Diósgyőri Munkás, 1988. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)

1988-01-05 / 1. szám

1988. január 5. DIÓSGYŐRI MUNKÁS 3 A hagyományos évindí­tó aktívaértekezlet az idén elmaradt. Ennek oka, hogy ezekben a hónapokban olyan mértékben változik hazánkban a gazdaságpo­litika súlypontja és a gaz­daságirányítás eszközrend­szere, amely ismét teljes átértékelésre készteti az 1938. év végén végleges­nek vélt vállalatpolitikán­kat. Ma már például nem tekinthető érvényesnek a vállalatunk pénzügyi mű­ködési feltétele rendezésé­re hozott 1986-os Állami Tervbizottsági döntés és ennek nyomán az ipari miniszterrel kötött megál­lapodásunk, mivel annak több, — főleg kormányzati szintű kötelezettsége — eddig nem teljesült és a jövőben sem valósulhat meg. Késésbe került és bizonytalanná vált a ter­vezett jó minőségű érc beszerzése, a legszüksége­sebb fejlesztések indítása, új megítélést kap a köz­vetlen exportunk további fenntarthatósága. A leg­jelentősebb diósgyőri acélt felhasználó ágazatok, a gépipar, a bányák súlyos strukturális nehézséggel küzdenek, a közeli napok­ban szanáltak, felszámol­tak többet is közülük. Alig egy év leforgása alatt tehát ismét új gazda­sági környezet alakult ki számunkra, súlyosbítva a hét esztendeje fennálló működési zavarainkat, va­lamint az 1988-tól általá­nosan is bevezetésre kerü­lő szigorító gazdasági in­tézkedések várható követ­­kezményeit. Ahhoz tehát, hogy a vállalat egészére érvényes biztos tervekről az évindító nagygyűlésün­kön szokásos módon a vállalatvezetés szólni tud­jon, a régi kormányzati döntések helyett újakra van szükség. Ezek várha­tóan az új év első felében megszületnek. Ha a gyár egészére néz­ve az új vállalatpolitikát központi döntések híján nem is tudjuk véglegesí­teni, teendőink fő iránya azonban világos számunk­ra és ez alapján a csak rajtunk múló sok-sok fon­tos részkérdésben tudjuk, mit akarunk. Sőt el is kezdtük ezek túlnyomó részének végrehajtását. 1987. második félévében széles körű, az érintett vál­lalati dolgozók körében folytatott eszmecseréken érleltük ki rendkívül szi­gorú, emberi konfliktu­soktól sem mentes új sta­bilizációs programunkat, amely — ahogy mi nevez­tük el — önszanálással fel­érő feladatokat tűz ki. Stabilizálási progra­munk első szakaszának eddigi végrehajtása nyo­mán elértük legfőbb célun­kat, azt, hogy veszteség­­mentesen és alaphiány nél­kül zártuk az óév gazdál­kodását és az előző évhez képest 800 M Ft-tal javí­tani tudtuk az állami költ­ségvetési kapcsolatunkat. Ezt úgy biztosítottuk, hogy az előző évhez képest a vállalat több mint más­fél milliárd forint többlet terhét, elvonását belső ra­cionalizálási intézkedések­kel és különféle üzleti megoldásokkal kompenzál­tuk. Úgy a hazai, mint az export piacon teljesítettük terveinket. 1986-hoz ké­pest több mint 750 M Ft többlet árbevételre­ tet­tünk szert a kedvezőbb, értékesebb termékszerke­zetből adódóan, — ez 210 M Ft eredménytöbblettel járt; 7 százalékkal javítot­tuk fajlagos energia fel­­használásunkat, — ez 310 M Ft eredményt hozott; az 5 százalékos selejtkár ér­tékcsökkentése 24 M Ft költségtöbblettől mente­sített bennünket; 60 szá­zalékkal kisebbek büntető­költségeink; az állandó költségek 11 százalékkal kevesebbek. Az 1987. évben közel annyi a kiszállított acél­mennyiség, mint az előző évben, ez félszázezerrel ke­vesebb, mint a legtöbb éves kiszállítás volt (1979- ben). (107 év után először már nem gyártottunk Si­emens-Martin acélt.) Mind­ezt 1180 fős vállalati lét­számcsökkenés mellett ér­tük el, ami 14 százalék ter­melékenység növekedést bizonyít. A főosztályok számát