Szeged, 1923. május (4. évfolyam, 98-121. szám)

1923-05-01 / 98. szám

Sita*. W@ mSjm t. S 2HQBD A színjátszás választatja. (A Szeged tudósítójától.) A Szeged vasárnapi számában Darvas Lili beszélt a színjátszás mai problémáiról és néhány olyan kérdést érintett, amelyek kétségkívül a színpadnak ma legégetőbb kérdései. Nem lehet tagadni, hogy most áll a színjátszás azon a válaszúton, amelyhez például a festészet már egy negyedszázad előtt elérke­zett és úgy érezzük, hogy tovább már valóban nem igen lehet halasztgatni nekünk magyarok­nak sem annak elhatározását,­ hogy merrefelé induljunk. A külföldi színpadokon — kivált Német­országban és Csehországban, de kisebb mér­tékben Francia- és Olaszországban is — már mindenütt kísérletek történnek a színjátszásnak modern irányban való reformálására. Mint minden egyházi szakadás is abból indult ki, hogy az egyház iránti lojális ragaszkodásból a régi tradíciókat akarták még szilárdabbá ková­csolni, éppen úgy a realizmus bukását is az hozta magával, hogy a realista irányzat rajongói túlzásba vitték a realizmust, hiszen a XIX. száMz második Mének a végefelé mind erő­sebben nyilvánul meg az a törekvés, hogy még a romantikus és fantasztikus darabokat is úgy állítsák be, hogy azok teljesen élethűen hassanak, mintha a színtér, a szereplők és az események a valóságban is előfordultak volna. Wagner például színpadi instrukcióiban szigo­rúan előírta, hogy a najádok, bűvös kertek, szivárvány­hidak, sőt még a tűzokádó sárkány ia úgy szerepeljenek, hogy a valószerűség lát­szatát keltsék. A realizmus csődje a ssenikai ábrázolásban. Nagy szerepet játszik, a realizmus csődjében a színpadi mechanika jejln­ése is, hiszen Rein­­hardtforge és Linnebach és Hasail drezdai sülyedő színpadai éppen hallatlanul komplikált voltuknál fogva már eleve magukban hordták a pusztulás csíráit. Ma már Linnebach maga is belátta, hogy rossz úton indult el és Drezdában ma már hihetetlenül leegyszerűsítenek mindent és csak a nagy vonalak tisztaságára ügyelnek. A színpadi masinéria alkonyát gyors lépések­kel siettette a villamosság hajnalhasadása és ez alatt nem a vil­amosvilágítás hajnalhasadását kell érteni, hiszen ezt már elég régen használ­ták, hanem azokat a lehetőségeket, melyekre Appia 1993-ban Wagnerről írott könyvében mutatott rá tudniillik, hogy a fény és árnyék változása milyen nagy hatással van a jelenetek beállítására. A festett égboltok — legalább a külföldön — lassan-lassan átengedték a terepet eredeti fényképekről készült és azokról ve­tett felhőképeknek, de ha Schwabe-Harart nagy­szerű találmánya szinte a tökéletes realizmus erejével hatott is, mégis polárisan ellenkező hatást váltott ki, mert az új világítószerkezet által nyújtott lehetőségek mindinkább arra bírták a rendezőket, hogy a fényt a maga kedvéért és azokért a hatásokért használják, melyeket azok a szemre és az érzékekre gyakorolnak. A fény hatásának második eredménye az vo­t, hogy a hátteret kezdték mindjobban egyszerű­síteni, hiszen most már a hátteret is jobban lehetett látni a dúsan ráömlő fényben és így mindjobban kitűnt, hogy tájképet nem lehet realisztikusan ábrázolni festett vászonnal. Ettől kezdve azután már csak a fő formákat, a „jel­lemző formákat” ábrázolták a színpadon és a realizmus kezdett meghátrálni az expresszionizmus elöl a színpadi ábrázolás terén. A scenikai ábrázolás evolúciójának hatása a színjátszásra. Ez az evolúció természetesen magával kellett, hogy hozza a színjátszás megváltozását is. Sokáig annál jobban becsülték a színjátszót, mennél jobban el tudta tüntetni saját egyéni­ségét a felvett szerep alatt és mennél szélesebb és kontraszt­usabb volt az a terület, melyen mozgott. De az emberi alkalmazkodási képességnek is megvannak a maga határai, így azután mindjobban megnyilatkozott az a tendencia, hogy a színészek kiszemelnek egy­­egy típust, amelyik nekik a „legjobban fekszik” és csak annak köréből választanak szerepeket. Az igazán nagy színészek, mint példám Sarah Bernhardt, Eleanore Duse és Giovanni Grasso sohasem tartoztak ehhez a typus-hajhászó cso­porthoz, ők mindig a saját maszkjukat használ­ták és hősük megszemélyesítését és a hangulat­keltést pusztán hangjukkal is játékukkal végez­ték. Ezek a nagy színészek lelkükből szerezték szinte mágikus erejüket és nem öltözőikből. Valójában az erős személyiségű színész egyé­nisége mindig többé kevésbé elnyomta annak a személyiségét, akit játszott és az expresszio­­nizmusnak ez a formája hosszú múltra tekint vissza és mély gyökereket vert a színészetben. