Délmagyarország, 1988. február (78. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-01 / 26. szám

Hilf», 1988. február 1 Továbbadott tipegők — A második gyereknek tettük félre az­ első ruhatá­rát, de egyelőre Várunk. Elég sokba kerül ez az egy is. Inkább behoztuk eladni a holmit — meséli a Bizo­mányi Áruház átvevőhelyén ír. egyik anyuka. Tizenöten-húszan vára­koznak türelmesen a sor­ban, szinte mindenki „ap­róbb" holmit hozott. A sze­gedi bolt ugyanis az elmúlt hetekben, csecsemő- és gyer­mek­ruha-fel­vásárlási ak­ciót hirdetett. Hogy miért? — Január elsején duplá­jára emelkedtek a gyerek­­holmik árai — mondja Kis Guczi György boltvezető. — Így azután arra számított a központunk, hogy sikere lenne egy használtgyerek -ruha-akciónak, s megpró­báltuk. — Sikerrel? — Három hét alatt 314 ezer forintért vásároltunk fel. Ez rekordnak számít Mi az oka a hirtelen tá­madt eladási kedvnek? So­kan éveken át a padláson, vagy dobozokban őrizgették a gyerekholmit. Míg állami támogatás volt ezekre a ter­mékekre, addig nem volt érdemes eladni a használt holmit, annyira olcsó volt. Vagy megtartották emlék­be, vagy továbbadták a ba­rátoknak, munkatársaknak. Az elajándékozás azonban ma már luxus. Hat-nyolc régi tipegő árán már lehet venni egy újat.­­ Mit vesznek be? — Szinte mindent. Csak egy kikötésünk van, a ru­hák jól fertőtleníthetőek le­gyenek, azaz bírják a for­ralást is — mondja Tari József­né ellenőrző becsüs. Csecsemőkről lévén szó, érthető szempont. Így az­­után a nagyon­­ elhasználó­dott, elpiszkolódott darabok visszakerülnek az eladóhoz. Szempont persze az is, hogy forgalomképes legyen a felkínált portéka. Azaz el is lehessen adni. Ami nem könnyű ... Saját közvéle­­­mény-kutatásom eredménye ugyanis, hogy legtöbb is­merősöm még csak-csak el­fogadna barátaitól mekruhát, de ismeretlentől, bizományi útján már ke­vesebben. Óvatosak va­gyunk, ha saját gyerme­künkről van szó ... — A felvásárlással szem­ben az eladás nem alakult olyan rózsásan. 200 ezer fo­rint értékű gyermekruhát tudtunk csak értékesíteni. Márpedig elfekvő készletek­re mi sem ruházhatunk be óvatosabban, megfontol­tabban vásárolnak most. Ügy is mondhatnánk, válogat­­­sabbak­ lettek. Hiszen a gye­­rekholminál is számít a di­vat, a szín, a fazon. Már­pedig sokan tíz-tizenöt év­vel ezelőtti darabokkal is jelentkeznek most. — Mennyit adnak mond­juk egy tipegőért? — Ez nagyon változó. 30 forinttól 300-ig szinte min­den előfordulhat. Az átlag­ár úgy 100 forint körül jön ki. Gyerekcipőt szinte alig fogadnak el. Hiszen egy bőr lábbelit aligha lehet a mosógépbe tenni. Igaz, nem is sokan ajánlják fel el­adásra, eddig mindössze 40 pár színesítette a kínálatot. A kereslet ugyanis ezekre sem túl nagy. Hogy kik vá­sárolnak itt? Leginkább az albérletben élő, amúgy is nehéz anyagi teírhekkel megrakott fiatalok igyekez­nek kiadásaikat ilyen mó­don mérsékelni. Igaz, amió­ta a műszálkeverékes anya­gok divatba jöttek, öt-hat ti­pegő helyett kettő-három is elég. Este kimossák, reggel­re megszárad. Emelkedő árak, változó vásárlási szokások jelzik az idei év kezdetét. A pénz nagy ár, a hiány még na­gyobb.... Elkísér bennünket a tipegőtől a nagykabátig. G. R. Ösztönzés­­ egy láncon Nehéz éve volt a tavalyi a trvggye ■— még mindig *— legnagyobb építőipari válla­latának. Megrendült pénz­ügyi helyzetének rendezése nem kis energiát kötött le. Végül is sikeresek lettek az erőfeszítések. Az év utolsó heteiben