felére, a gyárrész­legekét egyharmadára csökkentettük. Némileg javult a szakemberállo­mány iskolázottsági szint­je, sokat fejlődött a fegye­lem, a vállalkozó szellem, a kreativitás a gyár kol­lektívájában. Az átlagbért 9 százalékkal, az egyes dol­gozói csoportok és egyé­nek jövedelmét ennél is nagyobb mértékben tud­tuk növelni. Nagy értéke a felsorolt számoknak, tényeknek, hogy mindezt döntően sa­ját erőnkből, belső tarta­lékaink felhasználásával tudtuk elérni. Nem lényeg­telen az sem, hogy nem okoztunk ez idáig egyet­len becsületesen dolgozó munkatársunknak megold­hatatlan emberi prob­lémát, nem veszélyeztet­tünk egyéni szociális biz­tonságot, bár kétségtelen, hogy tovább-, és átképzési kötelezettséggel, munka­hely és műszakváltoztatá­sokkal több száz dolgozó­társunktól nagyobb erőfe­szítést, átmeneti nehézsé­get jelentő áldozatot is kellett kérnünk. E munkáért, a vállalati törekvéseket megértő és aktívan támogató maga­tartásért a vállalatvezetés és magam nevében ezút­tal is hálás köszönetet mondok a gyár valamen­­­nyi érintett dolgozójának. 1988-ban töretlenül, de még következetesebben a megkezdett úton haladunk tovább. Stabilizációs prog­ramunk második szakaszá­val végső célunk, hogy a veszteséges termelést — mindenek előtt a kom­mersz minőségű acélex­portot — 1990-ig teljesen megszüntessük. Ez a mai termelés további 30 száza­lékos leépítését jelenti, aminek az értékbeni kom­penzálására megfelelő jö­vedelmezőségű másod-, harmadtermékek, ötvözött áruk, megmunkált gépipa­ri előgyártmányok, alkat­részek gyártására kell fel­fejlődnünk. A vállalat radikális szer­kezetátalakítási program­ját a gazdasági kormány­zat december 2-án válla­latunknál tett látogatása al­kalmával támogatható, progresszív törekvésnek minősítette. Az év végére elért eredményeink nyo­mán megteremtettük a vállalati feltételét a pénz­intézetek részéről történő fejlesztési támogatásnak, az 1983. évi pénzügyi ren­dezésnek, a további köz­ponti bérintézkedésre való jogosultságunknak. Döntő fontosságú, hogy késedelem nélkül folytas­suk további belső raciona­lizálási feladatainkat, a fö­lös munkahelyek, a ki­használatlan műszakok megszüntetését, az elavult termelőberendezések le­állítását, a veszteséges ter­mékek gyártásának meg­szüntetését, a korszerűsítő fejlesztéseket, új hatékony munkahelyek létrehozását. Úgy látjuk, hogy az 1988. évi terveink végrehajtásá­ban nélkülözhető leg­alább az egyik kiskohónk, több acélműi berendezés ; a profil hengersorok a négyműszakos folyamatos munkarendről 5+2 rend­szerű három műszakos munkarendben, a félter­mékgyártó blokk- és buga­sor szakaszos üzemmódban dolgozhat. Számos gazdálkodási előnyt remélünk attól, hogy olyan nagy jelentő­ségű árutermelő gyárrész­legek mint a kovácsmű, a csavar- és húzottáru gyár­részleg, az öntödék jogi önállósággal, nagyobb ru­galmasságú leányvállalat­ként dolgozhatnak majd az új évtől. Az Ipari Elektronikai Közös Válla­lathoz hasonlóan 1988. ja­nuár 1-től Miskolci Táv­fűtő Közös Vállalatot hoz­tunk létre. További közös vállala­tok, leányvállalatok, kis­szövetkezetek, szerződéses üzemek, társulások létre­hozása előkészítését indí­tottuk el. (a TERMOXID Kisszövetkezet és a Felra­kó hegesztő szerződéses üzem hónapok óta ígérete­sen működik, a Nyomda és Könyvkötészet Kisszö­vetkezet december 28-án megalakult.) Az a tervünk, hogy az alapvertikumot képviselő nagyolvasztó-, acélmű-, hengerművek, va­lamint a hozzá tartozó energetikai és karbantartói szolgáltatás kivételével va­lamennyi vállalati szerve­zetet gazdaságilag és szer­vezetileg is önállósítjuk. A törzs­vállalat