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a színész túlságosan közel van az élethez, semhogy azt utánozza. A színész legyen önmaga és csak a közönség lássa annak, akit játszik. Jessner kísértete. Igaza van Darvas Lilinek abban is, hogy a legnagyobb nehézség az, hogy a színműirodalom még szintén nem találta meg a helyes utat és egyelőre még maga is tapogatódzik. Csehov, Strindberg és Ibsen drámáiban is megvan a hajlandóság arra, hogy átlépjék a realizmust és bizonyos mértékben a spirituális szimbolizmus felé hajlanak, de azért persze ez még nem az, amit a modern színjátszás keres. Érdekesek Jessner kísérletezései a berlini Állami Színházban, aki a Salzburgba vissza­vonult. Reinhardtot akarja elfeledtetni a ber­liniekkel, Jessner a darabokat lépcsőzetes emel­vényen játszatja és igen érdekes például a HL Richard előadása Jessner rendezésében. III. Richard, mint Gloncester grófja, a legelső lép­csőfokon áll hófehérre festett maszkszerű arccal, fekete függöny előtt, majd ahogy közelebb és közelebb jut, a királyi trón feljebb és feljebb kerül a lépcsőfokon, mikor pedig felajánlják neki a ki­rályi koronát, a legfelső lépcsőfokon áll és onnan csak akkor kerül le, amikor híres „királyságot egy lóéna kiáltás után kardjára, mint valami nádparipára ülve, lelovagol a legalsó lépcsőre, hiszen akkor már ő bukott király és bukott hős is. III. Richard és kísérői vérvörös ruhában játszanak Jessner színházában, élénk ellentétben Richmond hófehérbe öltözött híveivel. Az utolsó epilógus szerű beszédet is Richmond hófehér ruhában mondja el, hófehér függöny előtt, így is kiemelve jellemének tisztaságát. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy ilyen interpretáció mellett mi marad meg Shakespeare darabjából ? A XV. század Angliá­jából bizony édeskevés marad meg, az emocio­­nális szimbolizmus jóf­rmán mindent maga alá temet és nem íg­y hisszük, hogy Shakespeare motívumai és finom jellemrajza nagyon érvé­nyesülne. Jessnernél III. Richardot és Othellot ugyanazon a két hangon játsszák, melyek közül az egyik lágy és szinte suttogó, míg a másik durva és érdes, mint a ráspoly. Az emberből Jessner maszkot csinál és nem hisszük, hogy ez lenne a modern színjátszás helyes útja. Szinte helyeselni kellene akkor még azt a kísér­letet is, amelyik nem is áll olyan messze Jess­­nertől, tudniillik hogy Angliában most kísérlet­­képen utcai ruhában játszották Shakespeare több darabját. Hol van jogosultsága a tiszta expresszionizmusnak ? Az expresszionista színháznak kétségtelenül meg­van a jogosultsága, de­ nem a drámában, hanem a Urában, a ballettben és például Wag­ner darabjaiban, de semmi esetre sem tölthet be mindent az expresszionizmus, hanem, csak egy része lehet az előadásnak. A jövőben az expresszionizmus bizonyosan soha nem hitt régiókat fog még elérni, különösen az ábrázo­lásban és az emocionális szuggesztióban, de három felvonásos expresszionista drámákat, ex­presszionista előadásban, úgy hisszük, nem igen fogunk látni. Tulajdonképen nem is a színpad áll az expresszionista színjátszáshoz a legközelebb, hanem a pódium, amely a színészt egészen közel hozza publikumához. Bécsben Reinhardt tett ez irányúan fényes eredménnyel kísérletet, aki a Burg hires Redoutensialjában rendezett be színpadot. Voltaképp ez nem is színpad, hanem egyszerű pódium, kulisszák sem igen vannak, legfeljebb egy két, te­jesen a terem barokk stílusában tartott ajtó és ablak. A rivaldafény és a színpadi