szerződést kötöttek a Budapest Bankkal egyes termelőberendezéseik tulaj­donjogának átadásáról, így végül a még hiányzó tíz­milliók is a Délép számlá­jára kerülhettek. Az eszkö­zöket pedig egy lízingszer­ződés keretében a vállalat az idén és a következő évek­ben is használhatja. Tehát az év elején igencsak szo­rult, csőddel fenyegető hely­zetéből megmenekült az év végére a Délép. — Az idén már elkezdőd­het az az alapozó munka a vállalatnál, amire a követ­kező években is lehet épí­teni — avat be a tervekbe Körtvélyessy Péter vezér­­igazgató. — Feltétlenül ki kell választanunk egy olyan komplex épületvázszerke­­zetet, amivel a későbbiek­ben kiválthatjuk a panelos technológiát. Van több, ki­sebb, ám értékes újdonsá­gunk, amikből szeretnénk a lehető legtöbbet eladni. Ez utóbbiak közül egyet, a betongarázst már a sze­gedi buszok oldalán is hir­deti a vállalat. A könnyen felépíthető, viszonylag olcsó kis épületek keresettek is a gépjárműtulajdonosok köré­ben. Tervezik már azt a vál­tozatot, aminek a­ zöldség­­termelők vehetik majd hasz­nát. Ez ugyanis minihűtő­­házként funkcionálhat talán már néhány hónap múlva. Kínálják az építkezőknek a házgyár berendezéseivel ké­szülő habarcsot és mikrome­­szet. Az ablaküzemükből kikerülő nyílászárókból is annyival többet szeretnének eladni, hogy az értékes gé­peket lehessen két műszak­ban dolgoztatni. Hiszik, hogy ez a korábbinál sokkal in­tenzívebb piaci munkával sikerülhet is. A Délép sze­retne a megrendelések gyűj­tésében is más magatartást kialakítani. Ha egy építke­zésre valahol igény van, de az elkezdést a tőke hiánya akadályozza, akkor az épí­­tők a pénz összegyűjtésébe is bekapcsolódnak majd. A kiírt versenytárgyalásokra gyors és kellően, számítá­sokkal megalapozott ajánla­tokat kívánnak küldeni. Eh­hez a változáshoz vállalko­zói szemléletű szakemberek felvételét is tervezik. Az önálló külkereskedelmi szervezetet véletlenül sem kívánják visszaállítani. Az új vállalati szemlélethez al­kalmazkodó álláspont ebben a kérdésben a következő: csak a piaci igények, ten­denciák, elvárások ismere­tére van szükség a válla­latnál. Szívesen beszállnának viszont egy megyei vagy dél-alföldi, több vállalat ál­tal működtetett külkereske­delmi irodába „részvényes­ként’­. Ebben a jól képzett, kapcsolatokkal is rendelkező szakembereknek a letelepí­tését tartják elsődlegesnek. A megfelelő berendezkedés után 2—3 év múlva egy ilyen vállalkozásnak már talán az új Délép is adna szép számmal feladatokat. Ahhoz, hogy a vállalati célok érdekében megmoz­duljanak a vállalati belső emberi b­rőforrások, feltét­lenül szükséges egy jól mű­ködő érdekeltségi rendszer. Ezekben a hetekben még a leszorított alapbérek és ezeknek — a teljesítmények­­­hez nem igazán kötődő — mozgóbéres foltozgatása jel­lemzi a vállalat bérrendsze­rek Már kialakult egy esz­­közszerkezet, a nagyságrend közeledett az elfogadható­hoz és formálódott a belső szemlélet is, most ezekhez a tényezőkhöz illesztik az­­ új érdekeltségi rendszert. A változtatás elsődleges célja, hogy a termelési hie­rarchia különböző beosztá­saiban dolgozók ösztönzését egyetlen láncra fűzzék fel. Először is az elvégzett fel­adatok pontos mérésének le­hetőségét kellene megterem­­­teni. Ezért az összes tevé­kenységet átárazzák a vál­lalati költségnormákra. Így kaotikus állapotot számol­nak fel. Egy,egy kiszabott feladatnál a­­ jövőben előre közlik majd, hogy elvégzé­séért mennyi bér jár. Nem­­­ szigorítják, hanem reáli­sabbá teszik a normákat. Így lehetséges a keresett szakmákban az óradíjak je­lentős emelése. A számítá­sokon már dolgoznak. A második negyedévtől várha­tóan már bevezetik az új rendet az ösztönzésben. — Hamarosan egy éve, hogy vezérigazgató a Délép­nél ... — Az eltelt idő elegendő volt ahhoz, hogy a megfelelő­­ mélységig megismerjem a vállalatot. Biztos vagyok benne, hogy­­ az itt dolgozó kollektívában nagy leható­ i­­gen vannak. A stabilitás megteremtéséhez megvannak az erőforrásaink, eszközök­ben és szellemiekben egy­aránt. B. I. 3 99Figyelünk az árakra Az árellenőrzésnek több szintje van. Az egyik ilyen feladatot is betöltő hivatal a városi tanács kereskedelmi és termelési osztálya. Csonka Miklós osztályvezetőtől kér­tünk beszélgetést. — Mekkora az osztály ár­ellenőrzése alá eső terület? — Mintegy 6 ezer 200 egy­ségre vonatkozik , ez a fel­adatunk. Szinte csak azok a vállalatok kivételek a külön­böző árképző gazdálkodók közül, amelyeknek Budapes­ten vagy valahol másutt, Szegeden kívül van a köz­pontjuk. A magánszektorban tevékenykedőkre adminiszt­ratív árelőírások ugyan ál­talában nem vonatkoznak, de a vállalati árakat nekik is célszerű követni. Az első ne­gyedévben a hozzánk tartozó gazdálkodóknak a 10 száza­lékához jutunk el, az év hát­ralevő részében pedig a töb­bihez is. Az adórendszerből adódó árnövekedés mértéke országosan nem lehet több 7,6 százaléknál. A gazdasági struktúrából adódóan ettől lehet eltérés területenként. Ha a szegedi gazdaság szer­kezetét vizsgáljuk — mivel jellemző az élelmiszer- és a könnyűipar —, ezt az értéket nem érhetjük el. — Annyira képlékeny ma az árképzés rendszere, an­­­nyira nehezen körülhatárol­ható a tisztességtelen ár fo­galma, hogy feltételezhető: az önök megállapításával könnyen vitába szállhatnak a gazdálkodók. — Így van. Viszont a vi­tás esetekben jellemző a megegyezési készség. A la­kosságot közvetlenül érintő áremeléseket városunkban véleményezi a pártbizottság is. Például több fórumon megbeszéltük a Patyolat emelését, a temetkezési árak változását. — A többszörös kontroll ellenére nálunk is szaladnak az árak. — Jellemző, ennek a tény­nek az alátámasztására, hogy még Szegeden 20 millió fo­rintos kihatású áremelkedést kezdeményeztek a gazdálko­dók 1986-ban, addig tavaly 90 milliós kihatásút. Ezek megítélésében mi egy kicsit skizofrén helyzetben va­gyunk. Védenénk az állam­polgárok érdekeit, ugyanak­kor nagy a veszélye annak, hogy a visszafogás hatására vállalataink az eredményes­ségükben túlontúl lemarad­nak. A felelősségből a koráb­binál többet szeretnénk a vállalkozóknak átadni. .— A piacszemléletet gyak­ran emlegetjük az árképzés­ben, de egyáltalán létezik-e ilyen nálunk? — Létezik a szemlélet, de gyakorlata még nincs. Fél év múlva erről talán már pon­tosabb képünk lesz. A köz­ponti intézkedések a keres­letet igencsak visszafogják. Egyesek majd hiába drágít­ják áraikat, óhatatlanul al­kupozícióba kerülnek. Ennek első jelei a kisebb gazdálko­dóknál látszanak. Fodrászok hirdetik, hogy nem emeltek árat. Versenyeznek végre ta­lán a tarifában is a taxisok. A téli vásártól függetlenül is vannak máris leárazások. Egyesek próbálnak szabadul­ni a készleteiktől. — A lakosság pedig tolong ott, ahol valami olcsóbb. — Mert nem hisz a tuda­tos piacépítkezésben. A ko­rábbi évek gyakorlata alap­ján nem is hihet. Nincs tü­relmünk kivárni az esetleges kedvezőbb ajánlatot. Fékezi az árak reális alakulását, hogy a feldolgozóknak alap­anyagot szállító monopóliu­mok még mindig túlságosan szilárdan tartják magukat. Ilyen például a vasipar vagy a bőripar. Rossz minőségben és drágán szállítanak. A Ké­­ziszerszámgyár például a kö­zelmúltban kénytelen volt 44 tonna acélszalagot csak­nem teljes egészében vissza­küldeni. Amikor reklamált a szállítójánál, magyarázatként azt kapta, hogy a határon túlról érkezett ércből jobbat nem lehetett készíteni.