Független Magyarország, 1957 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1957-01-15 / 1-2. szám
1957. január 15. A cikk szerzője 1956. dec. 6-án, az első menekülteket szállító repülőgéppel érkezett Ausztráliába. Az újonnan érkezettektől mindenki választ vár kérdéseire: miért tört ki most a forradalom, ki szervezte, mi volt a célja, mi a hatása, stb. Az érdeklődők rendszerint csalódottak, amikor nem tudunk tömören válaszolni. Talán az az érzésük, hogy a kérdezett egyenes válasz helyett igyekszik mellébeszélni. Pedig a valóságban az a helyzet, hogy csak az elmúlt tíz év ismeretében lehet az elmúlt hetek eseményeit megközelítően megérteni. A végleges értékelés pedig a jövő történelemírásra marad. A gazdasági körülmények mindenütt erősen befolyásolják a politikai helyzetet, különösen a kommunista országokban, ahol a politikai és gazdasági hatalom egy kézben összpontosul. Magyarország helyzete a háború után nagyon nehéz volt, de több ország példája élénken mutatja, hogy ezekből a nehézségekből idővel ki lehetett lábalni. Ezzel szemben a tudatlan és sokszor rosszakaratú gazdasági vezetés az első hat-hét év alatt Magyarországot csődbe vezette. Az elmúlt három év gazdaságpolitikáját a teljes összeomlás elleni küzdelem jellemezte. A gazdasági csőd egyik okozója a gazdasági élet teljes államosítása, az ezzel járó központosítás és bürokrácia volt. Az ötvenes évek elején a hivatalos bejelentések ellenére teljesen államosították a kisipart és kiskereskedelmet. A kis trafikosnő, a fűszeres, a fodrász, a suszter államosítása nemcsak elviselhetetlenné tette sok vonatkozásban a mindennapi életet (mert az állandó szükségletekhez tartozó szolgáltatások gyakorlatilag megszűntek), hanem az adófizető réteg megszüntetése árán drágán és bürokratikusan dolgozó állami vállalatok és szövetkezetek (az államosításnak csupán egyik változata) keletkeztek. Mindennapos látvánnyá vált, hogy a vendéglők egy-két asztalát könyvelők foglalták le, hogy a kis cukrászdák naponta bezártak 1—2 órára leltározás miatt, hogy a cipőjavító szövetkezetnél tisztviselők raja vette nyilvántartásba az ócska cipőt, stb. A kisipar részleges engedélyezésével az utolsó két évben némileg javultak a szolgáltatások, de a ráfizetéses vállalatok terhe továbbra is fennállott. A kis állami vállalatokra a bürokráciát az államvezetés kényszerítette. Gyakorlatilag minden vállalatot a minisztériumokból igazgattak és mivel egy-egy, rendszerint hozzá nem értő tisztviselő egy ügykörben 20—25 vállalatot is igazgatott, ez a feladat csak jelentések kapása és rendeletek adása útján volt teljesíthető. Ez a rendszer mindkét irányban megbukott. A vállalatoknak a minisztériumok részére a legkülönbözőbb jelentéseket és terveket kellett elképzelhetetlen tömegben készíteniük. A jelentések adatai kihatással voltak a vállalatok egyes vezető tisztviselőinek fizetésére, a tervek pedig rendszerint bizonytalan becslések alapján készültek, így az adatok megbízhatósága kétséges volt. Kétséges adatok alapján hozták a minisztériumok rendelkezéseiket. A minisztériumok egyesítették ezeket a jelentéseket és ezek alapján döntöttek országos gazdasági kérdésekben. Ez a vezetési módszer csakis csődhöz vezethetett. Egy-egy minisztériumi osztályhoz 20—25 vállalat tartozott. Ezeket, bár különböző termelési ágakkal foglalkoztak és különböző nagyságúak voltak, mégis közös körlevéllel igazgatták. Ez az igazgatás a legkisebb részletekre is kiterjedt, annál is inkább, mert a politikai meggondolások alapján kinevezett “káder”vállalatvezetők túlnyomó többségének