Délamerikai Magyarság, 1942. április-június (14. évfolyam, 1872-1908. szám)
1942-04-02 / 1872. szám
Háborús földrajz: Ausztrália, a legérdekesebb kontinens Alig 7 millió embernek ad otthont Ausztrália, könnyen adhatna 50—80 milliónak, sőt egyesek szerint még 150 milliónak is megélhetést. Többnek nem, jóllehet klímája az egész északi tropikus részektől eltekintve, az európai embereknek a legmegfelelőbb, azonban a szárazság a különben termékeny föld legnagyobb részének kihasználását nem engedi meg. Hét millió ember olyan földterületen, amely sokkal több embernek adhatna igen jó megélhetést, önmagában is a súlyos problémák egész sorozatát szolgáltatja. Valahogy olyan formában, mint amikor egy éhező nyomornegyed közepén egy fényes kastély áll, amelynek pár lakója a többi tízezrek szeme láttára duslakodna minden földi tóban, amelyet elpazarol, anélkül, hogy valakinek haszna lenne belőle. A kitűnő klíma, a kihasználatlan termőföld, az ásványi kincsek és az utóbbi hónapokig ellenségtől mentes helyzet a kontinens lakosságát a világ legegészségesebb, legboldogabb, anyagilag még az Unió lakosainál is kedvezőbb helyzetű népévé avatta. Ausztrália lakosai ezen privilégiumokat, amelyet nagyrészben annak is köszönhetnek, hogy nyers terményeiket a sűrűbb lakosságú országok jó áron vették meg és ugyancsak ezek gondoskodtak arról is, hogy ellenség ne fenyegethesse a boldogság eme szigetét — féltékenyen, a végletekig menő elzárkózottsággal őrizték és fejlesztették. Az ország angolszász jellegének megóvására hivatkozva, először a kínaiak bevándorlását szüntették meg a feketeenszülött ausztráliaiak sohasem képeztek problémát, mert alig 50.000 van — utána a nem angolszász európaiakét és végül egy Angliában született angolnak is alig lehetett bevándorolni, mert ezeket viszont a magas létstandardú munkástöbbségű parlament nem engedte be, nehogy a munkabéreket lenyomják. Az Unióba még ma, háború idején is jóval többen vándorolnak be, mint Ausztráliába. Az ausztráliai önzés most megbosszulja magát. Azok a milliók, akik a túlzsúfolt Európában nyomorognak, Ausztráliában a fehér fajt szaporíthatták volna s igy biztos gátat vethettek volna számuknál fogva a japán inváziónak, amelyet ma megakadályozni a távolfekvő Anglia és az Unió képes csak. A világ gyapjutermelésének több, mint a negyedrésze Ausztráliából került elő és pedig a legfinomabb minőségű merino, mert az éghajlat folytán a juhok mindig a szabadban lehetnek és mindig találnak táplálékot. Az ausztráliai búza máris világhárka s a szarvasmarha tenyésztésben egyelőre még csak Argentína múlja felül. Ehhez hozzájárulnak az ásványi kincsek és így tökéletesen érthető, ha Japán vágyó szemekkel néz erre a földterületre, amely — ellentétben a Szunda szigetekkel, vagy Kínával és Indiával — gyéren benépesített és klímája is a legjobban felel meg nekik. Ausztrália főcsapása a betelepített nyúl, amely szaporasága folytán óriási mezőgazdasági területeket tesz használhatatlanná, jóllehet erősen irtják, vadásszák és húsa, bőre értékes kiviteli cikk lett, de a kis számú lakosság nem bírja az irtást elég erélyesen végezni. A házinyúlnál nagyobb szaporaságú japánság ha egyszer sikerül neki ott lábat vetni, ezen a problémán hamar túlesik, azonban ebben az esetben az óriási Csendes-óceán és Indiai-óceán egész vidéke, tehát a világ legnagyobb és leggazdagabb része, örökre és visszavonhatatlanul elvész a fehér fajok számára. Ezért és nem annyira Holland Kelet- Indiáért képez világproblémát a Csendes-óceáni nagy küzdelem. A döntés főeredménye Ausztrália és a környező nagy szigetek leírásán keresztül a világuralom. Ausztrália partvonalai, amelyek a világ összes kontinensei között a legkevésbé szakadozottak, éppen a legfenyegetettebb keleti részen a legalkalmatlanabb a kikötésre, ha pedig ezt a pár ezer mérföldnyi hosszú partot sikerülne is elfoglalni, úgy ott a hódítók alig találnának lakott, megművelhető területeket, egykét parti város kivételével. A