Délmagyarország, 1990. november (80. évfolyam, 278-303. szám)

1990-11-13 / 288. szám

1990. november 13., kedd Kultúra Csipesligán énekkar — zárt városban A rövid nyár és a hatalmas hó országa ez a terület, ahol a 700 ezernyi udmurt és a 230 éve alapított Izsevszk, mely régi fegyver- és gépgyártó központ az Ural lábától nem messze nyugatra, s mely a mai napig zárt város, csak január 1-jétől tervezik a megnyitását, nagyjából Göteborg magasságában fekszik az 57. északi szélességi fok mentén). Az udmurtok a lakosságnak mintegy 30 százalékát alkotják, a többség orosz, és kisszámú tatár, baskír, zürjén is él itt. Távoli rokonaink ők, nyelvük a kb. i. e. III. évezred végén a finnugor alapnyelvből kialakult finn-permi alapnyelv permi ágához tartozik, 6 legközelebbi rokona a zűrjén. ősi udmurt (vagy más néven: votják) írás nem maradt fenn (bár a régészeti leletek között találtak olyan eszközöket, amelyek alkalmasak lehettek a betűvetésre). Így aztán a hosszú együttélésnek is köszönhetően ma mellékjeles cirill betűket használnak. Ám az orosz nemcsak az írott, hanem a beszélt nyelvre is nagy hatást gyakorolt, kivéve a köztársaság déli részeit: itt a tatár nyelv hatott. A votják nyelv visszahatása már nem volt ilyen erős, csupán néhány köznapi szava honosodott meg e többi környező nép nyelvében. „Mivel a legnagyobb probléma az, hogy az újabb keletű szakszókincs szinte kizárólagosan orosz, a legfontosabb az ezeknek megfelelő udmurt szavak megalkotása. Folytatódnia kell tehát annak a 20-as, 30-as években megindult, majd a sztálini önkény poklában megszakadt mozgalomnak, amit nagy nemzeti költőnk, Kuzebaj Gerd kezdett el a nyelvújításnak.’’ — mondják vendégeink. Az udmurtnak a hivatalos nyelv rangjára kell emelkednie — hiszen a 40- es évek óta csak a családban használatos —, s a többi nemzetiségnek is el kell sajátítania az őslakosok nyelvét Azt is el kell érni, hogy az udmurtok közül is többen tanulhassanak anyanyelvükön. Jelen pillanatban ugyanis — beleszámítva a mari, a baskír és a Tíz udmurt egyetemista — magyar és történelem szakosok — és két kísérő tanár járt nemrég ,Szegeden a JATE és a 4000 fős izsevszki Udmurt Állami Egyetem közti cseremegállapodás keretében, viszonozva azt a májusi látogatást, amit a városunk egyetemén finnugor nyelveket tanuló magyar diákok tettek Izsevszkben, az Udmurt Autonóm Köztársaság 650 ezer lakosú fővárosában, tatár köztársaságban levőket is —, összesen csak mintegy 200 olyan iskolájuk van, ahol anyanyelvükön is tanulhatnak, s ennek is döntő többsége kis, falusi, alapfokú iskola. (Az udmurtok nagyobb része mind a mai napig falun él.) Az áldatlan helyzetre jellemző, hogy — bár tantervük már van — saját nyelvükön még tankönyveik sincsenek ... Izsevszkben például egyetlen iskolájuk sincs, csak egy (!) óvodájuk. S vajon hogyan próbálják megőrizni ebben a nehéz helyzetben nemzeti hagyományaikat? Nos, az egyetemen például udmurt nyelven működő irodalmi önképzőkört szerveztek, vagy említhetnénk azt az énekkart is, amelyet nemzeti hangszerükről, a csipcsirgánról neveztek el. (Ez egy dudaféle hangszer, amit azonban nem fújni, hanem szívni kell. Ezenkívül még egy ősi hangszerszámuk van, a shúros krez.) Az itt levő tánckar viszont már nemzetközi, hiszen a Nagyezsda (Remény) nevű társulatban minden ott tanuló nép jelen van, s az orosztól a magyarig sokféle táncot adnak elő. Ahogy tolmácsom, Zólyomi Theodóra, ötödéves finnugor—orosz szakos hallgató elmondja, és ahogy erről én magam is meggyőződhettem, nagyon szeretnek és nagyon tudnak is énekelni: ez az egyik legjellemzőbb tulajdonságuk. A megváltozott körülmények hatása különben érezhető — bár egyelőre igen csekély mértékben — az udmurtok mindennapjaiban, szellemi életében is: három év óta heti 20-25 percet kapnak a tévében, ami nem túl sok, viszont a rádióban már naponta egy-másfél órás műsorokat hallgathatnak nyelvükön, s