képességeivel a kinevezők is tisztában voltak. Ez a megkötöttség azonban a minisztériumokon belül is fennállott, így az ipar “vezetői” idejük túlnyomó részében lényegtelen ügyek eldöntésével vagy legalábbis elintézésével töltötték. Például, ha egy más minisztériumi tárcához tartozó vállalat egy az építésügyi tárca alá tartozó vállalattól akart két hétre egy szállító szalagot bérelni, úgy az igényt az illetékes miniszternek kellett aláírnia és a bérletet az építésügyi miniszternek jóváhagynia. De garmadával lehetne a nevetséges példák tömegét felsorolni, amelyeknél filléres ügyek elintézéséhez egy vagy két miniszter, sőt sokszor a minisztertanács jóváhagyása volt szükséges. Ez az ügyintézés az ipar elvi igazgatását tehetetlenné tette. Az egész gazdasági vezetést a felelőtlenség jellemezte, ami a “káder”-politika egyik közvetlen következménye volt. Ezrével helyeztek kulcspozíciókba hozzá nem értő, vagy tudatlan embereket, csak azért, mert munkások voltak, vagy mert látszólag hívei voltak a rendszernek. Ezzel ezreket vontak el a termelő munkától, sokszor lelkiválságba sodorva a “kiemelteket”, anélkül, hogy lényeges anyagi előnyökhöz juttatták volna őket, így rendszerint csak presszióval lehetett a vezető állásokat betölteni és ez fokozta a felelőtlenséget. Az ipari termelés lezülléséhez feltétlenül hozzájárult a munkabér elszámolás szinte maradéktalan átállítása a normarendszerre. A normarendszer fénykorában a gyárakat például kényszerítették, hogy az u.n. udvari munkásokat is normarendszerben dolgoztassák, így külön normája volt 1 négyzetméter gyárudvar felseprésének, egy hordó arrábbgurításának, egy csomag felemelésének, stb. Egy munkás egy nap gyakran 6—7 norma szerint is dolgozott, 100 munkás bérét 4—5 bérelszámoló számfejtette. A normák megállapítása a “normás” feladata volt, tehát a normás jóindulatától vagy rosszindulatától függően voltak szoros és laza normák. A normák szigorítása érdekében rendezték a munkaversenyeket, az újságok tele voltak a különböző győzelmi jelentésekkel, de a munkaversenyt az utóbbi években már senk sem vette komolyan. A munkások laza normákban sem teljesítettek 120 130 százaléknál többet, sőt sok ütemben kialakult az a gyakorlat, hogy a tényleges teljesítményt nem is vették figyelembe, hanem a hivatalos normákból visszafelé számították ki hasonló túlteljesítés mellett a munkabért. A kifizetésre kerülő munkabérek a legtöbb gyárban lassan másztak felfelé s ezer időnként általános normarendezést (magyarul: normacsökkentést) rendeztek. Ez persze mindig elkeseredést váltott ki és a munka minőségének leromlásához vezetett. Magyarországon többször bebizonyosodott az a tétel, hogy a rosszul fizetett munkás rosszul dolgozik. Tessé az állandó legszigorúbb gazdasági ellenőrzés, ezért törekedett mindenki mellékkeresetre szert tenni. Ez utóbbi rossz kihatással volt a munkaerkölcsre, hisz a mellékkereset sokszor üzemidő alatt végzett mellékmunkából állott. A volt középosztály gazdasági helyzete foglalkozás és elhelyezkedés szerint széjjelhúzódott. A régi tisztviselők, kereskedők, ügyvédek általában mint tisztviselők dolgoztak és a nyomor határán tengették életüket. Jobb helyzetben voltak a mérnökök, a magasabb fizetés és a nagyobb mellékkereseti lehetőségek következtében. Majdnem a régi életnívón élhettek az orvosok, a kissé beérkezettebbek évi jövedelme elérte az 1400—1600 fontot. Ugyancsak a kivételezettek szűk rétegéhez tartoztak az ismertebb művészek és az “élsportolók”. Viszont a legsötétebb nyomorban éltek a régi középosztálynak azok a tagjai, akik nem tudtak