Dátum, 1989. október (1. évfolyam, 129-154. szám)
1989-10-27 / 151. szám
1989. október 27. DÁTUM / 5 N 9 Lemond a tanács elnöke? Unokahúgommal, Vancsó Mariannával járjuk a város utcáit. A huszonéves tanárnő Szegeden járt általános iskolába, gimnáziumba, s itt végezte az egyetemet is. Most pedig a szülői házon kívül munkája is a városhoz köti. És persze, a szíve. E napon ő a kísérőm, az útikalauzom. Amulva figyelem szavait: valósággal mindent tud városáról. Az utcákról, a házakról, az emberekről, a politikai mozgásokról, az éppen aktuális pletykákról, a konkrét tervekről... Amikor a kerítés mögé bújtatott Hungáriához érünk, úgy látom, hogy felderül és örömmel mondja, hogy végre felújítják az épületet, amely nemcsak a szegediek, hanem a távol élők számára is a város tartozéka, meghitt és kedves helye. Nézem az épület előtt most magányosnak tűnő Dankó-szobrot, s gyerekkori emlékeimben kutatva vidám szobor jelenik meg előttem. Arra gondolok, ha elkészül újból a Hungária, talán Dankó Pista a nagy nap tiszteletére megint a régi lesz. Olyan, amilyennek vágyjuk látni! Közben eszembe ötlik a másfél-két héttel ezelőtti TV Híradó egyik tudósítása, miszerint a Szegedi Városi Tanács ülésén ismét „furcsaságok” történtek, hogy talán megint elnökváltásra kerül sor. Hogy erre mit mondtak a szegedi állampolgárok? Jószerével azt, hogy végre dolgozni kellene rendesen, azaz — egy idős férfi szavaival — ne kötekedjünk már a vezetőkkel. Bízzunk bennük! S engedjük meg, hogy végre megmutathassák, mit tudnak. — Ha váltogatjuk csak őket, úgy szórakozásból, akkor mindent, de mindent újból és újból elölről kell kezdeni. Hát juthatunk így valamire? — mondta, illetve kérdezte tőlem, de inkább önmagától az egyik bolti eladó a központban levő Csemegében. * Elmentem természetesen a város tanácselnökéhez, dr. Csonka Istvánhoz, akit január 27-én választottak meg, s aki előtte általános tanácselnök-helyettesként dolgozott — a városért. Mint mondta — meglehetősen, ám érthetően elég szűkszavúan — maga vetette föl az ülésen, hogy jó-e, hogy ő a tanácselnök. A kiváltó ok egy újságcikksorozat volt, amely „nehézzé teszi a munka végzését ebben a beosztásban”. A történet tavaly őszre nyúlik vissza, amikor — de ez is közismert — Szegeden úgymond válsághelyzet alakult ki. Azaz az előd telekügyei kapcsán összeférhetetlenségi eljárás indult. A volt elnök, mint tudjuk, nyugdíjba ment. Közben dr. Csonka Istvánról is mindenféle mendemondák keringtek, sőt a Népi Ellenőrzési Bizottsághoz is bejelentés érkezett. Ekkor az elnök maga kérte maga ellen a vizsgálatot, mert úgy vélte, hogy„annak a bizalomnak, amit közfelkiáltással megadnak, nem sok értelme van alapos vizsgálat nélkül”. A NEB lefolytatta a vizsgálatot a lakáscserével kapcsolatban, a régi Hungária Rt-ben való részvételén keresztül sok minden mást. De nem találtak jogszabály-ellenességet, sőt, etikai kifogás sem merült fel. A vizsgálatot megejtette az ügyrendi bizottság is, de a NEB-hez hasonló „eredménytelenség” lett a vége. Ennek alapján terjesztette a bizottság a tanács elé, hogy az elnök által kért összeférhetetlenséget utasítsa el, amit titkos szavazással — igen nagy szavazati aránnyal — ezt meg is tette a testület a múlt év decemberében, tehát még akkor, amikor általános elnökhelyettesként látott el elnöki teendőket dr. Csonka István. Következett az elnök megválasztása. Többes jelölés volt, ám a városatyák a volt elnökhelyettesre voksoltak. A kedélyek megnyugodtak, mindenki tette a dolgát, mégis megíródott a már említett cikksorozat, amelyben ugyanezeket az „ügyeket”, illetve „nem ügyeket” boncolgatták. Talán a fő kérdés a körül forog, hogy jó-e, hogy az elnök — akit elnökhelyettesként választottak be az igazgatóságba — közreműködik a Hungária Rt-ben? — Erről annyit, hogy ez egy patinás szálló volt Szegeden. Elhanyagolták, összedőlés veszélye fenyegette. Tizenkét évig nem tudtak mit kezdeni vele. Hivatalból magam is foglalkoztam a megoldás lehetőségével, hiszen a város lakói nem tudták volna elfogadni, hogy ezt az épületet lebontsuk, hiszen annyira hozzá tartozik a városképhez, s a Műemléki Felügyelőség városképi jelentőségűnek is minősítette. Megmentésére nem látszott más megoldás, mint egy vállalkozás. Egy bank alapított egy részvénytársaságot, amelynek tagja a városi és a megyei tanács is, valamint a város több vállalata. Az alapítók kérték, hogy vállaljak ebben funkciót, mert a megvalósulásban csak akkor hisznek, ha ebben a város vezetése is benne van. — Anyagilag ez mit jelent Önnek? — Semmit. Pontosan azért, mert éreztem annak idején, hogy a jog szerint járó tiszteletdíjnak lehetnének „furcsa” kihatásai, egyetlen fillért nem vettem föl ebből a vállalkozásból. Lényegében és leegyszerűsítve a dolgokat mindent megvizsgáltak az illetékesek. Semmiféle szabálytalanságot