­­ Előfordultak téves új ármegállapítások is a város­ban ... — Termékekre bontva vizsgáljuk meg a következő hetekben például a bébihol­mik ármegállapítását. Vizs­gálunk minden olyan termé­ket, ahol elvben árcsökke­nésnek kellett bekövetkezni Nevetséges, hogy a valami­kor 1700 forintos zakó ma is 1686 forintba kerül. Rákér­dezünk: miért van még most is áruhiány? Van-e spekulá­ció az április 1-je utáni idő­szakra előrefigyelve? Persze, nemcsak a kereskedők, ha­nem a gyártók is tartalékol­hatnak. — A vendéglők ma panga­nak. A magas árak mégsem mozdulnak lefelé.­­­­ Ez a szféra a kihívásra adandó válaszban még csak addig jutott el, hogy több szerződéses üzletnél kértek átalánydíj-csökkentést a bér­beadó vállalattól. Rá kell jönni ezen a területen előbb­­utóbb, hogy a sok kicsi ha­szon is jó üzletet jelenthet. Ma a pénz a kereskedelem birtokában van. Abban a pil­lanatban, ha egyik-másik vállalat­ erről a területről ve­szélybe kerül, majd az ipa­ron is jobban érződik a szo­rítás. Ez lesz egy nagy lépés a gazdaság egészségesebb működése felé. — Mi az új az árellenőrzé­­seikben az idén? — Segítő szándékkal vizs­gáljuk felül az induló árak alakulásának realitását. Az nyilvánvaló: hosszabb távon árellenőrzéssel nem lehet a gazdaság gondjait megolda­ni. Minden szférában komp­lex módon ítéljük meg a gazdálkodók árpolitikáját. Ha a korszerűbb, kelendőbb termékeket nagyobb árréssel adják, és mondjuk a költsé­geikhez igen közeli szinten értékesítik az avultabb da­rabokat, akkor nem kifogá­solunk. Viszont mindent megteszünk a mindenáron csak emelésre spekuláló ma­gatartás visszaszorításáért. Elmarasztaljuk azt a keres­kedelmi céget, amely a ter­melőktől kapott kedvezmé­nyeket nem adja tovább a fogyasztóknak. A szándéko­san előidézett hiányokra és az ezzel kicsikart magas árakra is nagyon figyelünk. Úgy érzem, mi így közelí­tünk a klasszikus piacfel­ügyeleti módszerekhez. Bőle István 99 Hű, de nagyot ugrott hirtelen az alapfizetésünk! Viszont a ma kezdődött héten már nagyon sokan kénytelenek leszünk visszavonhatatlanul megállapí­tani: haza mégsem viszünk többet. A legtöbb mun­kahelyen 1988-ra minimálisak a béremelési kilátások. Ezért aztán aggódva figyeljük az árakat, életszínvo­nalunk második legfontosabb meghatározó tényező­jét. Árrendszerünk napi állapotát pedig, ha egysze­rűen csak kaotikusnak nevezzük, túl messze nem já­runk az igazságtól. Mert ugyebár előfordulhat, hogy termelő vagy kereskedő rosszul szorzott az új ár ki­számításakor. Az áremelések továbbra is a vállalatok legfőbb jövedelemnövelő forrását jelentik nálunk. A burkolt áremelésr­e sem mgv példa volt a közelmúlt­ban. Ki ne tudna túlszámlázásra példát mondani, olyat, amikor a saját pénztárcája bánta? Szóval, fi­gyeljük az árakat minden bolti betérésünkkor, ma­gánemberként. Sokkal inkább, mint korábban. Van­nak, akik ezt hivatalból teszik naponta. Ott, ahol a feszültségek összpontosulnak, ott érzik legjobban a változtatás kényszerét