Demokrácia, 1947. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1947-01-26 / 4. szám

Mi az igazság a jövedelemmegoszlás kérdésében Irta: Major Róbert PLATON óta a társadalmi utópiákban fejeződött ki az emberiség vágya egy jobb, igazságosabb életforma után. Ez utópiák aszerint csoportosíthatók, hogy elgondolóik, szerzőik mi által vélik elsősorban — leginkább is elméletben — e jobb világot megvalósíthatónak. Egyes utópisták megelégedtek azzal, hogy felvázolták egy szerintük tökéletes világ képét; nem magyarázták meg alaposan, hogyan vélik azt legalább is megközelíthetőnek — esetleg azt remélték, hogy maga az ideál megismerése az embereket észszerűbb és erkölcsösebb életmódra készteti. A mélyebb, logikusabb utópisták már foglalkoztak a társadalom tökéletlenségének okaival és az úttal, amelyen az emberiségnek szerintük a jobb világ felé haladnia kellene. Egy részük a vallási-erkölcsi alap elsőbbségét vallotta, s főkép az erkölcsi elvek fokozott érvényesítésétől, intenzívebb tanításától várta a kedvezőbb fejlődést; ide tartozik több m mai szocialista is. Mások, így fejlettebb szocialista elmélet művei"' ' a társadalom jobb megszervet "ártották a fő feladatnak. Az a moralista utópisták helyébe lép,hk a materialista, az okszerűség (kauzalitás) alapján álló társadalom-reformerek. TÍZ UTÓBBIAK és velük a társadalom gyökeres reformját kívánó szocialista és más mozgalmak ismét egy kezdetlegesebb és egy fejlettebb csoportra választhatók szét. Az első fő követelése a meglévő vagyon s a megtermelt jövedelem mindenki számára egynlő vagy legalább a mainál kevésbbé egyenlőtlen újraelosztása (egalárizmus), a második lényegi követelése a társadalomgazdaság új elvi alapon álló megszervezése, miáltal az igazságtalan vagyonmegoszlás okai kiküszöbölődnek s — ami a fő — a termelő lehetőségeket jobban ki lehet használni. Persze, rendszerint ugyanabban a mozgalomban kifejezésre jut mindkét felfogás, és minél kevésbbé művelt, minél szegényebb tömegek mozgalmáról van szó, annál nagyobb a hatása a felosztási jelszavaknak, nyíltabban mondva a vagyonok elvételének, nem a nemzet, az állam javára, hanem az egyének saját tulajdonául. A társadalmi lélektan jól ismeri az egyéni hírvágy s az ezzel együttjáró vagy állala felkeltett gyűlölet erejét s ezt a fasiszta mozgalmak, főkép a nácizmus a végsőkig ki is használta. Hitlerek őszinte zsidógyűlöletéhez ugyan nem fér kétség, de tudatosan túlozták a „zsidókérdés“ jelentőségét akkor is, mikor a zsidók nagyrészét már kiirtották. Tömegeiket a német nagyságnál, a világuralomnál is jobban lelkesítette a zsidógyűlölet. Ha egy forradalom nincs eléggé előkészítve s míg szilárd központi hatalom nélkül szűkölködik, addig gazdasági jellegét leginkább a javak újrafelosztása (vagy inkább elbirtoklása) adja meg. Magyarországon 1945 elején azért volt ez oly nagymértékű, mert gyakorlata már évek óta folyt, előbb a zsidótörvények leple alatt, végül a nyilas fegyveres erőszak útján.s A FORRADALMI rendszer .1.) megszilárdul, akkor fokozottan érvényesíteni igyekszik a közérdeket az új tulajdonosok kezére jutott vagyontárgyak — föld, üzemek — felett és véget vet a túlzott vagyoni, jövedelmi egyenlősítésnek, illetve az erre irányuló törekvésnek. Az ebben nyilvánuló fogyasztási elvnek