nem találtak. Viszont olyan időket élünk — sajnos —, hogy a legjobb szó és a legtermészetesebb mozdulat hallatán, illetve láttán is gyanakszunk, s a legkülönbözőbb hangulati elemek óriási nyomást gyakorolnak az emberekre, azaz a közösségekre, a különböző testületekre. A tanács elnöke pedig így magyarázza fölvetését, azaz lemondási szándékát: — Éleződik a választási küzdelem, rengeteg olyan feladat van, melyeket a tanács apparátusának el kell végeznie, ráadásul nagyon nehéz gazdasági év előtt állunk. Mindezt csak nyugodt, kiegyensúlyozott légkörben lehet átélni, s bizonyos eredményeket elérni. Ha az ember a védekezésre koncentrál, akkor könnyen követ el hibákat... Ezért a tanács létrehozott egy bizottságot a helyzet vizsgálatára, s majd javaslatot tesz a hogyan továbbra... (Bevallom, hogy a tanács elnöke a város terveiről is számos figyelemre méltó dolgot mondott el, mi több, sok-sok érdekes témát is javasolt megírásra. Én mégis azok ellenében ezt választottam papírra vetni, hiszen ez a „most történt dolgok” talán legjellemzőbb jelensége. A többi? Hiszem, hogy esztendő múlva is téma lesz.) Őszi fények Nagy László, a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója 1982 februárjától megbízottként, majd júliustól kinevezett igazgatóként vezeti a nagy hírű társulatot, s tulajdonképpen ottléte alatt újították föl a színház épületét. Gyakran úgy fogalmaznak, hogy Nagy László nevéhez fűződik a színház „bezáratása, illetve az 1986. októberi újranyitása, vagyis a „szegedi nemzeti mozitól a szegedi nemzeti színházig” küzdelmes időszak aktív átélője és dolgos irányítója, aki az épületet, illetve a társulat tartalmi munkáját illetően is szép eredményeket tudhat a magáénak, magukénak. Vajon milyennek ítéli a színházat, mint esztétikai és politikai érték hordozóját? — Ez a színház az ilyen típusú színházak között —, ,mindenevő” színház, három tagozatú színház — az ellentmondások hordozója. Programom az volt és az, hogy szándékaim szerint egységes nemzeti színházzá kovácsoljak, azaz az erők ne kioltsák egymást, ne következzék be rossz ízű versenyfutás, hanem a több tagozatnak valamiféle szintetikus és jól érzékelhető „végtermékeként” szülessék meg egy nemzeti színház, melyben a tagozatok ugyanakkor önállóak. Remélem, hogy az én működésem úgymond helyzetbe hozó, mondhatnám, hogy menedzsertípusú vezető vagyok, de ez nem igazán fedi a valóságot, mert ehhez a magyar körülmények nem igazán jók. Úgy gondolom, hogy a célom megvalósult, vagy a megvalósulás útján van, miszerint önállóak a tagozatok, élükre igen jó vezetőket sikerült állítani, ugyanakkor megteremtődött a már említett szintézis. Az operatársulat művészeti vezetője Gregor József. A másik oldalon a próza mindenkori hullámzó és hibás esztendeje után sikerült megnyernünk Ruszt Józsefet, (ő változatlanul tagja a Nemzeti Színháznak, ezt tudni kell) ez azért igazolhatja, hogy valami született és születhet. Harmadrészt ezen az időszak alatt alakult meg, illetve újjá a szegedi balett, amely most a maga harcait vívja. A beszélgetés folyamán kiderült, hogy amikor a balett újbóli felélesztése megerősödött, elsődleges feltételek költségvetési, dologi híján, az vezérelte az igazgatót, hogy az operatagozatot, illetve a musicaltendenciájú műsortervet kiszolgálják. Az ellentmondás persze bekövetkezett, hiszen eleve másodlagosság-tudattal együttest indítani nem szerencsés. A gazdasági gondok miatt a baletttársulat létrehozása idealisztikus, de az előrelépés érdekében hazardírozni kell, no és kockáztatni. Napjainkban a szórakoztató színháznak van hosszú távú kifutása. De én úgy gondoltam, hogy „amit most visszalépsz, azt kétszeresen kell megfizetni”. De kollégáimmal együtt úgy láttuk, ha nem a könnyebb megoldást választjuk, hanem inkább még ráteszünk, akkor ez a színház, az utódaim és a város nagyon sokat profitálhat ebből. Tehát Szegeden úgy tűnik, sikerült megvalósítani a szellemi és anyagi rekonstrukciót, fölújították az épületet, fontos szociális kérdéseket is megoldottak, hiszen majdnem kilencven lakással gazdálkodnak, az operaegyüttes több, mint százezer nézőt tudhat magáénak Nyugat- Európában, hogy hat ország majdnem hatvan városában jártak, hogy új együttes teremtődött, hogy kialakulóban van az új arculatú próza azért igen nagy dolog — együtt a napi létért való harccal. Az elmúlt évadban 350 előadása volt a Szegedi Nemzeti Színháznak, tizenhárom bemutatójuk volt, a színen tartott darabjaik száma húsz fölött van, a hazai és a külföldi nézők száma közelíti a száznyolcvanezret. A látogatottság pedig majdnem kilencven százalék. (Mindehhez hozzá kell fűzni, hogy Gregor József érdemes művésszel is találkoztam ezen a napon. A vele készült beszélgetést a jövő héten közöljük.) Szellemi rekonstrukció és anyagi a színházban Az újjávarázsolt színház