Független Magyarország, 1957 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1957-01-15 / 1-2. szám

1957. január 15. A cikk szerzője 1956. dec. 6-­­án, az első menekülteket szállító repülőgéppel érkezett Ausztráliá­ba. Az újonnan érkezettektől minden­ki választ vár kérdéseire: miért tört ki most a forradalom, ki szervez­te, mi volt a célja, mi a hatása, stb. Az érdeklődők rendszerint csalódot­tak, amikor nem tudunk tömören válaszolni. Talán az az érzésük, hogy a kérdezett egyenes válasz helyett i­­gyekszik mellébeszélni. Pedig a va­lóságban az a helyzet, hogy csak az elmúlt tíz év ismeretében lehet az elmúlt hetek eseményeit megközelí­tően megérteni. A végleges értékelés pedig a jövő történelemírásra ma­rad. A gazdasági körülmények mindenütt erősen befolyásolják a politikai helyze­tet, különösen a kommunista országok­ban, ahol a politikai és gazdasági ha­talom egy kézben összpontosul. Magyarország helyzete a háború után nagyon nehéz volt, de több ország pél­dája élénken mutatja, hogy ezekből a nehézségekből idővel ki lehetett lábal­ni. Ezzel szemben a tudatlan és sok­szor rosszakaratú gazdasági vezetés az első hat-hét év alatt Magyarországot csődbe vezette. Az elmúlt három év gazdaságpolitikáját a teljes összeomlás elleni küzdelem jellemezte. A gazdasági csőd egyik okozója a gazdasági élet teljes államosítása, az ez­zel járó központosítás és bürokrácia volt. Az ötvenes évek elején a hivatalos bejelentések ellenére teljesen államo­sították a kisipart és kiskereskedelmet. A kis trafikosnő, a fűszeres, a fodrász, a suszter államosítása nemcsak elvisel­hetetlenné tette sok vonatkozásban a mindennapi életet (mert az állandó szükségletekhez tartozó szolgáltatások gyakorlatilag megszűntek), hanem az a­­dófizető réteg megszüntetése árán drá­gán és bürokratikusan dolgozó állami vállalatok és szövetkezetek (az államo­sításnak csupán egyik változata) kelet­keztek. Mindennapos látvánnyá vált, hogy a vendéglők egy-két asztalát köny­velők foglalták le, hogy a kis cukrász­dák naponta bezártak 1—2 órára leltá­rozás miatt, hogy a cipőjavító szövet­kezetnél tisztviselők raja vette nyilván­tartásba az ócska cipőt, stb. A kis­ipar részleges engedélyezésével az utol­só két évben némileg javultak a szol­gáltatások, de a ráfizetéses vállalatok terhe továbbra is fennállott. A kis állami vállalatokra a bürokrá­ciát az államvezetés kényszerítette. Gya­korlatilag minden vállalatot a miniszté­riumokból igazgattak és mivel egy-egy, rendszerint hozzá nem értő tisztviselő egy ügykörben 20—25 vállalatot is igaz­gatott, ez a feladat csak jelentések ka­pása és rendeletek adása útján volt teljesíthető. Ez a rendszer mindkét i­­rányban megbukott. A vállalatoknak a minisztériumok részére a legkülönbözőbb jelentéseket és terveket kellett elképzelhetetlen tö­megben készíteniük. A jelentések adatai kihatással voltak a vállalatok egyes ve­zető tisztviselőinek fizetésére, a tervek pedig rendszerint bizonytalan becslések alapján készültek, így az adatok meg­bízhatósága kétséges volt. Kétséges ada­tok alapján hozták a minisztériumok rendelkezéseiket. A minisztériumok e­­gyesítették ezeket a jelentéseket és e­­zek alapján döntöttek országos gazda­sági kérdésekben. Ez a vezetési mód­szer csakis csődhöz vezethetett. Egy-egy minisztériumi osztályhoz 20—25 vállalat tartozott. Ezeket, bár különböző termelési ágakkal foglalkoz­tak és különböző nagyságúak voltak, mégis közös körlevéllel igazgatták. Ez az igazgatás a legkisebb részletekre is kiterjedt, annál is inkább, mert a po­litikai meggondolások alapján kinevezett “káder”­vállalatvezetők túlnyomó több­ségének