elébe helyezi a termelési szempontot. Ennek oka, hogy a felosztott vagy még felosztható vagyon és jövedelem nem oly nagy, hogy a tömegeknek a jobb életszínvonalra irányuló követeléseit kielégíthetné. Sőt az egyszerű (méghozzá rendszertelen) újrafelosztásnál a felosztott vagyontárgyak jórésze megsemmisül vagy a termelékeny használattól elvonulik. A jövedelmek jórésze pedig nem is ruházható át; ha ezt megkísérlik, megsemmisül. Ez gyakran a nemzeti vagyon és a nemzeti jövedelem olyan csökkenésével jár, hogy még a kedvezményezetteknek is kevesebb jut, mint azelőtt. A JÖVEDELMEK újabb megálla■*’*- pitásánál — miként a francia és az orosz forradalomban —mz is csakhamar ismét érvényesül a fokozat s az egyenlőtlenség elve, ha nem is az előjogok, hanem lehetőleg a teljesítmény alapján. Nálunk — okulva a példákon — a mechanikus egyenlősítést meg sem kísérelték, ez nagyban hozzájárult az újjáépítés sikeréhez. Hogy ennek a termelés, az erőkifejtés, a verseny szempontjából mekkora jelentősége van, azt nem kell hangsúlyozni. A frazeológia azonban még soká megmarad, kinél tudatlanságból, kinél taktikából. Széles tömegek továbbra is úgy látják, hogy jólétük a gazdagok, nagyjövedelműek deposszedálásától, a fokozott egyenlősítéstől függ — legalább is ezt olvassák és hallják naponta. Ez nem is kifogásolható akkor, ha a jogtalan és érdeketlen jövedelmekről van szó, sőt véleményünk szerint ezeket nem erősebben adóztatni kell, hanem egészen elvenni, helyesebben forrásukat elzárni. De ha a hangoztatott követelések a tények,-,kel ellentétesek, akkor a hiú remények és a teljesíthetetlen kívánságok által nagyon megnehezítik ,— és mint a közelmúlt számos külföldi példájából láttuk — esetleg lehetetlenné is teszik az új rendszer konszolidálódását. Magyarországon például a vállalkozói-, tőke- és kamatjövedelmek mai összege a nemzeti jövedelemnek csak egészen csekély százalékia lehet. Ennek is egy része csak kis- vagy középjövedelem. Nagy- és középbirtok nincs, a háztulajdon alig jövedelmez. Nagyobb arányú egyéni vállalkozások ritkán fordulnak elő, a külkereskedelem csekély és részben állami kézen van. Az illegális üzletekből ugyan egyesek még mindig húznak jogtalan jövedelmeket , de ezek összegét, kivált a stabilizáció óta nem szabad túlozni. Mint közjövedelmi források pedig, éppen titkos voltuknál fogva, nem vehetők tekintetbe. Г) ÍGY VAN EZ tőkegazdag országokban is. Az Egyesült Államokban az 1939. évi 70.829 millió dollár nemzeti jövedelemből 48.075 millió munkabér volt, az 1944. évi 160.7 milliárdból 116 milliárd munkabér. Az ezen felül maradó rész persze még nem jelenti a nagytőkének jövedelmét. 12 milliárd volt e maradványból a farmerek jövedelme, aminek jórésze munkabér-jövedelem. A fennmaradó kb. 33 milliárd vállalkozói-, osztalék-, kamat- és járadékjövedelemnek jelentős hányada kisembereknek jutott, valamint a sok millió embert ellátó biztosítóknak, a szociális intézményeknek, egyetemeknek stb. amelyek ott jórészt vagyonukból tartják el magukat- Az ezek levonásával a valódi nagytőkéseknek jutó részt nagymértékben megadóztatja a szövetséges kormány és maguk az államok is — s a mindezek után maradó tiszta jövedelem nagy hányada befektetésre kerül. Bizonyára sokan olvasták a híreket, hogy Roosevelt elnök hagyatékából mily sok ment örökösödési adóra s a százezer dollárokat kereső filmsztárok az adók levonása után ténylegesen csak jövedelmük milyen kis része felett rendelkeznek. Amellett a trösztösödés, a tőkeösszpontosulás ellenére a munkaerő évről-évre nagyobb arányban részesül a nemzeti jövedelemből. 