funkcionális szervezetét tovább egysze­rűsítjük, személyi állomá­nyát felkészültségben erő­sítjük, létszámában tovább csökkentjük. Az elsősorban gazdasá­gi racionalizáció által ve­zérelt programunkban to­vábbra is döntőek marad­nak a humán szempontok úgy a célok, mint a mód­szerek tekintetében. A vállalatvezetés — ha terve megvalósulhat — nem kíván egyetlen dol­gozót sem szociális bizton­sága tekintetében magára hagyni. Ellenkezőleg, az intézkedések arra irányul­nak, hogy az LKM közös­ségét önhibáján, vagy egyéb személyes érdekein kívül lehetőség szerint senkinek ne kellessen el­hagynia és hogy a válla­lat hosszú távon megfelelő megélhetést, munkát biz­tosítson az itt dolgozók­nak. A szerkezeti átala­kulásból eredő továbbkép­zési költségek túlnyomó részét az állam és a vál­lalat közösen magára vál­lal­ja. Az LKM ezenkívül külön pénzalapot hoz létre a szerkezeti átalakítás miatt esetleg átmenetileg nehéz megélhetési körülmények közé kerülő munkatár­saink kisegítésére. A 20 százalékos folyamatos mű­szakpótlék megszűnésé­nek kompenzálását a fő­munkaidő jövedelmezőbb teljesítménye növelésével szeretnénk biztosítani. Erőteljesen csökkentjük és megszüntetjük a dolgozók egy részénél egészségtelen méreteket öltött túlmun­kát (VGM — túlóra — mellékfoglalkozás stb.), ugyanakkor gondoskodunk más módon, például a kül­ső munkaerő foglalkozta­tása csökkentésével arról, hogy a vállalat legjobb szakemberei szükség sze­rint pótlólagos kereseti le­hetőséghez jussanak. Valamennyi kisszerve­zetbe kerülő munkatár­sunknak a törvényes ke­retek között garantáljuk a vállalatnál szerzett jogaik további fenntartását. Ezeknek a­z ígéreteknek a beváltása azonban nem csupán vállalatvezetői szándékon múlik majd. Döntően függ ez attól, hogy valóban tudunk-e olyan hatékony gazdálkodást folytatni, ami alapján le­het majd szociális elkép­zeléseinket is teljesíteni. Ehhez pedig jelentős szem­lélet és gyakorlat változ­tatásra van szükség a gyár dolgozói körében. A mun­kahely nagyobb tisztelete, közös ügyünk elkötelezet­tebb és tettekben megnyil­vánuló határozottabb tá­mogatása nélkülözhetetlen követelmény. Felelősebb és még fegyelmezettebb, hoz­záértőbb munkát kell minden téren megkövetel­ni. Az új követelmény nem tűri el és a vállalat­­vezetés szándéka pedig nem viseli el azokat a la­zaságokat, amelyek 1987- ben is az anyagmegtaka­­rítási terveinket, a kisebb fejlesztéseink megvalósí­tását, a készletek területén megnyilvánuló pazarlást és vezetői tehetetlenséget, a pénz- és hitelmunkánkat jellemezték. Ezekben már az év elejétől gyökeres változásoknak kell bekö­vetkeznie. A nagyolvasztónak, az acélműnek és a hengermű­veknek együttes működé­se gazdasági optimumát kell megtervezni és min­den eszközzel ennek gya­korlatát kell a kereskedel­mi és termelésirányítási munkában biztosítani. Az üzleti tervezés, az érték­­elemzés a vezetés napi mun­káját kell, hogy vezérelje. A minőség és a rendelői igény minél jobb kielégí­tése és ezáltal a legjobb piaci lehetőség elérése minden dolgozó alapvető érdeke kell legyen. Ehhez kell rendelni jobban a sze­mélyi érdekeltséget is. Gyors megújulás, vagy csőd, ez itt most a kérdés. Magunk tesszük rendbe a továbbiakban a — nem­csak a mi hibánkból —■ szétesett vállalati munkák az egyre inkább leértéke­lődött termékszerkezetün­ket, vagy bennünket is — hasonlóan néhány más nagyüzemhez —? a külső szanálási bizottságok fog­nak majd rendezni. Meg­győződésem, hogy az első változat a helyes éz kol­lektívánk érdekeiben álló lehetőség is. Ha jól belegondolunk, nem csupán az alkalmazkodási kényszer kell, hogy vi­gyen bennünket