elhelyezkedni (főleg az idősebbek), ezek örültek, ha háziiparral foglalkoztatták őket, amikor heti 50—60 órai szorgalmas munkával 30—35 shillinget kerestek. Miért tört ki a forradalom ? * ( _______________________________________FÜGGETLEN MAGYARORSZÁG__________________________________________ Sokan a túlzott beruházásokat okolták a nehéz helyzetért. De a beruházások csak 20—25 százalékát tették ki a nemzeti jövedelemnek. A gazdasági helyzet romlása pedig ennél sokkal nagyobb méretű volt. Súlyosabban esett a latba a beruházások elpocséklása, ami a vér és izzadtság árán termelt tőke részleges elértéktelenedéséhez vezetett. A beruházások terén folytatott felelőtlenség külön regénytéma lehetne, az e téren elkövetett hibák jellemzésére két nagy beruházás szomorú példáját kívánom ismertetni. Az első gigantomániás időkben született meg az a gondolat, hogy Mohácson a jugoszláviai vasércre és a helybeli kokszolható komlói szénre vasgyárat építsenek. Mindenki tudta,, hogy a vasgyártás aránytalanul nagy tőkebefektetést igényel és hogy Magyarország tőkeszegény ország, mégis a szovjet stratégiai meggondolások érdekében megkezdték az építkezést. A Jugoszláviával történt szakítás után a megkezdett munkát otthagyva északabbra, Dudapentelénél, újra kezdték az építkezést és ezt akkor is folytatták, amikor végleg bebizonyosodott a szakértők állítása, hogy a komlói szén gyakorlatilag nem kokszosítható. Vagy száz millió ausztrál fontnak megfelelő beruházás árán sikerült az átmenetileg Sztálinvárosnak elnevezett Dunapentelén a vasgyártást megindítani, de a vagy 2000 km. távolságból hozott krivosrogi ércből és az 1500 km-ről oda szállított sziléziai kokszból kohósított nyersvas értéke még a nyersanyagok költségét sem fedezhette. A normában épített beruházások értékére jellemző példa a kazincbarcikai (Miskolc mellett) nitrogéngyár. A tervezett 1953 évi indulás helyett csak 1955 végén sikerült nagy nehezen az új gyárat üzembe helyezni, de a rossz szerelés és kivitelezés miatt már hat hónapi kínlódás után generáljavítást kellett elrendelni. A kéthónapos javítás után egy hétre újból le kellett állni (ez közvetlenül a forradalom kitörése előtt történt), mert kitűnt, hogy a gyár lelkét jelentő óriáskompresszorok, amelyeket a legtöbb szakértő tiltakozása ellenére kísérletképpen Magyarországon állítottak elő, megfelelő biztonsággal egyáltalán nem használhatók. Az itteni beruházás értéke vagy 10 millió font, de nem jelentéktelen a féléves megindulási kísérletekbe beölt munka és energia sem. De hoszszasan sorolhatnánk a sok milliós beruházásokat, mint például a félbehagyott földalatti vasutat, az abbamaradt hadigyárépítkezéseket, a be nem fejezett szolnoki kénsavgyárat, stb., amelyekben a szegény ország milliói mentek tönkre, vagy válltak állandó ráfizetés forrásává. A túlzott és elhibázott beruházások természetesen a meglévő üzemekre is visszahatottak, mert nem jutott elég tőke ezek karbantartására és modernizálására. A folyamatos gyártás is állandó tőkehiánnyal küzködött. Ezért drasztikusan csökkentették a “forgóalapot”, azaz a raktárkészleteket, ez viszont gátolta a normális termelést. Közismert volt például, hogy a csepeli vasművek motorkerékpárgyárának annyira kellett alkatrészraktárát csökkentenie, hogy a szereldék rendszerint hosszú napokig álltak alkatrészhiány miatt, a kiesett munkát pedig 24 órás túlmunkával kellett a hónap végén behozni. Ha ugyanis egy-egy hónapban nem készült el az előírt számú motorkerékpár, az fizetéscsökkentéssel járt, így a rohammunkát akkor is elvégezték, amikor