képességeivel a kinevezők is tisztában voltak. Ez a megkötöttség a­­zonban a minisztériumokon belül is fennállott, így az ipar “vezetői” ide­jük túlnyomó részében lényegtelen ü­­gyek eldöntésével vagy legalábbis elin­tézésével töltötték. Például, ha egy más minisztériumi tárcához tartozó vállalat egy az építésügyi tárca alá tartozó vál­lalattól akart két hétre egy szállító sza­­­lagot bérelni, úgy az igényt az illetékes miniszternek kellett aláírnia és a bérle­tet az építésügyi miniszternek jóváhagy­nia. De garmadával lehetne a nevetsé­ges példák tömegét felsorolni, amelyek­nél filléres ügyek elintézéséhez egy vagy két miniszter, sőt sokszor a miniszter­­tanács jóváhagyása volt szükséges. Ez az ügyintézés az ipar elvi igazgatását tehetetlenné tette. Az egész gazdasági vezetést a felelőt­lenség jellemezte, ami a “káder”-politi­­ka egyik közvetlen következménye volt. Ezrével helyeztek kulcspozíciókba hoz­zá nem értő, vagy tudatlan embereket, csak azért, mert munkások voltak, vagy mert látszólag hívei voltak a rendszer­nek. Ezzel ezreket vontak el a termelő munkától, sokszor lelkiválságba sodorva a “kiemelteket”, anélkül, hogy lényeges anyagi előnyökhöz juttatták volna őket, így rendszerint csak presszióval lehe­tett a vezető állásokat betölteni és ez fokozta a felelőtlenséget. Az ipari termelés lezülléséhez feltét­lenül hozzá­járult a munkabér elszámo­lás szinte maradéktalan átállítása a normarendszerre. A normarendszer fénykorában a gyárakat például kény­szerítették, hogy az u.n. udvari mun­kásokat is normarendszerben dolgoztas­sák, így külön normája volt 1 négy­zetméter gyárudvar felseprésének, egy hordó arrábbgurításának, egy csomag felemelésének, stb. Egy munkás egy nap gyakran 6—7 norma szerint is dolgo­zott, 100 munkás bérét 4—5 bérelszá­moló számfejtette. A normák megálla­pítása a “normás” feladata volt, te­hát a normás jóindulatától vagy rossz­indulatától függően voltak szoros és la­za normák. A normák szigorítása ér­dekében rendezték a munkaversenyeket, az újságok tele voltak a különböző győzelmi jelentésekkel, de a munkaver­senyt az utóbbi években már senk sem vette komolyan. A munkások­­ laza normákban sem teljesítettek 120 130 százaléknál többet, sőt sok ütem­ben kialakult az a gyakorlat, hogy a tényleges teljesítményt nem is vették fi­gyelembe, hanem a hivatalos normák­ból visszafelé számították ki hasonló túlteljesítés mellett a munkabért. A ki­fizetésre kerülő munkabérek a legtöbb gyárban lassan másztak felfelé s ezer időnként általános normarendezést (ma­gyarul: normacsökkentést) rendeztek. Ez persze mindig elkeseredést váltott ki és a munka minőségének leromlásához ve­zetett. Magyarországon többször bebizo­nyosodott az a tétel, hogy a rosszul fi­zetett munkás rosszul dolgozik. Tessé az állandó legszigorúbb gazdasági ellenőrzés, ezért törekedett mindenki mellékkeresetre szert tenni. Ez utóbbi rossz kihatással volt a munkaerkölcsre, hisz a mellékkereset sokszor üzemidő alatt végzett mellékmunkából állott. A volt középosztály gazdasági helyze­te foglalkozás és elhelyezkedés szerint széjjelhúzódott. A régi tisztviselők, ke­reskedők, ügyvédek általában mint tiszt­viselők dolgoztak és a nyomor határán tengették életüket. Jobb helyzetben vol­tak a mérnökök, a magasabb fizetés és a nagyobb mellékkereseti lehetőségek következtében. Majdnem a régi életní­vón élhettek az orvosok, a kissé beér­­kezettebbek évi jövedelme elérte az 1400—1600 fontot. Ugyancsak a kivéte­lezettek szűk rétegéhez tartoztak az ismertebb művészek és az “élsportolók”. Viszont a legsötétebb nyomorban éltek a régi középosztálynak azok a tagjai, akik