is. Sok apró jel alapján én a mezőgazda­ságban látok ilyen gócpon­tot. A kép árnyalt. Az egyik gazdaságban a „há­rom is páros", szerény nyereséggel, de hitel nél­kül gazdálkodnak évek óta, őket nem érinti, hogy egyik napról a másikra nem lehet a banktól hitelt kapni. A másikban, nem voltak ennyire óvatos du­hajok — joguk volt hozzá —, úgy állították be gaz­dálkodásukat, hogy szá­moltak a külső segítséggel is. Gondolná az ember többek között erre talál­ták ki a bankot, amely nem szívességből ad, ha­nem kamatért. Ha fogytán a pénze, illendő lenne előre szólnia, lépésről lépésre lepasszolni a „szemtelenül kéregetőket". Akkor talán lenne mód a termelőnek is új taktikát kidolgozni. Ha a bank úgy érezné, nem az ő inge, ne vegye magára, adja tovább. Valamikor, úgy 20 éve, kimondták az elnököknek egy összejövetelen: nekik nincs más dolguk, csak a szövetkezet érdekeit néz­zék, nyugodtak lehetnek a népgazdaság érdekeinek is vannak felelős vigyázói. Sokan nem feledték meg ezt a tézist. Úgy értik az üzenetet: ha nem kapok pénzt, nem vásárolok. Szórni kellene a műtrá­gyát a búzára, beszerezni a tavaszi vetőmagot, meg­venni a lerobbant helyére az új traktort. Nem teszi, inkább arra vigyáz, a dol­gozók ne üres zsebbel menjenek haza a fizetés­napon. Ván, majdcsak változik a széljárás, tudja, ilyen első osztályú adósból, mint ő, vannak szép szám­mal, luxus lenne ennyiü­­ket a pácban hagyni. Ha az embernek már van egy nyavalyája, a rá­következővel, ami mellett eddig szó nélkül, vissza­fojtott indulattal elment, esetleg épp most telik be a pohár. Hangoztatni kezdi, nincs megelégedve a leosz­tott lapokkal, többet akar. Ha termelni szeretne, s nem veszi az áruját a gyár vagy a kereskedő, szeretne megbizonyosodni róla, hogy ezt a nemet nem ké­nyelmességből, érdekte­lenségből mondták ki. Ezért hallani egyre több helyről, hogy a termelő „erőszakoskodik" az élel­miszeripari vállalatok egyikével-másiká­val. Va­lamilyen formában társul­na vele, közös érdekeltsé­get keresne. Legtöbb helyről ez idő szerint­­ a visszautasítás a válasz: hagyjatok minket békén, elég a magunk baja, mi is­merjük a piacot, előre lát­juk, hogy fantaszták vagy­tok, minket ne zavarjatok kalandorságba. Ti csak termeljetek, majd mi szer­ződünk veletek, s meg is fizetjük tisztességgel az árát, ha azt kívánja az ér­dekünk. • Távol áll tőlem, hogy pikkelnék az iparra. Sajnos nagy az esélye, hogy a ter­melők asszisztálása mellett sem kelne el többért és több baromfi, paprika, esetleg lecsókonzerv, vagy ki tudja még mi. De amíg nem próbáltuk, nem lehet biztos az ítéletünk. A mesterségesen „kisko­rúnak” tartott termelő szo­rult helyzetében, ha az együttműködéshez nem ta­lál igazi partnert, rákény­szerül, hogy konkuráljon. Olyan feldolgozó kisüze­mekbe fekteti a nehezen összekuporgatott pénzét, amelyek esetleg a gyárban kihasználatlanul állnak. Drága pénzen megteremti magának a verseny lehető­ségét. Ha elképzelését iga­zolja az élet, biztos terme­lési lehetőséghez jut, ha nem, belebukik. Az efféle megmérette­­tésnek van egy komoly akadálya, sok pénz kelle­ne hozzá, s „párhuzamos” kapacitásra nehezen el­képzelhető, hogy hitelt kapnak. Valószínű emiatt még egy darabig nem le­hetnek komoly ellenfelek a lerázott partnerjelöltekből. A felszínen továbbra is a csend és a nyugalom ho­nol.­­De tudnunk kell, ez a kép csalóka, a mosoly csak a külvilágnak szól. Tóth Szeles István Egyik napról a másikra

Next