ez feltétlenül haladásnak számít. Ám még ez is kevés, csakúgy, mint az a három újság, amit kiadhatnak, és az az egyetlen könyvkiadó, amely az udmurt mellett oroszul is jelentet meg köteteket. Izsevszkben működik az egyetlen anyanyelvű színház , ám pl. a városi zenés színházban már csak oroszul adnak elő, mert votják nyelvű énekes képzés nincs. „Épp ezek miatt nagyon fontos számunkra, hogy tudjanak rólunk a világban” — mondták vendégeink, akik a 20, itt töltött nap alatt Szegeden kívül Magyarország több városával is megismerkedtek : Szentendrével, Visegráddal, Kecskeméttel és Esztergommal. A két tanár, Usakov rektorhelyettes és Kelmakov — mindketten jeles nyelvészek — pedig részt vett a VII. CIFU-n, az ötévenként megrendezett finnugor konferencián, amit ebben az évben Debrecenben tartottak. Ahogy vendégeink elmondták, nagyon lényegesek számukra ezek a konzultációk, amelyeket a Szovjetunión belül különben gyakran megtartanak, s ahol nem csak nyelvészeti, hanem történeti és néprajzi kérdésekről is szó esik. (Jövőre épp Izsevszkben rendeznek permisztikai kongresszust, amelyre magyar tudósokat is meghívtak: Budapestről Csúcs Sándort, és Kecskemétről azt a JATE-n udmurt névtannal foglalkozó Kozmács Istvánt, aki mostani útjuknak odaadó szervezője volt.) Jövőre pedig — s ez már a kapcsolatok bővülésének jele — öt történész szakos hallgató és egy tanár cseréje is lehetséges. „Nálunk sokan tudnak önökről, ha nem is sokat” — mondják, amire én zavartan mosolygok, nem hiszem ugyanis, hogy fordítva ugyanígy lenne... Pozsik László 5 Balatonkenesétől Lugánéig Rokonaink,az udmurtok Hol volt, hol nem volt... ősz hajú hölgy már Saáry Éva, a svájci magyarok kulturális és képzőművészeti körének elnöknője, író, költő, fotóművész, festő, anya, meg persze utazó, postaládájából olykor pakisztáni, japán, máskor ausztráliai illetőségű levél hull ki. Magyarok írják, természetesen. Mert nincs a világnak olyan városa, mondja, ahol legalább egy magyar nő élne, ő például a svájci Luganóban. De hogyan került oda? Zűrös gyerekkor? Vagy mégiscsak szokványos? Az apa Balatonkenese községi orvosa, az anya fényképésznő. Saáry Éva hároméves kislány, amikor a szülei elválnak, s édesanyjával, aki a Böszörményi úton fényképészüzletet nyet, felköltözik a fővárosba. A gazdasági válság utolsó éveiben vagyunk, a kislány hol az egyik, hol a másik nagynéninél lakik, s négy különböző helyen járja általános iskoláit, ő a népes család lelki mindenese, aki mindenkit meghallgat és megért, szép lassan valami nagyon fontos és jól kamatoztatható emberi tulajdonság birtokosa lesz, amit úgy neveznek: diplomáciai érzék. Az önfejű geológusnő Már amikor használni lehet. Mert a sashegyi Notre Dame leányiskolában, ahol szigorú francia apácák tanították, nem kedvelik meg, legyen bár igen jó tanuló. Túlságosan önfejű. Azt mondják, nevelhetetlen. No meg, persze, minden iránt érdeklődő, a kötöttségeket nehezen viseli. A háború után festeni kezd egy magániskolában, miközben elvégzi a tánctanárképzőt, miközben édesanyjánál fényképészetet tanul. Az egyetemi felvételi már tudatos választás eredménye. Bár teli van irodalmi, képzőművészeti ambíciókkal, a geológia szakra jelentkezik. A fordulat évének ideje ez, aki figyel, látja, mi történik az országban. Saáry Éva sem kér a lassan mindent ellepő szocialista realizmusból, ellenben nemzetközi szakmát választ, az őskövületeket és a karsztvíz felpumpálta olajat mégiscsak nehezebb megideologizálni. Nem mintha az olajföldeket elkerülné a politika. A fiatal geológusnő 1952-ben diplomázik, s máris kikerül a távoli Göcsejbe. Itt volt ugye korábban a hírhedt Maort-per, s azt az olajmezőt, ahol ekkor ő dolgozik, a korábbi igazgató egy ideig a börtönből irányította Göcsej fővárosa ekkor Nagylengyel, az olajkutak alatt cúgos és nyomorúságos fabarakkokban lakik fiatal mérnök, és még a Standard Oil fennhatóságát