világítás itt teljesen hiányzik: ugyanaz a csillár szórja fényét a színészre és a publikumra is. Qorri Turmdot­­ját mutatta itt be tö­bbek között Reinhardt száz 2 százalékos sikerrel, de azt sem lehet elvitatni, hogy ez a darab különösen «ág a Redoufensaal barokk stílusához, hiszen csupa velencei játszik, benne. Ebben az irányban valóban szinte belátha­tatlan lehetőségek nyílnak az expresszionista színjátszás előtt és valószínű, hogy ezeket a lehetőségeket ki is fogja használni, viszont az is­ tény, hogy szélsőén expresszionista­ előadás­ban, örökbecsű klasszikusok éppen értékeik javát vesztik el Éppen ezért a klasszikus darabok rendezésénél helyes lesz az „arany közáp””-al betartani, ami­ persze nem jelenti egyben, azt is, hogy görcsösen ragaszkodjunk elavult és ósdi felfogásokhoz. De vájjon akad-e valaki, aki megta­rtja a helyes középutatat l Nem emeltük május elsejére a Szeged előfizetési és példá­nyonkénti árát, dacára annak, hogy a munka­bérek mintegy negyven százalékkal emelkedtek és az újságpapír ára egy végeláthatatlan létrán rohan föl a hihetetlenségig. Nem emeltük a Szeged árát, hiába drágították meg az összes fővárosi újságokat, mert nem akarjuk ismét megnehezíteni az olvasóknak más szinte nél­külözhetetlen mindennapi szükségletét: az új­ságot. Azonban a hirlapkiadás amúgy is nagy áldozatokat ró a kiadóra akkor, ha nem foga­dunk el „olcsó papírt” senkitől sem. A papírt mégis meg kell venni és a munkabéreket fizetni is kell. Ezért elhatároztuk, hogy az egyre szaporodó kiadásokat csak némiképen is enyhítsük: a hirdetések árát május elsejétől mérsékelten fel­emeljük. Hisszük, hogy hirdetőink belátják ezt a kényszert és továbbra is szorosan együtt­maradnak a Szeged­­del. A Szeged uj hirdetési árai a következők: Hasábszélesség S0 milliméter. Magasság milliméterenként számítáS. Hirdetések a szövegoldalon, vagy kikötött helyen 25*­,-al, szalaghirdetés 50*­,-al drágább. Apróhirdetések közt minden szó 10 kor., kövér betükkel 20 kor., külön sorba szedett címek 40 kor. Gyászjelentések, mérlegek, részvénytársasági köz­gyűlési meghívók kétszeresen számíttatnak. — Lapunk legközelebbi száma, a május elsejei munkásünnep miatt csütörtökön, május 3-án reggel a szokott időben jelenik meg. — Huszonöt esztendős a Kass-vigadó. Huszonhét évvel ezelőtt, a bérlete lejárta után, Kass János kivonult a Tisza-szállóból, amelyet a rekonstrukció befejezése után való felépítése óta bérelt. És visszavonult a Maros­ utcában épült házába, ahol a pihenés ritka és előtte adog ismeretlen óráit élvezte. Ám a munkához szoko­t, dolgos és fáradhatatlan Kass János beleunt a tétlenségbe, tervezgetni kezdett és csakhamar megérlelődött benne az elhatáro­zás : a város fejlődésének és a közönség igényei­nek megfelelő vigadó építésére. Megvásárolta a Stefánia e­­tt elterülő szabad ter­et, elkészíttette a vigadó tervét és csakhamar megkezdte az építkezést. A munka szépen haladt e­rre és 1898 május elsején megnyílt a Kass-vigadó, amely egyelőre csak kévéházi és éttermi üzemre szorít­kozott. A pompás épület eredeti traktusában ny­it elhelyezést az Otthon Egyesület és a Lloyd­ Társulat. A közönség csodájára járt a párat­lanul szép, tágas és levegős kávéhözi és elő­kelő ízléssel berendezett éttermi helyiségeknek és büszkén mutogatta az idegenből idekerült ismerőseinek, akik kivétel nélkül hírét vitték a minden komforttal ellátott Kass-vigadónak és országszerte híres konyhájának, amelynek hír­nevét néhai Kass Jánosné alapozta meg, a jó­­téko­sságáról ismert úrinő, akinek emlékét még ma is kegyelettel őrzik mindazok, akik ismer- Fél hasáb (39 mm.) széles 1-szeri közlésnél K 12.— 2—10-szeri . „ 1i.— 10-nél többszöri . , 10.— Egy hasáb (00 mm.) széles 1-szeri . . 20.— 2—10-szeri . „ 1$.— 10-nél többszöri . „ 16.— Szövegközölti közlemények, reklámhírek soronként 1-szeri közlésnél K 200.— 2—10-szeri „ . 150.— 10-nél többszöri . „ 120.­Nyilttéri közlemények, családi értesítések, orvosi hírek sora 200 kor­, de legalább 1000 kor,

Next