Délvilág - Csongrád Megyei Hírlap, 1992. szeptember (49. évfolyam, 205-230. szám)

1992-09-01 / 205. szám

Parlament: éles vita napja Antall elhatárolta magát a szélsőségektől Csurka István „politikai pamfletje” politikailag károsan és tévesen válaszol meg jelentős kérdéseket, s ezekkel a vá­laszokkal sem a miniszterelnök, sem a kormány, sem pedig az MDF nem azo­nosíthatja magát - ez volt a summája Antall József miniszterelnök állásfogla­lásának a Csurka-ügyben, amelynek témája kitöltötte a parlamenti ülésszak kezdőnapjának napirend előtti felszóla­lásait. A miniszterelnök nem ért egyet ugyanakkor azzal sem, hogy a vitát nem a párton belül, hanem az ellenzéki sajtóter­mékekben folytatták le pártjának tagjai. Antall József felszólalása után ellenzéki képviselők kaptak szót, akik közül Kövér László elégtelennek tartotta a miniszterel­nöki elhatárolódást. Király Zoltán szegedi független képviselő ugyanakkor bejelen­tette, hogy indítványban fordul a Parla­menthez annak megítéléséért, hogy a rádió előtti tüntetésben szerepet játszó négy kormánypárti képviselő túllépte-e hatás­körét, illetve, hogy Csurka István tanul­mánya sérti-e a magyar alkotmányban foglalt alapelveket. Az Országgyűlés hétfői plenáris ülésének keretében napirend előtt kért szót Antall József kormányfő. A minisz­terelnök mintegy félórás be­szédében elsősorban a köz­véleményt napok óta foglal­koztató Csurka-tanulmányról szólt, de ennek kapcsán kitért számos belpolitikai összefüg­gésre is. A kormányfő mon­dandóját kezdve előrebocsátot­ta, hogy a a Magyar Demokra­ta Fórum alelnöke tanulmányát magánvéleményként közölte, mivel azt egyetlen pártbeli testülettel sem egyeztette. Utalt arra, hogy a Magyar Demokra­ta Fórum elnöksége és választ­mánya foglalkozott az írással, majd leszögezte: a koalíció pártjainak - beleértve az MDF- et is - éppen úgy kell tudni Csurka István képviselő úrral együttműködni, ahogy a párt a különböző politikai testületei­nek igazodniuk kell a fő irány­elvekhez. Különféle irányvo­nalak, programok vannak, ám a kormány önállóan, felelős­séggel dönt, s ezt a felelősséget senki nem veheti át - hang­súlyozta Antall József, majd így folytatta: - A kormányt kritikák bőven érik, belülről és kívül­ről, amin nincs mit csodálkoz­ni. A mai nehéz gazdasági, politikai, szociális helyzetben azonban a magyar kormány a leghatározottabban ragaszkodik a magyar nemzeti elkötelezett­ségekhez, a demokrácia, a jog­­államiság, a szociális piacgaz­daság értékeihez. Addig állok az MDF élén, megválasztóim bizalmából és saját elhatáro­zásomból, továbbá a kormány élén az Országgyűlés megbízá­sa alapján, ameddig a magyar­ság iránti töretlen elkötelezett­ségnek a parlamentáris demok­rácia és a jogállamiság alapel­veinek eleget tehetek. De nem­csak az a kötelességem önma­gammal szemben, hogy felál­lok, ha a követelményeknek nem felelhetek meg, hanem olyan felszólításoknak és cél­zásoknak sem fogok ijedtem­ben vagy rossz megítélés kö­vetkeztében eleget tenni, ami a hatalom átadását jelentette a történelem során Kun Bélának, Hitlernek vagy másoknak. Remélem, hogy a kényszer nem teremthet hazánkban még egyszer ilyen helyzetet, ehhez nem engedhetünk utat nyitni a parlamentáris rendszerben. A Csurka-tanulmányban foglaltakra térve a kormányfő kifejtette:­­ Csurka István politikai pamfletjében olyan megálla­pításokat tesz, amelyben meg­szólaltat a közvélemény egyes csoportjaiban élő indulatokat, jelentős tömegek érzéseit veti fel, majd bemutatja a kényszer­­pályákat. Megítélésem szerint számos kérdésben, hibás inter­pretációban, politikailag több részben károsan és tévesen vá­laszol, amelyekkel sem a kor­mány, sem a magam nevében