is megtapasztaló öreg olajmunkás. Akkor fehér köpeny volt a divat, most a korszerű rabszolgatartáson alapuló tervgazdálkodás. Alvilági bolyongás Saáry Éva második munkahelye a Pestvidéki Ásványbánya Vállalat, itt nagyon jól érzi magát. Megismeri az összes Pest környéki bányát. Tudományos munkát végez, felméri a rétegeket. Hiszen tudjuk jól, a kőidő. Pilisvörösvár szénköve, Felsőpetény tűzálló agyaga, a környező festékföldek természete később „beépül” az élet második felében kiteljesedő költői és képzőművészeti világba. Amikor a forradalomról beszél, szeme könnybe lábad. Életem legnagyobb élménye, mondja, aztán sokáig hallgat. Fegyvere nem volt, de jó néhány szabadságharcos csoporthoz eljut. Szovjet tankok között cipeli a kézigránátot. Újra és újra idegen lakásokban találja az éjszaka, ő később azt írja ezekről a lázas, egymásba folyó napokról: „Most, hogy visszagondolok minderre: alvilági bolyongás. Elkárhozott lelkek, akik mindent elfelejtettek már — kivéve egyetlen dolgot — azt, hogy az idegen megszállókra lárni kell.” Afrika A bukás után elhagyja az országot. Újra a hazugságot választani? Nem. Inkább a világ. Bármi. És persze, szerencséje van, az éppen fölfejlődő nyugati olajkutatásnak szakemberekre van szüksége. Nagyon kevesen tehetik meg, amit ekkor Saáry Éva, aki válogat az ajánlatokban. Végül egy párizsi cég mellett dönt, aminek Egyenlítői Afrikában, vagyis Gabonban van kutatóterülete. Élete legszebb három éve következik. Mert ha nosztalgia, akkor Afrika. De persze, ez még a „seotoniális” Afrika, nem a mostani „denaturált”, ami már politikai kalandorok vadászterülete. Gondoljunk csak Libériára, ahol több emberi vért fogad magába a föld, mint esőt. Akkor még nyugalom volt, a megszálló nyugatiak munkaalkalmakat és közbiztonságot teremtettek. Saáry Éva kint dolgozik a fúrásoknál, a dzsungelben. A környéken rengeteg a vadbivaly, fiókjából olykor kígyó tekereg elő, a párás reggeleket teleüvöltözik a vízilovak és az elefántok. És persze, a környéken rengeteg a kismajom, akik éppoly szemtelenek, mint ahogy Kipling is megírta. Saáry Éva szolgái négerek. Némelyik még „manikűrözi” a fogát, mert tudniillik, emberhúst is eszik. Fehér emberét természetesen nem, azok sajnos, túlságosan nyilván vannak tartva. Saáry Éva Afrikában már rajzol, telefesti szobája falát. Néger szobalánya ettől kezdve varázslóként tiszteli. Vissza Európába Második férje egy francia mérnök lesz — az elsőtől még az ötvenes években válik el —, akivel Svájcba költöznek, az olasz határhoz közel eső városka neve: Lugano. Végre dolgozhat kedvére. Első írása — a gyermekkori versektől eltekintve — a Nemzetőrben jelenik meg, Tollas Tibor jóvoltából. Aztán sorban a nyugati magyar sajtóban, később „Hol volt, hol nem volt...” címmel, pillanatképekbe gyűjti kora személyes történeteit, majd „Százféle szerelem” címmel verseskötetet ad ki, riportkönyvet is ír, fotóit, festményeit Európa számos galériája bemutatja. Valaki azt írta róla: világutazó. Bizony az. Mégsem otthontalan. Mert az ő otthona a világ és az idő. Darvasi László Nagy László felvétele Ki menjen a börtönbe? A szombati televízió meglehetősen sok időt szentelt a hajléktalanoknak. Kövérek a macskák, fénylik a bundájuk, édesanyámtól tudom, hideg tél lesz. Reménykedhetünk, hogy nem fagynak meg sokan. Szóval, kora reggel barlanglakó cigányokat mutattak a Naptévében, este meg boglyahajú guberálókat, akik a gőzölgő és kutyás rendészektől óvott szeméttelep mellett, maguk ácsolta fakalyibákban éldegélnek, feltehetően, amíg meg nem halnak. A mennyországban meleg lesz, mondta az egyikük, és elsírta magát. Ment tovább a riporter, ment az utcára, ahol egy végtelenül bölcs úr azt mondta neki, hogy hát ő ezeket mind bezáratná a börtönbe, és dolgoztatná. Kiket, kérdezte a riporter, hogy még véletlenül se értsük félre. Hát ezeket a csöveseket, hajléktalanokat, csavargókat! Erről