exportkiesés miatt több ezer motorkerékpár feküdt raktáron. A külkereskedelem “intézése” különben szintén egyik rákfenéje volt a gazdasági életnek. Az elkeseredés valószínűleg eltúlozta a Szovjetunióval kötött szerződések hátrányos voltát. Az igazi hátrány a magyar fél kiszolgáltatottsága volt az átvételnél és átadásnál. De ugyancsak ráfizetéses volt a Nyugattal folytatott külkereskedelem is, amely valutanehézségek miatt sokszor zugcégeken keresztül bonyolódott le. A túlzott beruházások következtében állandó valutahiány jelentkezett, amit a “minden áron” való export útján fedeztek. Hogy mibe került az országnak az így kitermelt valuta, azt senki sem tudta, hisz a mesterséges árrendszer mellett lehetetlen volt bármely cikk tényleges önköltségének megállapítása. ÉLELMISÍ A mezőgazdaságban mutatkozott meg leginkább az elmélet és a gyakorlat közötti különbség. A nagyipari rendszerű mezőgazdaság, amely nagy egységekben modern gépekkel dolgozik, terméshozam és önköltség szempontjából előnyösebben termel, mint a kisgazda. Mégis, ennek a rendszernek a legkíméletlenebb eszközökkel való bevezetése után Európa egyik legnagyobb búzaexportőr országa az elmúlt három évben nagymennyiségű búza behozatalára szorult. Felére csökkent a bortermelés, kevés lett a takarmány, általában az erősen redukált mezőgazdasági export is csak a belföldi áruhiány árán volt fenntartható. A mezőgazdasági csőd összes okainak ismertetése messzire vezetne, de sokban azonosak az ipariakkal. A felső vezetés felelőtlensége például élénken jelentkezett a többszáezer holdon végzett gyapottermelésben, aminek előrelátott csődje felért Sztálinvárossal, a hozzá nem ERHIÁNY értő vezető káderek beépítése a “téeszcsék” (termelőszövetkezeti csoportok) kapkodó munkájában jelentkezett. A mezőgazdasági csődhöz hozzájárult a jobbmódú parasztokkal és a kolhozosításnak ellenálló kisparasztokkal szemben alkalmazott kíméletlen terror, amellyel gazdaságiag és fizikailag tettek tönkre százezreket. A fenyegetettek közül aki csak tehette, otthagyta földjét. Ezeket a földeket a téeszek csak kis részben tudták művelésre átvenni, így maradt azután Magyarországon, amely mindig híres volt a földhiányról és földéhes parasztjairól, ezer holdjával bevetetlenül a föld. Ezeket a földeket nevezte a rendszer szemérmesen “állami tartalékföldek”nek. Ilyen termelési rendszerben természetesen állandóan csökken az életszínvonal. A beruházások leállításával és külföldi áruhitelek segítségével ezt a csökkenést az utolsó időben sikerült HETI 13/16/0 FIZETÉS Nagyon nehéz az életszínvonalat az ittenivel összehasonítani, mert az árak egymáshoz való viszonya is erősen eltérő. Durván 1 ausztrál font vásárlóértéke kb. 70 forintnak felel meg. Ezzel az átszámítási kulccsal számítva egyes fontosabb cikkek ára a következőképpen alakul: 1 lb. kenyér 41d; 1 lb. cukor 1/6; 1 lb. zsír 3/10; 1 lb. krumpli 3/-; 1 lb. vaj 8/6; 1 lb. sertéshús 3/10; 1 lb. félbarna liszt 7d; 1 lb. fehérliszt ld; 1 pint tej 8d; 1 pár jobbminőségű férficipő 120/ -; 1 pár jobbminőségű női cipő 80/ -; 1 kwo éjjeli áram hőtárolóhoz ld; 1 kwo vitágítási áram 4d. Fenti árak nagy átlagban megfelelnek az ausztráliai árnívónak, viszont aránylag drágák voltak egyes élelmiszerek, textiliák, fűtőanyagok, stb., mint például: 1 lb. kávé 51/-; 1 lb. rizs 3/10/0; 1 pár női nylonharisnya 30/; 1 yard jóminőségű férfiszövet 180/-; 1 lb. pamut 125/-; 1 tonna koksz 200/-. Nagyon alacsony volt a lakbér, olcsók voltak a szolgáltatások, továbbá a közlekedés, a szórakozás, a könyv és még néhány egyéb cikk: két szobás