nem tudtak elhelyezkedni (főleg az idősebbek), ezek örültek, ha házi­iparral foglalkoztatták őket, amikor he­ti 50—60 órai szorgalmas munkával 30—35 shillinget kerestek. Miért tört ki a forradalom ? *­ ­( _______________________________________FÜGGETLEN MAGYARORSZÁG__________________________________________ Sokan a túlzott beruházásokat okol­ták a nehéz helyzetért. De a beruházá­sok csak 20—25 százalékát tették ki a nemzeti jövedelemnek. A gazdasági helyzet romlása pedig ennél sokkal na­gyobb méretű volt. Súlyosabban esett a latba a beruházások elpocséklása, ami a vér és izzadtság árán termelt tőke részleges elértéktelenedéséhez vezetett. A beruházások terén folytatott felelőt­lenség külön regénytéma lehetne, az e téren elkövetett hibák jellemzésére két nagy beruházás szomorú példáját kívá­nom ismertetni. Az első gigantomániás időkben szü­letett meg az a gondolat, hogy Mohá­cson a jugoszláviai vasércre és a hely­beli kokszolható komlói szénre vasgyá­rat építsenek. Mindenki tudta,, hogy a vasgyártás aránytalanul nagy tőkebe­fektetést igényel és hogy Magyarország tőkeszegény ország, mégis a szovjet stratégiai meggondolások érdekében megkezdték az építkezést. A Jugoszlá­viával történt szakítás után a megkez­dett munkát otthagyva északabbra, Du­­dapentelénél, újra kezdték az építke­zést és ezt akkor is folytatták, amikor végleg bebizonyosodott a szakértők ál­lítása, hogy a komlói szén gyakorlati­lag nem kokszosítható. Vagy száz mil­lió ausztrál fontnak megfelelő beruhá­zás árán sikerült az átmenetileg Sztá­­linvárosnak elnevezett Dunapentelén a vasgyártást megindítani, de a vagy 2000 km. távolságból hozott krivosrogi érc­ből és az 1500 km-ről oda szállított sziléziai kokszból kohósított nyersvas értéke még a nyersanyagok költségét sem fedezhette. A normában épített beruházások ér­tékére jellemző példa a kazincbarcikai (Miskolc mellett) nitrogéngyár. A terve­zett 1953 évi indulás helyett csak 1955 végén sikerült nagy nehezen az új gyá­rat üzembe helyezni, de a rossz szerelés és kivitelezés miatt már hat hónapi kín­lódás után generálj­avítást kellett elren­delni. A kéthónapos javítás után egy hétre újból le kellett állni (ez közvetle­nül a forradalom kitörése előtt történt), mert kitűnt, hogy a gyár lelkét jelentő óriáskompresszorok, amelyeket a legtöbb szakértő tiltakozása ellenére kísérletkép­pen Magyarországon állítottak elő, meg­felelő biztonsággal egyáltalán nem hasz­nálhatók. Az itteni beruházás értéke vagy 10 millió font, de nem jelentékte­len a féléves megindulási kísérletekbe beölt munka és energia sem. De hosz­­szasan sorolhatnánk a sok milliós be­ruházásokat, mint például a félbeha­gyott földalatti vasutat, az abbamaradt hadigyárépítkezéseket, a be nem fejezett szolnoki kénsavgyárat, stb., amelyek­ben a szegény ország milliói mentek tönkre, vagy válltak állandó ráfizetés forrásává. A túlzott és elhibázott beruházások természetesen a meglévő üzemekre is visszahatottak, mert nem jutott elég tő­ke ezek karbantartására és modernizá­lására. A folyamatos gyártás is állandó tőkehiánnyal küzködött. Ezért draszti­kusan csökkentették a “forgóalapot”, azaz a raktárkészleteket, ez viszont gá­tolta a normális termelést. Közismert volt például, hogy a csepeli vasművek motorkerékpárgyárának annyira kellett alkatrészraktárát csökkentenie, hogy a szereldék rendszerint hosszú napokig álltak alkatrészhiány miatt, a kiesett munkát pedig 24 órás túlmunkával kel­lett a hónap végén behozni. Ha ugyan­is egy-egy hónapban nem készült el az előírt számú motorkerékpár, az fizetés­­csökkentéssel járt, így a rohammunkát akkor is elvégezték, amikor