van szó. Ezekről a rögtönitélő és indulatos mondatokról, melyekkel nem ártana szembesülni. Tévén az indulatos mondat édestestvére az indulatos tett, s hogy miféle indulatok kavarognak ifjonti demokráciánk görbülő szájú bohócarca mögött, arról nagy regényt mesélhetne az eltelt egy-két hónap krónikása. • Tehát én itt azt gondolom, nagyon gyorsan és nagyon szerényen, hogy a szegénység nem bűn, ellenben állapot. Továbbmegyek: a szegénységnek fokozatai vannak. Még tovább megyek: úgy lehet, a börtönt kívánó úr is jócskán szegény a maga módján. (Lévén igen szegény úgy andiok ez az ország. Meg kell, hogy mondjam, nekem nem szimpatikus az, ha egy szegény ember börtönbe akarja zárni a nálánál szegényebbet, mert momentán ennek nincs lakása, borotválatlan és napilappal takarózik. A demokrácia mindenki számára demokrácia. Jó lenne elgondolkodni ezen a különben fölöttébb divatos, adminisztrációs erőszakot szorgalmazó vagyon, mert hát a kiváltó okok, működjön bár tisztességgel a gumibot, nos azok nem szűnnének meg. Hozzáteszem, nekem az se szimpatikus, ha egy hajléktalan felfekszik a jegyosztó fülke kicsiny fapárkányára, és lehülyézi a vasutast. Aztán az se, ha hivatalos papírt lobogtatva jön vasárnap délben házhoz, kérincselni. Nem is adok neki, mert miképp a börtönösdi, úgy ez sem megoldás. Demszky úr és jó néhány vidéki polgármester a napokban hozzákezdett ahhoz, ami a probléma gyors és tüneti kezelése lehet. Kórházak, alkalmi szállások és a többi... Képletesen szólva veregette is Demszky főpolgármester vállát a kormányhoz közeli média, jól van, öreg, nem sikerült, de azért tetszett, hogy próbálkoztál. És köszörülték a torkukat kajánul. No, persze, majd sikerül három nap alatt egy szegény országban ripsz-ropsz megoldani a legszegényebbek helyzetét! Egyébiránt megdöbbentően súlyos a helyzet. Jómagam a napokban döbbentem rá, amikor egy szabad és demokrata aktivista üldögélt valamely rendezvényen előttem. Jobb lábát keresztbe fektette a balon, minek utána finom szövetnadrágja felhúzódott a jobb bokáról, és látni engedte a bordó színű pamutzoknit. Rajta pedig a hatalmas lyukat. Végigfutott a hátamon a hideg. Atya úristen, mi lesz itt, ha már nekik is?! Dal. Berkesi András: Mónika. A bizonyos körökben kedvelt író regénye egyetlen kérdést feszeget: ki ölte meg Tarczalit és miért? Aki még nem tudja a választ, Berkesi úr felvilágosítja. Gosztonyi Ádám: Brooklyni kaland. A könyv már 1936-ban megjelent, most végre, több mint fél évszázad után magyarul is. Története viszonylag egyszerű sémára épül, de hát nincs két egyforma könyv: egy fiatal lány egyhangú életét megtöri, hogy veszélybe kerül, ám egy elszállt férfiú megmenti az életét. E férfi személyében nemcsak életmentőt ismer meg, hanem „boldogságát” is. Könyv - jelző Wass Albert: A funtineli boszorkány, 3 kötet. A rejtett pornográfia vádja miatt öt évvel ezelőtt még a szerző nevét sem lehetett kiejteni. Most már kiejthetjük, hiszen élete legnagyobb regénye ’49-ben jelent meg angolul. Csaplár Vilmos: Zsidó vagyok Magyarországon. A szerző nagy sikerű Kurva vagyok című könyve után egy zsidó fiú, nevezetesen Ignácz Miki hányattatását meséli el. Ignácz 1954-ben, Budapesten született. Nemere István: Támadás Tingrában. A mű Az emberi akarat regénye alcímet viseli. Erről egy rövidke idézet is meggyőz: „Így történt. A hátáról húzták le a bőrt...” Nemerének egy másik könyve is megjelent: Világok világa címen. Csíki László: Idegen tollaim. Az 1984 óta Magyarországon élő szerző maga is elcsodálkozik könyve címén, hisz legbarátibb barátairól vall és vélekedik, például: P. Lengyel József partot ér. Üdvözlés és hurrá (Az ötvenéves Panek Zoltán szellemében és stílusában). Konrád György: Európa köldökén. Az egybegyűjtött esszék 1979 és 1989 között íródtak, így nagy részük már ismert. Csak néhány cím: Az áldozat nézőpontja, Mutasd a szemed. Emlékezés Nyugat-Berlinre.