lakás heti bére 8/-; férfi hajvágás 1/-; férfi ruha varratás közepes szabónál 150/-; egy autóbuszátszálló 5d; egy villamosátszálló 3d; egy közepes mozijegy 1/5. Fenti felsorolásból látható, hogy az árnívó Magyarországon erősen eltért az ittenitől. A 70 forint / 1 font átszámítási alapon az iparban az átlag fizetés (segédmunkást és igazgatót is beleszámítva) heti £ 3/16/0-nak felelt meg. A férfi segédmunkás keresete £ 2/13/0, az igazgatóé £ 12/0/0 volt. Ezekből a jövedelmekből még az alacsony lakbér mellett sem lehetett megélni, ezért kényszerültek az asszonyok több kisgyermek mellett is munkára, ezért vált szüksé _________________________5. «Mal TERROR MINDENKINEK A politika terén közismertek a az ötvenes évek fejleményei, ezért csak egészen röviden kívánom őket érinteni. A hatalomátvétel után egy-két évvel kezdett a gazdasági helyzet romlása erősen érezhetővé válni és ennek ellenszereként elkezdődött a terror fokozása, ami 1950-52 között érte el a tetőfokát. Az első nagyszabású terrorhullám eredményeként 1950 tavaszán vagy 3000 ember tűnt el nyomtalanul. Egy évre rá megkezdődött a borzalmas deportálás és voltak éjjelek, amikor 500—600 családot hurcoltak el lakásukról gyakorlatilag egy szál ruhában és internáltak embertelen körülmények között kis Keletmagyarországi falvakban. Körülbelül 25—30.000 embert telepítettek ki kegyetlen módon és ez természetesen további ellenségeket szerzett az amúgy is népszerűtlen rendszernek. Aki külföldre próbált menekülni a terror elől és rajtavesztett, azt szörnyű kínzások után 5—6 évi börtönre ítélték. De ugyancsak hasonló nagyságú börtönbüntetésre ítélték a bíróságok szinte futószallagon a “rajtakapott” osztályellenséget és a szövevényes és sokszor ellentmondó rendelkezések alapján akárkit akármikor rajta lehetett kapni és a népbíróságok aránylag lényegtelen (sokszor nem is létező) vétkekért is szinte korlátlanul szabhatták ki a büntetést. Az elkeseredést még fokozta a nevetséges öntömjénező propaganda, a nemzeti öntudatot mélyen sértő szovjetimádat és oroszutánzás. A sok igazságtalanság, amely rokonokon, barátokon keresztül valamilyen módon mindenkit érintett, erősen megritkította a rendszer híveinek sorát. Csak egy kis, részben jószándékú réteg tartott ki, amely igyekezett a nagyrészt titokban végrehajtott igazságtalanságokat nem észrevenni és csak a kétségtelen eredményeit (az új egyetemek és kutatóintézetek építését, a majdnem általános és elég jól működő társadalombiztosítást, a társadalmi élet demokratizálódását, stb) volt hajlandó látni. A jószándékú kitartó hívőket nagyon megrázta 1953 júliusában Nagy Imre programmbeszéde, amikor nyilvánosan feltárta az elmúlt évek bűneit. Az új irányzat csak a parasztságnak hozott gazdaságilag lényeges javulást, de Nagy Imre után csökkentek az igazságtalanságok, normálisabb lett a propaganda hangja, elviselhetőbb lett 1953 előtthöz viszonyítva az eész rendszer. Ezek a változások összenőttek Nagy Imre nevével és ennek köszönheti nagy népszerűségét. inrAHíTvev LAZULÁS ÉS ROMLÁS Malenkov bukása után a magyar sztálinisták azt hitték, hogy a “katona” Bulgarin a régi irányzatot hozza vissza és Nagy Imre betegségét kihasználva újból teljesen magukhoz ragadták a hatalmat. Érdekes módon több mint egy évig a magyarországi kommunista párt bizonyos fokig független belpolitikát folytatott és lassan a sztálinisták kezdték a régi módszereket újból meghonosítani. Ezt a független politikát részben azért folytathatták, mert a Hruscsov-féle politika több szabadságot akart biztosítani a népi demokráciáknak (erre mutat