nem azonosíthatom magam, és nem azonosíthatja magát a Ma­gyar Demokrata Fórum elnök­sége és választmánya sem. Konkrét gondolatokat idézve az írásból, a miniszterelnök elfogadhatatlannak tartotta az MDF alelnökének a Nemzet­közi Valutaalapra és a Világ­bankra vonatkozó megállapítá­sait. Ugyanakkor hangsúlyoz­ta, hogy azzal sem ért egyet, ha a vitát először nem a párton belül folytatják le, illetve ha a kormánypártok tagjai vélemé­nyüket a koalícióval élesen szemben álló sajtótermékekben teszik közzé. - A mi pártunkban - folytat­ta Antall József - egyformán helye van a nemzeti liberaliz­musnak, a magyar népi-nem­zeti gondolat hagyományának, s az európai kereszténydemok­rácia eszmekörének. A Magyar Demokrata Fórumnak az lehet, és legyen a tagja, aki a ma­gyarság, a jogállamiság és a parlamentáris demokrácia irán­ti elkötelezettséget egyaránt vállalja. Ezen a ponton a kormányfő részletesen szólt a kormány munkáját kísérő kritikus sajtóvisszhangról, illetve arról is, hogy egyes orgánumok alapvető etikai normákat meg­szegve nem tesznek eleget a tárgyilagos hírközlés kritériu­mának. A kormányfő úgy ítélte meg, mindez hozzájárul ahhoz, hogy feszültség, rossz légkör keletkezzék. Ezzel kapcso­latosan Antall József érintette a médiavitával kapcsolatos vitás kérdéseket is. Kijelentette: „Káros hatása van a magyar al­kotmány gyakorlására, ha a köztársasági elnök nem teszi meg a felmentést a miniszter­­elnök előterjesztése alapján a hatályos törvény szerint, az illetékes országgyűlési bizott­ság állásfoglalása ellenére.” Hangsúlyozva, hogy az állam­főnek alá kellett volna írnia a médiaelnökök felmentésére vonatkozó miniszterelnöki elő­terjesztést. Antall József leszö­gezte: mindaz ami az alkot­mányos jogkörök kiterjeszté­sére irányul, megbontja alkot­mányunk egységét. Végezetül a miniszterelnök a rendszerváltozás következe­tes végigvitelére, a demokrati­kus erők közös együttmunkál­­kodására szólított fel, figyel­meztetve arra a veszélyre, amit a centrumerők felőrlése jelen­tene. - A mai nemzetközi, euró­pai helyzetben - mondotta a kormányfő - a nemzet nem engedheti meg magának a belső felőrlődést, az instabi­litást. Mindez arra kötelez bennünket, hogy kimondjuk: a parlamentáris többpártrendszer természetes szokásainak, sza­bályainak megtartása mellett az értelmetlen csaták ügyében kössünk fegyverszünetet és folytassuk a józan ész poli­tikáját. Józsa Bálint vágott át a téren. A lóistállóba tartott. A Sárga lábát meleg vízzel mos­ta, borogatást rakott rá, aprólé­kosan tüsténkedett. Nem tulaj­donított az eseményeknek nagyobb jelentőséget. Bari Ödönre se szórt átko­kat, elkapják a facsigát, gon­dolta. Vagyonának maradvá­nyai, a fényes gyógyszertár sem érdekelte annyira, hogy visszakövetelje. A megalázta­tások mélyre lökték, szándéka, akarata, ereje nem volt külö­nösebben, a lehetségesség ma­ximumának fogadta el a gazda­ságban a kocsisságot, a szoba­konyhát, amibe kevés, silány bútort szerzett, a melegítő vas­kályhát, a mindennapi élelmet, és a savanyú fröccsöket. Bol­dogan élt ábrándjaival és le­­vendulaszagú emlékeivel. Az alvástól félt, csak a testi­lelki kimerültség győzte le éjszakánként. Szívesen időzött az istállóban, ruhájából, testéből karbamidszag áradt. Váradi Mihály géppisztol­lyal állított az ólba. - Józsa úr, velem tart - mondta önelégülten, - vissza­vesszük a javainkat, kinek mi jár. Az öreg patikus sárga arca viaszfehérré változott. Kín­lódva kapkodott, végül előko­torta az öngyújtóját. Zavarában nem tudta, hogyan szólítsa a góliát embert. Váradi úr, sors­társ? A fegyver látása ideg­gombócot gyúrt a torkába. Reszketni kezdett. - Nem ártok, nem használok - hebegte. - Nem