úgy a demokratikus légkör, a személyes megnyilvánulás szabad lehetősége, mint a művészek társadalmi jellegű érdeklődése, alkotó kedve, szenvedélyes, a köznek is szóló mondanivalója, illetve a közönség nem kis részének az az igénye, hogy bonyolultabb témákról is halljon és beszéljen. Ilyen értelemben tehát helyénvaló a büszkeség és az elégtétel, amelyet a külföldi elismerés hallatán érzünk. A „Csoda” szó igaz, nem szerencsés, nem kifejezi, hanem eltakarja a lényeget, úgy tünteti fel, mintha itt nem egy belső folyamat eredményéről, hanem váratlan és esetleges dologról lenne szó, pedig hogy ez a fellendülés készülődik, azt már évekkel ezelőtt az oly sokat bírált magyar kritika is jelezte, ami ugyancsak bizonyítja, hogy ez korántsem véletlen csoda. De másért sem jó ez a csoda-elnevezés, nevezetesen azért nem, mert egyneműnek mutatja azt aminek legnagyobb pozitívuma éppen az, hogy soknemű. Aki azt a benyomást kelti, hogy azok a magyar művek, amelyekről itt szó van, csak csodálatot, legfeljebb méltató magyarázatot érdemelnek, bírálatot nem, azt veszti szem elől, ami ebben a magyar „új hullámban" a legfigyelemreméltóbb: ti. az, hogy ez egy egymással is vitázó, s nem is lényegtelen kérdésekben élesen polemizáló áramlat, amely csak olyan alapvető vonatkozásokban mutat fel közös jegyeket mint a humánum szolgálata, a szocialista környezethez való pozitív viszony, az a meggyőződés, hogy az új társadalom az egyén boldogulásának lehetőségét biztosítja. Ezen túl legfeljebb a stílusban lelhető fel néhány általános ismérv, mint az igény a valóság elvontabb összefüggéseinek megragadására, mint a tömörítés, az intenzív ábrázolásmód, azaz az olyanfajta összevonása a jelenségeknek, amely nem engedi figyelmünket a részleteken elandalogni, hanem folyvást a mögöttük levő, mélyebben fekvő síkokra tereli. Nehéz lenne már azonban közös jegyeket találni bennük, ha ennél is tovább mennénk. Vegyük a sorban elsőnek a Húsz órát, amely egy falu keresztmetszetében lényegében a felszabadulás óta eltelt évtizedek keresztmetszetét adta. Hallatlan éles és könyörtelen képét adta a társadalmi harcoknak, a szükségeseknek és szükségteleneknek egyaránt. A képet amelyet elénk rajzolt, a szocializmus legkritikusabb szemlélője sem tarthatta szépítettnek, mégis azt a meggyőződést erősítette, hogy úrrá lehetünk és leszünk az elénk tornyosuló nehézségeken. Művészi módszerének sajátossága az volt, hogy a társadalom minden rétegének megadta a módot, hogy a maga igazát bizonyítsa, ebből a végletekig feszített objektivitásból bontakozott ki — üsyszélvén e dramaturgia ellenére! —, hogy mégis kinek van igaza, vagyis kik azok a típusok, akik leginkább megközelítik azt, amit emberi lényegnek érzünk. Ha a hasonló ismérvek alapján megvizsgáljuk a Szegényleményeket, nyomban szembeugrik az eltérő sajátosságok sora. Itt szó sincs objektivitásról a Húsz óra értelmében. S nemcsak azért, mert száz évvel korábban játszódik, amikor gyökeresen mások voltak a társadalmi harcok. Az eltérés lényege nem a témában van, hanem az alkotók szemléletében, akik az erők harcának — így mondhatnám — csak módszertanát vizsggálják, nem pedig indokait és érveit. Hogy az elgépiesedett elnyomó hatalommal szemben a szegedi várba befogott szegénynép képviseli az emberséget, az nem is képezi vita tárgyát, mint ahogy a film nem is tesz különbséget közöttük; egyetlen áruló kivételével mindannyian azonos elszántsággal állnak szemben az önkénnyel. S hasonlóan egynemű a velük szembenállók frontja. Nem azt vizsgálja ez a film, hogy ki, milyen ügyért, milyen érdekekért harcot hanem az elnyomás arctalan mechanizmusának működését mutatja be. Ami azt is jelenti, hogy másodrendű, szinte lényegtelen kérdéssé válik, milyen hatalomról és milyen elnyomottakról van szó. Igaz, ehhez hozzá kell tenni: Jancsó anynyiban eltér a bevezetőben említett művektől, hogy a lidérc, amelyet döbbenetes látomásai érzékeltetnek, nem korlátlan: vele szembeszegül a szegénylegények kétségbeesett kapaszkodása az életbe. De képtelen átlátni elnyomóig céljait és praktikáit, s ezért ellenállásuk nem több, mint ösztönös és kilátástalan tiltakozás. Példa egy harmadik változatra a Hideg napok, amely annyiban hasonlít a Húsz órára, hogy ugyancsak világosan differenciál: az újvidéki vérengzést az események négy részesének oldaláról mutatja be. De anynyiban közeledik a Szegénylegényekhez is, hogy a konkrét történelmi helyzeten túllépő, időtlenebb, elsősorban morális tanulságokat keres. (Ezt tanúsította a film vitája is, amelyben lényegesen több szó esett a jelenről, mint a múltról.) Csakhogy eltérően a Húsz órától, ez a film nemcsak sokoldalúan mutatja be a társadalmat, hanem keresztül-kasul elemzi is. A Húsz óránál a figurák mozaikjából szinte önkéntelenül