1939-ben ennek 66%-ában, 1939-ben 68%%-ában s 1914-ben, a legnagyobb háborús konjunktúra évében 72 százalékában. TIGY TEHÁT a további egyenlő*-*sítés sokkal nagyobb mértékben, mint ahogyan az például a Szovjetunióban érvényesül, ahol a mai magyar jövedelmek sokszorosát kitevő jövedelmek is vannak s ahol most vezették be újra az igazgatósági tagok tapkémjövedelmét— helyes-e, arról lehet vitázni. A mai Magyarországon — amíg a dolgozó tömegek legalább a békeszínvonalat el nem érik, — nem kerülhető el sem a jövedelmek bizonyos, nem merev maximálása, sem a mégis megmaradó nagyjövedelmek lehető nagyfokú megadóztatása. Ez azonban megint csak nem mehet a termelés kárára. Nem tehetjük ki magunkat annak, hogy szakembereinket a külföld —akár a Szovjetúnió, amely az ilyenekben nem takarékoskodik — magához vonzza és nem ölhetjük ki gazdasági és technikai vezetőinkből a vállalkozási kedvet. A belső önkéntes tőkésítés, fejlődésünk ez előfeltétele, sem indulhat meg magánjövedelmek híján. Általában mennél jobban kilábalunk a bajokból, annál kisebb szükség lesz a fogyasztásszabályozó s a jövedelmeket elosztó politikára és annál céltudatosabb és szabadabb termelőpolitikát folytathatunk. Mert nem akarják a társadalompolitikai s munkásvédelmi intézkedések, itt különösen a bérszabályozás s a kollektív szerződések jelentőségét csökkenteni, de sikeres fogyasztási politika csak a jó termelő politika lehet és csak ez teremtheti meg a népjólétnek, benne a magas munkabéreknek az alapját i ШЕШОМ /илу|Т\'М639Л TELEFON 169-233 Г . JAV I ТА 5 OK-ATA’ -AKI TÄSOK EP IVSEMMELWEIS-U7. SZÖÍIISS, ! üzletem részére átosfia rcvéri rrsíRdenttor aerSíSijet illetem ssiát — Telefon ! 135-6s 2. Népszínház utca 20. pmhm Az Egyesült Államok magyarjai írta: Kun Andor" Az amerikai magyarok viszonya az , óhazához“ szomorúan hasonlít ahoz a fiúéhoz, akit kitagadott gőgös, nagyúri családja, mert szegény lányt vett feleségül, mikor azonban az előkelő familia sikeresen elurizálta vagyonát, a „rossz útra tért“ fiú viszont szorgalma, tehetsége révén jómódhoz jutott, nyomban felébredt a dölyfös hozzátartozókban a szeretet. Valljuk be töredelmesen, hogy az első világháborút követő összeomlásig nem sokat törődött az „óhaza“ a kivándorolt magyarokkal, egyszerűen átírta őket a magyarság veszteségszámlájára. S akkor is, amikor oly arányokban indult meg a kivándorlás Amerika felé, hogy az már — mint Hegedűs, haránt írta — nem orrvérzés volt, hanem kezdett elvérzés lenni, még mindig nem szociális s nemzeti, hanem főként rendőri kérdésként kezelték ezt az ügyet. Csak mikor ránkszakadt az első világháborúvesztés nyomorúsága, kezdte a magyarság felfedezni külföldön szétszórt véreit, főként Amerika magyar tömegeit s kezdeti egyben a mi túlságosan vérmes és derűlátó csapongásunk rájuk, mint a megtaposott ország fontos embertartalékára gondolni. Ez időtől kezdve foglalkoztunk velük nem kitagadott, de édes testvérként s különösen a Magyarok