világ legrosszabb sivatagján kellene több ezer mérföldet keresztül haladni, míg az ausztráliai lakott területekhez juthatnának, amelyet lakossága addig megfelelően is védhetne. Nyugaton a tropikus, erdőkben, vizben gazdag, de majdnem teljesen lakatlan területeken a japánok előnyben vannak, mint azt a malayai dzsungelben elért sikereik mutatják. Azonban épen ott, Új Guinea déli részétől kezdve a legjobb tengeri bázisok, angol, szabad francia és amerikai kezekben vannak és a tengerpart a világ leghosszabb, több, mint ezer mérföldes korallzátonyával van védve nagyobb hajók, vagy tengeralattjárók behatolása ellen, ugyanakkor azonban a zátony megengedi a védőknek a part melletti hajózást. Ha azonban a japánoknak sikerülne is Libák Irta: Móricz Zsigmond A doktor már megint nem jött haza vacsorára A doktornő idegesem dult-fult, jöttment s a hideg borzongatta az uráért. Egyedül a nagy házban. Végre kabátot vett, fejét bekötötte és sietve elment a falu másik végére, a jegyzőékhez. Biztos volt benne, hogy ott találja s ahogy a nagy sáron végig vergődött, a jegyzőék udvarán a nagy kutyák majd lehúzták és senki sem akart kijönni segíteni, csak a nagy kiabálásra. — Itt van a doktor úr? Senki sem akarta tudni. A cselédek morogva dünnyögtek. hát persze, hogy ott volt. Kártyáztak. A jegyző joválisan jött a doktorné elébe s ölelgetni kezdte, aztán bort töltött neki. — Dehogy iszok én bort — mondta a doktorné. — Anélkül sem ivott soha, de most pláne nem, mikor tele van bánattal a szive. — Pálinkát adj — kiabált vigan a jegyzőné s a jegyző azonnal nagy flaskát kapott fel. — S még hozzá pálinkát — tiltakozott a doktorné, akinek csak az fájt, hogy az ura úgy kártyázott tovább, mintha ő itt sem volna, még csak egy pillantást sem vetett rá. — Pedig innen haza nem megy józanon — heccelődött vele a jegyző. — Az lehet, jegyző úr, de én úgyis egy senki vagyok — mondta hangosan és hangsúlyozva — és én nekem nem olyan jellemem van, hogy engem csak úgy le lehessen itatni Tudok én vigyázni magamra. A jegyző, a jegyzőnő szépen visszaültek a kártyaasztalhoz s hagyták, hogy a doktornő ott maradjon az ebédlödivánon s csinálja, amit akar. A kártya igen szenvedélyesen folyt, — nem is beszélek közben s a doktorné látta, hogy az urának az arca egyre vörösebb s a nagy bajusz, a nagy orra alatt remeg, mint a zászló, ha a szél lobogtatja, a lelke szele rázta a bajuszát s attól lüktetett orra cimpája. S ez igy ment egy óra, két óra hosszáig. A doktorné csak ült, mint egy elfeledett dátum, a divánon és nem tudott ám elaludni, mert arra gondolt, hogy vájjon mennyit veszít el az ura ezeknek a gazembereknek a csalafintasága miatt, ő meg csak dolgozik otthon, baromfikat nevel, sertésekkel vesződik és teheneket tart s amit a vásáron elad, azt az ura mind ide hordja ezekhez a kapzsiakhoz, ah, volt neki mit végiggondolni. A falusi élet borzalmait. Ez a néhány család, ahogy egymásra vannak utalva s ezek a pókok, ahogy becsalogatják a legyet és lassacskán kiszívják a vérét. .. Már nem is tudta elgondolni, hány óra lehet, csak azt vette észre, hogy az óra nem ül a kártyaasztalnál a másik szobában. Kiment. Noha kiment, majd viszszajön, nem illik rögtön utána kutatni, hová ment, tudnivaló. Igen, de telt, múlt az idő s csak nem jött vissza. Azok meg csak tovább kártyáztak hármasban a tanítóval. Egyszer aztán megunta s belépett hozzájuk. — Mondják már, jegyzőné asszony, — hová lett az uram? — Kiment. — Igen, de hová? Már nagyon régen kiment. Hol lehet? Hol lehet? Az álnokok még csak nem is törődtek vele, csak úgy tettek, mintha ez semmiség lenne. Kártyáztak s a kártyába temetkeztek. — No akárhová lett, én megkeresem, — mondta a doktorné. — Tessék — avval tovább kártyáztak. A doktorné csak kereste az urát, a cselédek is olyanok voltak, mint a gazdájuk, egy se akart tudni róla, hová lett a doktor. — Azt hiszem az uram nincs a házban, bizonyára hazament — szólt a doktorné s aggodalommal gondolt rá, hová lehetett