ér annyit ez a hacacáré. Csutakolta a lovat. Lopva figyelt az indulatos Váradira, aki szintén a gazdaság major­jában lakott és jószággondo­zóként kereste kenyerét. - Betojt, lóbogár? Itt tar­tunk? Fulladjon akkor a ga­néba! - Igenis, kérem. Váradi a mellén keresztbe­­lökte a géppisztolyt. Bátorrá tüzelte indulata. - Megszerzem a járandósá­gomat, arra mérget vehet. Senkiháziaknak kedvezett a szerencse, de kimutatták a fo­guk fehérjét. - Egyetértünk­­ a lógondo­zónak az erős cigarettázástól hirtelen érdes, nyers köhögés tört elő torkából. Időbe került, mire megnyugodott. - Nekem mindegy, csak békén hagyja­nak! Fene bele, kérem, nekem már olyan mindegy, de örülnék annak, ha elérhetnék a cél­jukat. - Emberek ezek? Bábuk. Végre megbuktak, vége a kár­tyavárnak - Váradi vére az arcába tolult. Erős bőrcsiz­májával a ló hasába rúgott­­, de maga még ezeknél is koszo­sabb disznó! Két lábon mozgó árnyékszék - kiáltotta, és le­köpte az öreget. A gazdaság majorjából a faluba gyalogolt. Az felbolygatott méhkashoz hasonlított. A Fő tér fáira szerelt hangszórók indulókat harsogtak, hogy még a faluvégi temetőben is hallhassák. A gépállomástól, s a vízgépészeti vállalattól tüntetők vonultak a kövesúton, zászlókat lengettek és jelszavakat kiabáltak:­­ „Ez a haza magyar haza, minden orosz menjen haza! Szabadsá­got Mindszentynek! Éljen a magyar szabadság, éljen a ha­za! Piros, fehér, zöld, ez a ma­gyar föld! Egyforintos kenye­ret, Rákosinak kötelet!” A tanácsháza előtt tolong­tak. A régi hatalmas épületnek két széles lépcsősora vezetett fel a főbejárathoz, s annak előterébe dobogót tettek, hogy mindenünnen jól láthassák a szónokot. Köröskörül, ahová csak lehetett, még a fákra is nemzetiszínű zászlókat tűztek. Bujdosó Albert is ide vezette diákjait. Váradi eltűnt a tömegben. Igyekezett az emelvény, a szó­nok közelébe jutni. Fekete Attila nemzetiszínű szalaggal kötötte át a karját, fellépett a dobogóra, hadonászott, és fel­olvasta géppel írott szövegét. - Drága magyar testvéreim! Ezután mindenki szabadon élhet, nem lesz kötelező a csaj­karendszer, a beszolgáltatás, a tervkölcsön, a békekölcsön, a közös asszony. Nemcsak kom­munisták uralkodhatnak, ha­nem több párt létezik, ki-ki kedvére választhat, templomba is járhat büntetlenül. Ledobjuk az idegen igát! Virágozhat a kisipar, a kiskereskedelem, a kisgazdaságok sora, az ország­határt felnyitjuk, utazzon, aki akar, nem kell félni az ávósok­­tól, a besúgóktól! Jó világot te­remtünk. Nem leszünk mások lábakapcái, nem lesznek inter­nálótáborok, a magántulajdont, a személyi szabadságot megbe­csüljük, gazdaggá tesszük a népet, az országot!­­ Ugyan miből? A szónok­lásból aligha! - jegyezte meg Fillér Bandi, aki akkor érkezett oda. Meresztgette a szemét, bátyja magas alakját kutatta a tömegben, de nem találta. Hol lehet, Pesten? Történt vele va­lami? Nem olyan, aki magára húzza a takarót! - Drága magyar testvéreim - folytatta a szónok. - Nem hiába folyt a vérünk, eljött a legszebb idő, szabadok va­gyunk, lesöpörtük a zsarnok­ságot. Mi jót adott nekünk a kommunista rémuralom? Álla­mosították a gatyánkat is, bele­­fullasztottak az adóba, a jegy­rendszerbe, a kuláklistákba, a jóvátételbe, a begyűjtésbe. A gyerekeinket már az iskolában megbélyegezték, ne tanulhas­sanak tovább, csak az elvtársak hülye utódai! Elszabdalták hazánkat, orosz bérencek fü­­rödtek tejben-vajban, mi meg a félelemtől reszkethettünk. Eb­ből elég! Nem kell a vérünkön felépülő nehézipar, megterem anélkül is a kenyerünk. A kommunista vezetés önmagát buktatta meg, mert nem ért semmihez sem... SZ. LUKÁCS IMRE (Folytatjuk.) Azok a szép napok 2. A nagygyűlés 2 KEDD, 1992. SZEPTEMBER 1.

Next