adódott a válasz a történelem kérdéseire, a Hideg napoké szinte tudományosan elemzett megoldás. Újra meg újra szembesíti egymással a figurák okfejtését, lépésről lépésre haladva veti össze az álláspontokat, majd öszszegezi az eredményeket, hogy újabb oldalról folytathassa a vizsgálódást. Ha a Szegénylegények emlékezetes teljesítménye az volt, hogy nyomasztó vízióiban felidézte a homályt, a káoszt, amelyet az elidegenedett hatalom az emberek tudatában okoz, akkor a Hideg napok nagy érdeme az, hogy megmutatja, miért képes az elnyomó ezt megtenni, milyen korlátolt gondolkodásformák és előítéletek teszik véd------------ télen eszközzé az alávetett egyént. Az összbenyomás tehát nem abban tér el egymástól, hogy az egyik negatív, a másik pozitív képet rajzol, és nem is abban, hogy az egyik beletörődik, a másik tiltakozik. Mindketten elég sötéten festik a valót, és mindketten lázadnak ellene, tagadják, hogy ennek így kell lennie. De az az ábrázolásmód, amely feltárja az okokat, mégis felszabadítóan hat. Három példára hivatkoztam. De többet, is idézhettem volna, mert még egy sor különböző vagy másmilyen irányzat is benne foglaltatik az új magyar film eredményeiben. Ami viszont nincs benne — s erre céloztam feljebb —, az az ún. közönségfilm kívánt fejlődése. Az említett művészfilmek „sleppjében” igen sok, jóval gyengébb utánzat tűnik fel, olyan rendezői, alkotásai, akik igen figyelemreméltó eredményeket értek el a szórakoztató, cselekményes, a közönség nagyobb részében igen népszerű műfajokban, és akik — a művészfilm sikerei láttán — úgy érzik, nevük jó csengése megköveteli, hogy ők is hasonló vállalkozásokba fogjanak. Ezt a tendenciát erősíti a kritika rajongó része, amely egymással verseng a művészfilmek dicsőítésében és ingerülten elhárít mindenféle bírálatot, sőt az elemző szándékra is már idegesen reagál. Pedig a magyar film lehetőségei nemcsak azokban az érdekes esztétikai és ideológiai vállalkozásokban rejlenek, amelyekről az új törekvések kapcsán itt szóltunk, hanem a rendezők mesterségbeli tudásában, a magyar tömegfilm tradíciójában is, amely már régen megmutatta, hogy képes levetni a harmincas évek édeskés, szirupos illuzionizmusát, képes olyan mozgalmas és eleven műveket alkotni, amelyek milliók számára értelmes szórakozást nyújtanak. A közönségnek is, a hagyományoknak is tartozunk azzal, hogy a fellendülés a művészfilmben, amelyet üdvözlünk, ne járjon együtt más, életrevaló filmtípusok elsorvadásával. Nem kiszorítani kell az egyikkel a másikat, hanem ezt is, azt is fejleszteni. KENN PÉTER Jegyzetek az új magyar filmről A „csodádtól a vitáig ALMÁSI GYULA BÉLA: (Vázlat) HALLGATÓSÁG Simai Mihály* Mélyrepülés Diogenész Lőporos hordóban hever és vacog az öreg Diogenész. Lámpát dehogy is gyújt, gyötri a félsz, csak képzelete fénylik, száll mint a lidérs. Motyogja hideg-verejtékesen. Látom, az embert és tovább keresem. Fehér fantázia Elgáncsolták a hóesést s most hogy csak fekszik moedulata a lábamban ördög bizsereg hogy induljak hogy eltapossam Csupa alázat ez a hó esett s talán csak vélt ellenség de tiszta és pusztítható mint az emberi védtelenség * Árnyékkendő Ahogyan az üveghangok kivirágzanak a hegedűből pontosan olyan ez a reggel és mégsem olyan Valami hiányzik ahhoz hogy szépeklegyünk Ahogyan a kékes hó erezete megtelik vérrel piros vérrel pontosan olyan ez az alkonyat egészen olyan Valami hiányzik ahhoz hogy boldogok legyünk kivilágítanánk magunkat végre ezen az éjszakán De közel és messze háború van sötétedéskor árnyékkendőt vet arcunkra egy halott fehér vietnámi lány S pontosan olyan ez az éjszaka pontosan olyan ahogy ennek a lánynak a keze holtában is verdesve még tarkónk fölött a föld rettegéseire Torzó atomkori lovacskák, bólogatnak saját vesztükre törékeny atomkori asszonyok búcsúzkodnak katonafiaiktól fohászos fehér hóesésben éjfélimise-szagú éjszakán amikor egyik arcával a Messiásra másikkal Heródesre tekint az atomkori emberiség haláljeles bombázók zúgnak verdesnek a beláthatatlan radarhálókban rohantában dolgozik verekszik énekel és szeretkezik az atomkor város s mert ellenük tüntetnek fiatalságukkal a fiatalok szépségükkel a nők és játékaikkal a gyerekek a legújabb automata fegyvercsodák reszketnek már az önmegtartóztatástól csomót köt Hazárd Minden perc eldönt valamit Kockáznak a kövek Az örvény hét csillaggal rulettezik Minden perc eldönt valamit Nézi s megszánja ujjait az ember Lám lám hogy remegnek De azért huszonegyezik Megkísérti a lehetetlent Minden perc eldönt valamit az új lapban új veszély lapít s dorombol új remény Nőnek a tétek Már a nyerni értők is félve félnek retten a kéz ,kifosztani mindenéből a mindenséget De mindig akad valaki aki jön rámered a bankra s nem hagyja abba nem hagyja abba