Világszövetségéé az érdem, hogy az „óhaza“ attól fogva s most — a második még katasztrofálisabb öszszeomlás után még inkább — ráeszmélt a külföldi, elsősorban pedig amerikai magyarság óriási nemzeti, propagandisztikus és külpolitikai értékére, amit betetézett e magyarok eléggé meg sem hálálható áldozatos jósága. Mines amerikai magyar kolónia Most tehát ismét és még fokozottabban fordult a figyelem az „óhazában“ az amerikai magyarok felé. Már e háború előtt sok Amerikát járó magyar Kolumbusz Kristóf fedezte fel a magyarlakta újvilágot. Ezeknek igen gyakran felületes, de annál határozottabb megállapításai azonban inkább megzavarták az „óhazai“ nagyközönség tisztánlátását. Helyénvaló hát, ha most — amikor oly sűrűn s valóban őszinte szeretettel, hálával — emlegetik itthon az óceántúli magyar szigetek népét, helyrebillentünk egy-két közkeletű tévedést. A háború előtt számtalanszor boszszankodtam,hogy mind a magyar külügyminisztériumban, mind amerikai külképviseletünknél az amerikai magyarság ügyét, mint „kolóniámn kérdést"* emlegették. Legyünk végre tisztában azzal, hogy az algíri vagy indokínai franciák Franciaország gyarmatainak lakói, a szudáni angolok Britannia gyarmatának lakói, az amerikai magyarság nem kolónia, nem gyarmat, ők az Egyesült Államok, olyan lakói, — nagyobbrészt állampolgárai is, — akik önként telepedtek át a magyar állam területéről USA birodalmába s vállalták a befogadó ádám iránti hűséget. Közülük azt a nagy többséget, amelyik megszerezte kinnt az állampolgárságot semmi jogi kapocs nem fűzi elhagyott szülőhazájához, azokat pedig, akiknek lehetővé tette a befogadó állam, hogy földjén kereshessék kenyerüket, boldogulásukat, bárha nem lettek USA polgárai, nemcsak lakóhelyük törvényei, de a vendéglátó és exisztenciát nyújtó nemzet iránti hála és a becsület kötelezi az USA iránti lojjalitásra. Az „óhaza" és az amerikai magyarok közti kötelék hát nem jogi, hanem erkölcsi. Ne feledkezzünk meg soha arról, hogy e derék magyarok amerikai állampolgárok vagy lakosok, tehát a velük való kapcsolatban soha ne kerülhessen szembe magyar testvéri szolidaritásuk az államuk iránti lojalitással. Sohasem feszélyezhesse a szülőhazájuk iránti szeretet amerikanizmusukat. Ezért hát, amikor e testvériséget melengetjük, mikor kérdéseiket taglaljuk, mikor hozzájuk fordulunk: e kényes dilemmát soha szem elöl nem tévesztő tapintattal tegyük. Vegyük tudomásul azt is, hogy amiként van algíri francia kolónia, szudáni angol kolónia, úgy nincs amerikai magyarság. Csak amerikai magyarok vannak. Vannak amerikai ■ magyar egyházak, egyesületek, lapok, egyének, de az amerikai magyarság egy tömegként vagy sporadikusan széjjelszórt valami, amelynek sem határait, sem számát nem lehet megállapítani. Vannak csoportjaik, itt-ott városnegyedeik is, de le is mállanak egyes rétegeik, elég sokan úgy bele is semmisültek a néptömböket feloldó egységes amerikai nemzetbe, mint a kis vízerek, patakok a folyóba. Fogyatkozóban az amerikai megyarok száma Az amerikai magyarok számánál is csalóka illúziókat keltettek e magyar Kolumbuszok. Hallunk USA egymillós, sőt másfélmilliós magyarjáról is bűbájos (és tudománytalan) regéket. Az 1924-es hivatalos népszámlálás szerint 473,538 lélek vallotta magát USA-ban magyarnak. Biztos , hogy akkor nagyobb volt az amerikai magyarok száma, mert a hivatalos népszámlálás sohasem pontos s mindig az uralkodó népfajnak kedvez. Azóta azonban huszonhárom esztendő telt el! Az újabb népszámlálás adataira nem is hivatkozom. Annál inkább arra, hogy komoly kivándorlás Magyarországból Amerikába csak 1911 derekáig volt, 1914-től 1919-ig szünetelt, azóta pedig többen vándoroltak évente vissza, mint ki. Így például 1920-ban a visszavándorlók száma 14,619 volt, a kivándorlóké 2525, 1922 óta pedig a kivándorlás számba sem vehető, hiszen az amerikai kivándorlási törvény igen ai csúnyán szabta meg a magyar kvótát. A kivándoroltak óriási zöme tehát idősebb ember, miért is halálozási arányuk igen nagy és évről-évre százalékosan emelkedő. Azóhazában, mikor amerikai magyar munkásokról, bányászokról hallunk, legtöbben kivándorolt magyar ipari munkásokra és bányászokra gondolnak. Holott a kivándorolt magyarok 72%-a itthon földmíven volt. Az a vágy kergette őket Amerikába, hogy ott szerzendő pénzükkel itthon földet vegyenek vagy földecskéiket tehermentesítsék és megszaporítsák. S éppen azért helyezkedett el a földreíves tömeg nagyobbára bányákban, vagy gyárakban, mert a magas munkabérek tették leginkább lehetővé, hogy gyorsan kuporgathassák össze a dollárokat a vágyravágyott hazai föld megszerzéséhez. Legtöbbjük nem letelepedési célból ment Amerikába, mint a németek vagy skandinávok, vagy a kanadai és délamerikai magyarok jórésze. Megbocsáthatatlan bűn hát, hogy a múltban a hazai viszonyok nem tették nagyobb tömegek számára lehetővé a földszerzést, másokat pláne a hazavándorlástól visszariasztottak. Amikor hát az amerikai magyar munkásokat és bányászokat számba vesszük s gondolkodásmódjukat akarjuk kikóstolgatni, ne felejtsük el, hogy ezek nagy többsége földmíves-sarjadék. Valóságos szabadrablás folyik a Szabadsághegyen A gazdasági rendőrség megvizsgálja a tylvusszállók árait A Demokrácia legutóbbi számában részletesen foglalkoztunk a Szabadsághegyen uralkodó állapotokkalkal. Megírtuk, hogy az üdülőhelyek árai példátlanul magasak és csak az újgazdagok, a nincstelenség vámszedői és a feketézők számára hozzáférhetők. Valóságos szabadrablás folyik a Szabadsághegyen. A profitéhes penziósok megrendszabályozása nem késhet tovább. Tűrhetetlen, hogy a Szabadsághegyen magasabb árakat követeljenek, mint St. Moritzban, Davosban vagy akár Miamiban. A Szabadsághegyen luxusszanatóriumokat hirdetnek, ugyanakkor primitíven berendezett szobákat adnak. Az ellátás alig éri el egy közepes vendéglő étlap nívóját. A szobák hőmérséklete itt-15 fok, ellátással együtt mégis 100 forintot kérnek érte. A luxus csak az árakban nyilvánul meg! Cikkünk megjelenése után a gazdasági rendőrség úgy döntött, hogy megvizsgálja a szabadsághegyi luxusszállók, üdülőhelyek árait és kérlelhetetlenül csap le azokra, akik önhatalmúlag egyik hétről a másikra csillagászati magasságba emelték az árakat. A gazdasági rendőrség detektívjei már utasítást kaptak, hogy járják sorra a szabadsághegyi szállókat, penziókat, mindenütt kérjék el pontos kalkulációikat és a legutóbbi hetek étlapjait. Az ellenőrzés után szakértők vizsgálják felül az árakat és ennek megtörténte után az árdrágítók ellen megindul a bűnvádi eljárás. Kiknek telik a