e program felé, hanem szakmai tra­dícióink és szakmai önbe­csülésünk is. Valahol gén­jeinkben van a sürgetése annak, hogy itt Diósgyőr­ben a kereskedelmi minő­ségű termékek gyártási aránya jelentősen csökken­jen. Igazán az volt idegen tőlünk, amikor más iparpo­litika jegyében az LKM- nek fel kellett vennie ezt a mai termelési profilt és ezzel egyidejűleg szinte visszasorvasztottuk a ma­gas szakmai színvonalat igénylő gépipari előgyárt­mányok, vasúti felépítmé­nyek, energetikai gépi al­katrészek, kovácsolt és ön­tött mesterdarabok gyár­tását. Mi azt ajánlottuk a kor­mánynak, hogy önszán­tunkból elvégezzük az el­kerülhetetlen műtétet a nagy múltú diósgyőri gyár testén. Amputálunk is, de egyben szervátültetést is végrehajtunk. Nyitottak vagyunk a termelési fo­lyamataink és szolgálta­tásaink szervezeti decent­ralizálására, jogi önállósí­tására éppen úgy, mint a hazai és külföldi acélgyár­tó és feldolgozó üzemek­kel, a kül- és belkereske­delmi vállalatokkal való célszerű, különböző foko­zatú integrációjára. Meg­győződésem, hogy szá­munkra a jövő útja egye­dül ez lehet. A diósgyőri gyár dolgo­zói szociális biztonságának megőrzése és egyben ter­melési, valamint termék­­szerkezete gyors ütemű korszerűsítése, — mint ahogy erről felsőbb szak­­szervezeti vezetőkkel tör­ténő konzultációnkon is érződött. — csak az LKM kidolgozott stabilizálási programjának végrehajtá­sával biztosítható politikai­lag is kezelhető módon. Mi erre a garancia? — kérdezhetik többen. Vála­szunk: — garancia az elmúlt hó­napok szinte bravúros teljesítménye, az 1987. évre adott szavunk és vállalásunk maradékta­lan teljesítése; — garancia, hogy van az ez évi kormányprog­ram által teremtett új helyzetre is radikális és reális vállalati terv­­ajánlatunk ; A garancia, hogy a célok kimunkálását a válla­lat vezetői közösen vé­geztük és egységesek vagyunk az azzal való azonosulásban, készek a gyakorlati végrehajtás­ra. Ez azonban még mind kevés! Nélkülözhetetlen a kormányzat szükséges dön­tése, amit az új miniszte­rünk most egy féléven be­lül ígér. Meghatározó felelőssége van a megye és a város politikai szerveinek abban, hogy hét év után végre szülessen a vállalat számá­ra kiszámítható gazdálko­dási feltétel, környezet olyan dolgokban, amit ki­zárólag a szabályozás ké­szítőinek kell és lehet meg­tenniük és aminek jelentős részét már a DV-ben és Ózdon elvégezték. Tisztelt Munkatársaim! Tudatában vagyok, hogy most valamennyien túl súlyos teher alatt vagyunk, talán soha ennyire sok nyitott, rendezetlen rész­kérdéssel nem indultunk még neki egy új tervév­nek. Megítélésem szerint azonban reális optimizmu­sunkat nincs okunk felad­ni. Ezt erősíti a párt poli­tikájának megújuló fő vo­nulata, az új kormány­­program, a kormány diós­győri látogatásán elhang­zott állásfoglalás, a terüle­ti vezetés munkánkról al­kotott pozitív véleménye és végül, de nem utolsó sor­ban saját lehetőségünk, valamint erőnk, elszántsá­gunk önismerete. Az elmúlt napokban folytatott munkástalálko­zókon én személy szerint is tovább erősödtem abban a meggyőződésemben, hogy egy ilyen közösség, mint a mi gyárunk kollektívá­ja, a társadalmi és gazda­sági kibontakozási prog­ram végrehajtása során nem bukhat el, ellenkező­leg , növekvő önbizalommal példát mutatva mások számára is, az élen kell haladnia. Én ehhez a perspektívá­hoz kívánok mindannyi­unknak sikereket a mun­kában, sok örömet a ma­gánéletben, az új 1988- as évre. Boldog, békés új esztendőt kívánok minden munkatársamnak, kedves családjuknak. Az 1987—1988. esztendő fordulóján írta: Drótos László, az LKM vezérigazgatója

Next