Divatcsarnok, 1853 (1. évfolyam, 1-78. szám)
1853-06-30 / 26. szám
«j» *«•----------------------------------------------------------------------------------------»«■ H* —•( I 498 c-— te bátorító szózatod, a te régi — s mi mai világban ritka ! — változatlan barátságod támasztá újra fel. Mert a példaszóbeli átok még nem szűnt meg köztünk kisérteni. Napjainkban nem maga, csak a tér változott, melyen kóros hatását gyakorolja. Az irodalmi zászló, mely felüttetés, nem bír a honszeretet, a nemzetlét iránti vonzalom azon delejes erejével, mely ellenállhatlanul vonhatna köréje minden tehetséget, minden munkás erőt. A régi személyes gyülölségek, egyéni rokonszenvek, színlett barátságok és alattomos idegenkedések, nem lőnek elmosva a nagy áradat által; sőt, úgy látszik, egyiptomi mezők növényivé váltak, melyek a Nil kiöntése által bujább tenyészetet nyernek! S mit ér így, barátom, ha a zászló feltűzve áll , de a tollal fegyverzett vitézek, kik ahoz tartoznának, szétzilálva futásnak nemesebb irány és czél nélkül, nemcsak, de sőt egymás ellen parittyáznak, öklölődnek, mint a spanyol bikaviadalok legszilajabb hősei?! így a mi irodalmi zászlónk puszta, jelentéktelen jellé törpült, melyre —méltó zászlótartó nélkül lévén ez idő szerint — valamint te, úgy én sem tudom fűzni szalagát az óhajtott, az általunk üdvösnek hitt süker oly szép reményének. Mint egyéb : úgy az ítészetről írt észrevételeidben is teljes igazad van , s igazad abban is, hogy a felburjánzó sok silányságnak dicsre emelkedhetésében van felelősségi vétke—legalább részben— a sajtónak. De hitelét az ítészet mint nyerje vissza, mikor odajutottunk, hogy lerontva hever a porban minden tudományos kegyelet és tekintet?... Teremtsd előbb vissza a kihalt kegyeletet a tudomány és avatottjai iránt, ha azt akarod, hogy hitelre jusson az ítészet. Beszélhetsz, írhatsz most és tanácsolhatsz ezen nagy férfiaknak, akár a halaknak ! sőt még ezeknek inkább, mint őnekik. Hiszen megkísérte egypár szépkészületű írónk néhány év előtt, s láttad: nem volt ki olvassa! Midőn annyira jutott az irodalmi cynismus, hogy nem szégyenli a költő kérkedni azzal , hogy semmit sem tud, s nem is akar tanulni, mint várhatod akkor, hogy hitelre emelkedhessék, következőleg, hogy hathasson az ítészet? Ki adja meg neki hitelét, midőn ellenében mindenre kész serege áll a kérkedő tudatlanoknak, nagyszájú követelőknek és hetvenkedő ürességeknek ? A nélkül tehát, hogy menteni akarnám Ítészét dolgában elnézése miatt a mai journalisticát , csak azt vitatom, hogy hegyre követ hengergető munkájának, ha a legférfiabb elszánással adná is arra magát, alig láthatná legparányibb sükerét ! Mint sok másban, úgy itt is csak úgy vagyunk, hogy nem tudunk feledni, tanulni pedig nem akarunk! És ez méltán szomoríthatja el a te nemes ! Lásd a f. évi „Hölgyfutár“ 93. számában Tóth Kálmán versét : „Ti nagyon tanultok. . .“ ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------«—'fi* ----------------------------------------------------------------------------------------