luxusra? A gazdasági rendőrség detektívjeinek nyomozása azonban kiterjed arra is, hogy vájjon kik azok, akik a 120 forintos politiaárakat fizették, milyen forrásból fedezték kiadásaikat és kik a szabadsághegyi kártyacsaták „hősei“. A Demokrácia munkatársa illetékes helyen érdeklődött e kérdésben és a következő felvilágosítást kapta: — A demokráciában egyetlenegy réteg sem sajátíthat ki magának egy-egy üdülőhelyet. A szabadsághegyi szállók és penziósok nem kértek áremelést így már egymagában az is bűncselekmény, hogy önkényesen emeltek árakat. A hatóságok a Szabadsághegyet nem nyilvánították luxushelynek, így a penziók és szállók tulajdonosaira vagy fenntartóira a törvényes rendelkezések irányadók. A Demokrácia sikere az olvasók köreire is nagy érdekődést keltett. A levelek tömege érkezett szerkesztőségünkbe, amelyeknek írói újabb és újabb adatokkal szolgálnak. Arra kérnek bennünket, hogy folytassuk a szabadsághegyi penziók elleni harcunkat. Azt kívánják, hogy olyan árukat kell megszabni a Szabadsághegy szállóinak, amelyeket a dolgozók is meg tudnak fizetni. Senki sem kívánja —■ írják —, hogy vállalkozásaikra ráfizessenek, de megengedhetetlennek tartják, hogy egy-egy szezonban vagyonokat keressenek. Háromszoros áremelés Az egyik levél írója érdekesen vázolja viszontagságait: — Az orvosom magaslati levegőt javasolt, így kerültem a Szabadsághegyre. Abban az időben — alig néhány héttel ezelőtt __ még 40 forintot fizettem a „luxussgálló“ penziójáért. A szoba aránylag törhető volt, a bútorzat annál kevésbbé. Düledező rekamié, egy-két rozoga asztal és szék „képviselte“ a luxust. Egyetlen villanykörte pislákolt. Amikor olvasni akartam és egy nagyobb körtét kértem, kinevettek. A hőmérő a szobában a „legerősebb“ fűtés idején nem érte el a 14 fokot. Télikabátban voltam kénytelen dideregni „luxusszobámban“. Az ellátás is sok kívánnivalót hagyott hátra A leves híg lé, a hús elkészítési módja a kifőző nívóját sem érte el. A tésztáról jobb nem beszélni és mindezekért 40 forintot fizettem. A levegő azonban pótolt mindent, a cél az egészségem helyreállítása volt. — Szerencsétenségemre az elmúlt szombaton ismét elvetődtem a Szabadsághegyre. Ugyanabba a szállóba mentem. Nem is érdeklődtem az árak iránt, feltételeztem, hogy mint mindenütt az országban, azok nem változtak. Nagy meglepetésemre szombat estétől hétfő reggel 9 óráig a számlám 400 forintot tett ki, így döbbentem rá, hogy háromszorosra emelték a penzióiárakat. Érdeklődésemre a válasz csak annyi volt, hogy a többi penzió is ennyibe kerül. Ezt a magyarázatot nem fogadhatja el a pihenni vágyó magyar közönség, még kevésbbé a hatóság. A gazdasági rendőrségen van a sor, hogy a tarthatatlan állapotnak véget vessen és olyan árakra kényszerítse a szabadsághegyi vállalkozókat, amely arányban áll azzal, amit nyújtanak. A bárok, a szabadsághegy „kis lokálok“, eszpresszók árait is felül kell vizsgálni, bár ezeket nem a pihenésre vágyó üdülők látogatják. A hajnalokig tartó dáridókat is meg kell szüntetni, a dzsessz ne harsogjon éjjel-nappal Korlátok közé kell szorítani a tobzódó „szórakozást“ is, akár kártyacsatáról, akár láncról van szó, mert a Szabadsághegy elsősorban a pihenő dolgozók weekend-helye kell hogy legyen, nem pedig a szertelen dorbézolóké...