például a közös vállalatok felszámolása), részben azonban nyilván a Kremlben uralkodó kialakulatlan hatalmi helyzet is elősegítette. Az 1956. év tavaszán tartott 20. moszkvai pártkongresszus ugyan nyilvánosan detronizálta Sztálint, de éppen a fenti körülmények következtében még sokáig lehetett volna Rákosi uralmon, ha nem lett volna Nagy Imre és köre (főleg írók és újságírók), akik magját alkották az új irányzatnak. A 20. kongreszszus után Rákosi már nem fojthatta el az ellenzéki hangokat és mivel nem számíthatott Moszkva feltétlen támogatására, nem tudta megakadályozni, hogy az anti-sztalinisták fokozatosan elfoglaljanak fontos szellemi pozíciókat. A 10 éves hallgatás után egyre élesebb cikkek jelentek meg a folyóiratokban (Irodalmi Újság, Béke és Szabadság, Művelt Nép) és a közutálatnak örvendő propagandacikkek után a közönség habzsolta a friss csemegét. A 10 év szennyesének kiteregetésében élen jártak a rendszer régebbi szellemi vezérei, bizonyos fokig kanosszát járva többé-kevésbbé akaratlan bűnrészességükért. Ezek a cikkek általában nem mentek azonban túl a kivitelezési módszerek éles bírálatán és csak egészen elvétve érintettek alapvető elvi kérdéseket. Ez a sajtó és rádiókampány megmutatta a sztálinista irányzat gyöngeségét és ugyanakkor erősítette az ellenzéket, így kerülhetett sor a diáktüntetésekre, amelyek segítségével a Lengyelországban kivívott engedményeket kívánta a Nagy Imre köré csoportosult tábor kivívni. A magyar sztálinisták azonban nem voltak hajlandók a hatalmat átadni, sőt amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az Államvédelmi Karhatalmon kívül senki sem támogatja őket, az orosz csapatok segítségét kérték. Ez a végzetes lépés egyesítette a rezsim összes ellenségeit és a tíz éves terrorral, vérrel és hazugsággal felépített rendszer egy éjjelen át összedőlt. A zavargások népi felkeléssé fejlődtek néhány óra alatt, de annak ellenére, hogy abban minden réteg képviselve volt a felkelés mindvégig demokratikus és tiszta maradt. FORRADALOM! A forradalom október 28.-29.-ére kivívott győzelme után az oroszok megígérték csapataik kivonását. Lehet, hogy ennek az ígéretnek semmi alapja sem volt, de lehet, hogy a kivonulást Indiára, az ázsiai országokra, Kínára, Jugoszláviára és Lengyelországra való tekintettel tényleg meg akarták valósítani. Ezt az esetleges elhatározást vagy az antisztalinista irányzatnak a Kremlben való bukása (erre azóta is több jel mutat), vagy az október 30.-án Szuezért kitört fegyveres harc változtatta meg. Ezek csak feltevések, az azonban biztos, hogy a második orosz beavatkozásban a magyar forradalom állítólagos jobbra tolódásának semmi szerepe sem volt. A Budapestet november 4.-ének hajnalán megtámadó orosz csapatok október 30.-án vagy 31.-én indították el a Szovjetunióból, az indulási parancs kiadásában tehát nem lehetett szerepe esetleg Mindszenty hercegprímás november 3.-i beszédének, még kevésbbé a november 4.-én “alakított” Kádár-kormány kérésének. A legvalószínűbb, hogy a kiélesedett nemzetközi helyzetben az orosz hadsereg vezetői stratégiai szempontból rendelték el a csapatok bevonulását. Ezek a stratégák azonban hihetetlen mértékben lebecsülték a magyar nép ellenálló képességét és ez a nagy tévedés vezetett a Szovjetunió nemzetközi erkölcsi vereségéhez. Salusinszky László. • SZERELŐKET • ESZTERGÁLYOSOKAT • SZERSZÁMKÉSZÍTŐKET és különféle mechanikai szakmunkásokat keres és alkalmaz. JOHN HEINE & SON ALLEN STREET, LEICHHARDT, N.S.W. Tel.: LM 1444 Jó fizetések és munkafeltételek! Sok túlóra! Magyar tolmácsunk van!