exportkiesés miatt több ezer motorkerékpár feküdt raktáron. A külkereskedelem “intézése” külön­ben szintén egyik rákfenéje volt a gaz­dasági életnek. Az elkeseredés valószí­nűleg eltúlozta a Szovjetunióval kötött szerződések hátrányos voltát. Az igazi hátrány a magyar fél kiszolgáltatottsá­ga volt az átvételnél és átadásnál. De ugyancsak ráfizetéses volt a Nyugattal folytatott külkereskedelem is, amely va­lutanehézségek miatt sokszor zugcége­ken keresztül bonyolódott le. A túl­zott beruházások következtében állandó valutahiány jelentkezett, amit a “min­den áron” való export útján fedeztek. Hogy mibe került az országnak az így kitermelt valuta, azt senki sem tudta, hisz a mesterséges árrendszer mellett lehetetlen volt bármely cikk tényleges önköltségének megállapítása. ÉLELMISÍ A mezőgazdaságban mutatkozott meg leginkább az elmélet és a gyakorlat kö­zötti különbség. A nagyipari rendszerű mezőgazdaság, amely nagy egységekben modern gépekkel dolgozik, termésho­zam és önköltség szempontjából elő­nyösebben termel, mint a kisgazda. Mégis, ennek a rendszernek a legkímé­letlenebb eszközökkel való bevezetése után Európa egyik legnagyobb búza­­exportőr országa az elmúlt három év­ben nagymennyiségű búza behozatalára szorult. Felére csökkent a bortermelés, kevés lett a takarmány, általában az erősen redukált mezőgazdasági export is csak a belföldi áruhiány árán volt fenntartható. A mezőgazdasági csőd összes okainak ismertetése messzire vezetne, de sokban azonosak az ipariakkal. A felső vezetés felelőtlensége például élénken jelentke­zett a többszáezer holdon végzett gya­pottermelésben, aminek előrelátott csőd­je felért Sztálinvárossal, a hozzá nem ERHIÁNY értő vezető káderek beépítése a “téesz­csék” (termelőszövetkezeti csoportok) kapkodó munkájában jelentkezett. A mezőgazdasági csődhöz hozzájárult a jobbmódú parasztokkal és a kolh­o­­zosításnak ellenálló kisparasztokkal szemben alkalmazott kíméletlen terror, amellyel gazdaságiag és fizikailag tet­tek tönkre százezreket. A fenyegetettek közül aki csak tehette, otthagyta föld­jét. Ezeket a földeket a téeszek csak kis részben tudták művelésre átvenni, így maradt azután Magyarországon, amely mindig híres volt a földhiányról és földéhes parasztjairól, ezer holdjá­val bevetetlenül a föld. Ezeket a föl­deket nevezte a rendszer szemérmesen “állami tartalékföldek­”nek. Ilyen termelési rendszerben természe­tesen állandóan csökken az életszínvo­nal. A beruházások leállításával és külföldi áruhitelek segítségével ezt a csökkenést az utolsó időben sikerült HETI 13/16/0 FIZETÉS Nagyon nehéz az életszínvonalat az ittenivel összehasonítani, mert az árak egymáshoz való viszonya is erősen el­térő. Durván 1 ausztrál font vásárló­értéke kb. 70 forintnak felel meg. Ezzel az átszámítási kulccsal számítva egyes fontosabb cikkek ára a következőkép­pen alakul: 1 lb. kenyér 41d; 1 lb. cu­kor 1/6; 1 lb. zsír 3/10; 1 lb. krumpli 3/-; 1 lb. vaj 8/6; 1 lb. sertéshús 3/10; 1 lb. félbarna liszt 7d; 1 lb. fehérliszt l­d; 1 pint tej 8d; 1 pár jobbminőségű férficipő 120/ -; 1 pár jobbminőségű női cipő 80/ -; 1 kwo éjjeli áram hőtáro­lóhoz ld; 1 kwo vitágítási áram 4d. Fenti árak nagy átlagban megfelel­nek az ausztráliai árnívónak, viszont aránylag drágák voltak egyes élelmisze­rek, textiliák, fűtőanyagok, stb., mint például: 1 lb. kávé 51/-; 1 lb. rizs 3/10/0; 1 pár női nylonharisnya 30/; 1 yard jóminőségű férfiszövet 180/-; 1 lb. pamut 125/-; 1 tonna koksz 200/-. Nagyon alacsony volt a lakbér, ol­csók voltak a szolgáltatások, továbbá a közlekedés, a szórakozás, a könyv és még néhány egyéb cikk: két szobás