a szegény ember. Jól megkopasztották s most elment. Isten tudja hová. Bizott senki se kisérte ki, senki sem állott fel, hagyták, hogy menjen. A doktorné érezte: nem vagyok közéjük való, nem tudok velük inni, velük dorbézolni, nem tudok kártyázni, én csak dolgozni tudok s ez szégyen. Ezek engem nem is tekintenek úriasszonynak, azt akarják, hogy az uram elhagyjon, hogy forradalom üssön ki köztem és az uram között s akkor ők valahogy megkaparintsák a vagyont. .. így brummogott magában egész után hazafelé, a nagy sárban, csak úgy ferecsent a sár szanaszét. Minél tovább ment, annál gyorsabban, végre már szaladt az éjfélben. Aztán csak hazaért. Nyitja az ajtót, be az előszobába. Hát ott lóg az ura kabátja, kalapja a fogason. Megy a hálószobába, ott fekszik az ura az ágyban és alszik, mint akit agyonütöttek. A sok bor, ital, a kártya szenvedése és a veszteség fáradtsága, mind ott volt az arcán s meg se moccant, mikor a felesége lefeküdt mellette a másik ágyban és sírva s gyötrődve forgolódott, mig el nem aludt. Másnap reggel, mint mindig, korán kelt, mert az állatokat el kellett látni. A doktor persze alhat, ameddig akar, nincs neki semmi sürgős dolga. De amikor a reggelit csinálta, hogy bevigye, hallja, hogy a gúnár nagyon rikolt az udvaron. Kiszalad. Hát ott van a darabont a községházáról és egy nádvesszővel tereli a szép nagy emberi ludat. — Maga mit csinál itt? Mit akar maga aludaimmal? — Hát a doktor úr eladta a libákat a jegyzőné önagyságának és a jegyző ur azt parancsolta, hajtsam el. — Az én libáimat? A jegyzőnének? Meg vannak maguk bolondulva. Azt bizony el nem hajtja. S elkezdett kiabálni az urának az ablakon át, hogy jöjjön ki. A doktor felvette a slaffokját s kijött nagy álmos szemekkel. — E'adtad te az én libáimat a jegyzenének? — El. — Az én libáimat? Amiket én köttet /i.Délameikai Magyarság” 1942. április hó 3. niEL GITA 99 a magyar közönség kedvenc kávéháza és cukrászdája Horváth Sándor cigányprímás 14 tagú művészzenekarára muzsikál — Dani Dezső énekel Saját cukrászat — Nagy választék hazai és külföldi italokban Külön termek társaságok és bankettek részére CARLOS PELLEGRINI 525 31 ig (Avendia 9 de Julio) U. T. 35 (Libertad) 0902 Légy becsületes és akkor biztos leszel abban, hogy egy gazemberrel kevesebb lesz a világon. * A legbölcsebb ember is csak saját kárán tanul. * A távoli mezők mindig zöldebbeknek látszanak, mint a közel levők. * A kínai közmondás szerint az, aki nem nyílt a tűzhöz, nem égeti meg a kezét. itt lábat vetniök, még mindig végtelenül nagy távolságban volnának az óhajtott céltól. Ausztrália legértékesebb nyugati és délnyugati részeihez még több, mint 1000 mérföld út van, amelyet a belföldön magas hegyek védenek és odaérkezve, már olyan területen kellene harcolniok szárazon és tengeren, amely Amerikához sokkal közelebb esik, mint Japánhoz, ha nem is földrajzilag, de közelekdési szempontból. Japán seregek szárazon és tengeren eljuthatnak oda, de ha nem tízszeres fölénnyel, ha továbbá nem biztosíthatják a rendkívüli hosszú utánpótlási vonal minden pontját, akkor előbb-utóbb katasztrófa vár a benyomulókra. Anglia és Amerika semmi esetre sem engedheti meg, hogy a két több, mint egy-egy millió lakosú város: Sidney és Melbourne, más nagy városokkal együtt (jellemző, hogy egy hét millió lakosú államnak ennyi nagy városa legyen, ami egyik oka az ausztráliai népesedési problémának) japán kézre essen, az ott levő nagy hadiipari telepekkel, egyébb kincsekkel együtt és egyben menthetetlenné tegye a különben most még alig fenyegetett Új Zélandot és Tasmániát, amelyek leírása szintén végtelenül fontos. Nem tarthat sokáig, míg ez a részletkérdés, amely azonban a háború további folytatására döntő hatást gyakorolhat, végleg kiesik a problémák közül. Hogy azonban a háború utánra se képezzen problémát, az Ausztráliai lakosságtól és elsősorban munkásságától függ, hogy önzésüket feladva, megnyissák kapuikat Európa föld után vágyakozó tömegeinek.