la­kás heti bére 8/-; férfi hajvágás 1/-; férfi ruha varratás közepes szabónál 150/-; egy autóbuszátszálló 5d; egy vil­lamosátszálló 3d; egy közepes mozi­jegy 1/5. Fenti felsorolásból látható, hogy az árnívó Magyarországon erősen eltért az ittenitől. A 70 forint / 1 font átszá­mítási alapon az iparban az átlag fize­tés (segédmunkást és igazgatót is bele­számítva) heti £ 3/16/0-nak felelt meg. A férfi segédmunkás keresete £ 2/13/0, az igazgatóé £ 12/0/0 volt. Ezekből a jövedelmekből még az alacsony lakbér mellett sem lehetett megélni, ezért kény­szerültek az asszonyok több kisgyermek mellett is munkára, ezért vált szüksé­ _________________________5. «Mal TERROR MINDENKINEK A politika terén közismertek a az öt­venes évek fejleményei, ezért csak egé­szen röviden kívánom őket érinteni. A hatalomátvétel után egy-két évvel kez­dett a gazdasági helyzet romlása erősen érezhetővé válni és ennek ellenszere­ként elkezdődött a terror fokozása, ami 1950-52 között érte el a tetőfokát. Az első nagyszabású terrorhullám eredmé­nyeként 1950 tavaszán vagy 3000 em­ber tűnt el nyomtalanul. Egy évre rá megkezdődött a borzalmas deportálás és voltak éjjelek, amikor 500—600 csalá­dot hurcoltak el lakásukról gyakorlati­lag egy szál ruhában és internáltak em­bertelen körülmények között kis Kelet­magyarországi falvakban. Körülbelül 25—30.000 embert telepítettek ki ke­gyetlen módon és ez természetesen to­vábbi ellenségeket szerzett az amúgy is népszerűtlen rendszernek. Aki külföldre próbált menekülni a terror elől és raj­tavesztett, azt szörnyű kínzások után 5—6 évi börtönre ítélték. De ugyancsak hasonló nagyságú börtönbüntetésre ítél­ték a bíróságok szinte futószallagon a “rajtakapott” osztályellenséget és a szö­vevényes és sokszor ellentmondó rendel­kezések alapján akárkit akármikor raj­ta lehetett kapni és a népbíróságok aránylag lényegtelen (sokszor nem is lé­tező) vétkekért is szinte korlátlanul szabhatták ki a büntetést. Az elkesere­dést még fokozta a nevetséges öntöm­­jénező propaganda, a nemzeti öntudatot mélyen sértő szovjetimádat és oroszu­tánzás. A sok igazságtalanság, amely roko­nokon, barátokon keresztül valamilyen módon mindenkit érintett, erősen meg­ritkította a rendszer híveinek sorát. Csak egy kis, részben jószándékú réteg tar­tott ki, amely igyekezett a nagyrészt ti­tokban végrehajtott igazságtalanságokat nem észrevenni és csak a kétségtelen eredményeit (az új egyetemek és kuta­tóintézetek építését, a majdnem általá­nos és elég jól működő társadalombiz­tosítást, a társadalmi élet demokratizá­lódását, stb) volt hajlandó látni. A jó­szándékú kitartó hívőket nagyon meg­rázta 1953 júliusában Nagy Imre prog­­rammbeszéde, amikor nyilvánosan fel­tárta az elmúlt évek bűneit. Az új i­­rányzat csak a parasztságnak hozott gaz­daságilag lényeges javulást, de Nagy Imre után csökkentek az igazságtalansá­gok, normálisabb lett a propaganda hangja, elviselhetőbb lett 1953 előtthöz viszonyítva az eész rendszer. Ezek a változások összenőttek Nagy Imre ne­vével és ennek köszönheti nagy népsze­rűségét. inrAHíTvev LAZULÁS ÉS ROMLÁS Malenkov bukása után a magyar sztá­linisták azt hitték, hogy a “katona” Bulgarin a régi irányzatot hozza vissza és Nagy Imre betegségét kihasználva új­ból teljesen magukhoz ragadták a ha­talmat. Érdekes módon több mint egy évig a magyarországi kommunista párt bizonyos fokig független belpolitikát folytatott és lassan a sztálinisták kezd­ték a régi módszereket újból megho­nosítani. Ezt a független politikát rész­ben azért folytathatták, mert a Hrus­­csov-féle politika több szabadságot a­­kart biztosítani a népi demokráciáknak (erre mutat például a közös vállalatok felszámolása), részben azonban nyilván a Kremlben uralkodó kialakulatlan ha­talmi helyzet is elősegítette. Az 1956. év tavaszán tartott 20. moszkvai párt­­kongresszus ugyan nyilvánosan detroni­­zálta Sztálint, de éppen a fenti körül­mények következtében még sokáig le­hetett volna Rákosi uralmon, ha nem lett volna Nagy Imre és köre (főleg írók és újságírók), akik magját alkot­ták az új irányzatnak. A 20. kongresz­­szus után Rákosi már nem fojthatta el az ellenzéki hangokat és mivel nem számíthatott Moszkva feltétlen támoga­tására, nem tudta megakadályozni, hogy az anti-sztalinisták fokozatosan elfoglal­janak fontos szellemi pozíciókat. A 10 éves hallgatás után egyre élesebb cikkek jelentek meg a folyóiratokban (Irodal­mi Újság, Béke és Szabadság, Művelt Nép) és a közutálatnak örvendő pro­pagandacikkek után a közönség hab­zsolta a friss csemegét. A 10 év szen­nyesének kiteregetésében élen jártak a rendszer régebbi szellemi vezérei, bizo­nyos fokig kanosszát járva többé-ke­­vésbbé akaratlan bűnrészességükért. E­­zek a cikkek általában nem mentek a­­zonban túl a kivitelezési módszerek é­­les bírálatán és csak egészen elvétve é­­rintettek alapvető elvi kérdéseket. Ez a sajtó és rádiókampány meg­mutatta a sztálinista irányzat gyönge­­ségét és ugyanakkor erősítette az ellen­zéket, így kerülhetett sor a diáktünte­tésekre, amelyek segítségével a Len­gyelországban kivívott engedményeket kívánta a Nagy Imre köré csoportosult tábor kivívni. A magyar sztálinisták azonban nem voltak hajlandók a ha­talmat átadni, sőt amikor nyilvánvaló­vá vált, hogy az Államvédelmi Karha­talmon kívül senki sem támogatja őket, az orosz csapatok segítségét kérték. Ez a végzetes lépés egyesítette a rezsim összes ellenségeit és a tíz éves terror­ral, vérrel és hazugsággal felépített rendszer egy éjjelen át összedőlt. A za­vargások népi felkeléssé fejlődtek né­hány óra alatt, de annak ellenére, hogy abban minden réteg képviselve volt a felkelés mindvégig demokratikus és tisz­ta maradt. FORRADALOM! A forradalom október 28.-29.-ére kivívott győzelme után az oroszok megígérték csapataik kivonását. Lehet, hogy ennek az ígéretnek semmi alapja sem volt, de lehet, hogy a kivonulást Indiára, az ázsiai országokra, Kínára, Jugoszláviára és Lengyelországra való tekintettel tényleg meg akarták valósí­tani. Ezt az esetleges elhatározást vagy az antisztalinista irányzatnak a Kreml­ben való bukása (erre azóta is több jel mutat), vagy az október 30.-án Szuez­ért kitört fegyveres harc változtatta meg. Ezek csak feltevések, az azonban biz­tos, hogy a második orosz beavatkozás­ban a magyar forradalom állítólagos jobbra tolódásának semmi szerepe sem volt. A Budapestet november 4.-ének hajnalán megtámadó orosz csapatok ok­tóber 30.-án vagy 31.-én indították el a Szovjetunióból, az indulási parancs ki­adásában tehát nem lehetett szerepe e­­setleg Mindszenty hercegprímás novem­ber 3.-i beszédének, még kevésbbé a november 4.-én “alakított” Kádár-kor­mány kérésének. A legvalószínűbb, hogy a kiélesedett nemzetközi helyzetben az orosz hadse­reg vezetői stratégiai szempontból ren­delték el a csapatok bevonulását. Ezek a stratégák azonban hihetetlen mérték­ben lebecsülték a magyar nép ellenálló képességét és ez a nagy tévedés vezetett a Szovjetunió nemzetközi erkölcsi vere­ségéhez. Salusinszky László. • SZERELŐKET • ESZTERGÁLYOSOKAT • SZERSZÁMKÉSZÍTŐKET és különféle mechanikai szakmunkásokat keres és alkalmaz. JOHN HEINE & SON ALLEN STREET, LEICHHARDT, N.S.W. Tel.: LM 1444 Jó fizetések és munkafeltételek! Sok túlóra! Magyar tolmácsunk van!

Next