Dunántúl, 1912. július (2. évfolyam, 146-171. szám)
1912-07-02 / 146. szám
ívirt 11. évfolyam. 146. szám. 1912. Pécs, julius 2. Kedd Szerkesztőség: Lyceum utca 4. u. Felelős szerkesztő: KÉSnERKY ISTVÁN út Szerkesztőség telefonja: 650. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. OS ISO Hirdetések díjszabás szerint. Előfizetési év: Egész évre ... 24.— Félévre...................12.— Negyedévre . . . 6.— Egy hóra .... 2.— Eső szám ára 8 fillér. Kiadóhivatal Lyceum utca 4. uj telefonja: 222. naponkint remei tanítókhoz! la gróf megyéspüspök megzéde a pécsegyházmegyei tók mai közgyűlésén. ült el egy évtized ebből a sztális joggal mondjuk, hogy szán XX. század —’ főleg a tudóemberi ismeretek terén a hal sokszor meglepő fejlődés százada, probléma, melyeket a küzdő, leireményt vesztő s újra nekilendült századokon, sőt nem egy dologezredeken keresztül forgatott, festett s hagyott hátra tovább is talánynak, most mint érett gyümölcs hullanak ölünkbe. Kiszélesült a tudás határa, régen nem is sejtett perspektívák nyíltak meg a kutató ész előtt, a teremtés koronája: az embernek értelmi ereje kezd kibontakozni, mintha csak most valósulna az Isten igéje, melyet egykor ősszüleink felett hangoztatott, mikor azt mondotta: „Dominamini“, „Uralkodjatok" az egész világ felett. Ha azonban közelebbről nézünk az emberek közé, ha a nyüzsgő, hánykolódó társadalmat kissé megvizsgáljuk, sajnálattal leszünk kénytelenek magunk konstatálni, de'W.eza haladás, az ész diadala, a tudás bősége nem abszolút érték, nem hozta, meg az embernek azt, amire vágyott, s amit tulajdonkép joggal várnánk tőle: a nagy társadalom tartós javulását, az igaz boldogság némi fokozását. Sőt gyakran úgy látszik, mintha a gyors értelmi haladás ellentétben állna az igaz boldogság lehetőségével, mert manapság sajnos a tudomány minden fejlődése, az értelmi erők minden diadala, az egymást követő hatalmas vívmányok minden újdonsága s az egész embernek minden törtetése és munkája mellett szegényebb az emberiség mint annak előtte, züllöttebb a társadalom, mint talán valaha ... Ha azt az ideges forrongást tekintjük, mely az emberiség túlnyomó nagy részét szinte lázban tartja, ha a tekintélyek megdöbbentő sülyedését látjuk, ha azt vesszük észre, hogy a régi harmóniák, a régi keretek rendre felbomlanak és az egyöntetű, összetartó törekvések helyén az osztályérdekek szenvedélyes harca dulakodik, melyben nem a belátás szüksége és az okos mérséklet, hanem a vad indulatok tombolnak legtöbbször, ha azt látjuk, hogy ez az irányzat, ez a kóros tünet, a nagy szabadosság és a zabolátlan függetlenségérzet mind szélesebb rétegekre csap át s már-már kiverődik a nemzet világán, melytől pedig a szebb és jobb jövő hajnalhasadását kellene remélnünk, hogyha nyitott szemmel mindezt megfontoljuk, akkor elénk tárul az a fontos kérdés, hol ennek a végzetes veszéllyel fenyegető bajnak az oka, gyökere? Hogy lehet ez ép most, amikor a tudomány olyan 'szédületes arányokban ’la'ud.. . amikor az emberi ész évszázados, évezredes fáidig okat fejt meg a saját javára? Mi tanítók vagyunk ... Ezrek és tízezrek vannak reánk bízva. Kérdeznünk és tudnunk is kell tehát, hogy a mérhetetlen felelősség súlya, melyet e nagy s magasztos hivatás hárít mindnyájunkra, össze ne morzsolja a saját lelkünket s annak boldogságát. Azt már látjuk és be kell ismernünk, mert hisz tapasztaljuk, hogy a felfordulás útjain vergődő emberiség boldogítására, sőt ennél is kevesebbet mondok, megjavítására a tudás bősége magában nem elég. Mi hiányzik tehát, mikor az ész, a tudomány s ezek csatornája, a tanítás fejlődik és halad? Egy hiányzik csupán, amiről e század síppal-dobbal, vívmányokkal, külső csillogással kérkedő szelleme úgy megfeledkezett, mintha nem is létezhetnék többé: az akarat kellő nevelése. Az erkölcsi nevelés szükségességének eleven tudata. Ez hiányzik csupán. Ámde ez elég is minden bajnak, minden társadalmi forrongásnak magyarázatául. Az ész diadala, az értelmi erők roppant fejlődése, a tudomány csodás vívmányai úgy elkábították a XX. század gőgös embereit, hogy e század az észen, a tudományon kívül egyebet nem ismer, vagy legalább nem látszik ismerni. Pedig a léleknek két hatalmas egyenrangú karja, tehetsége, potenciája van: az ész s az akarat, a szabad akarat; s ennek a kettőnek feltétlen összhangban kell lenni mindenkor, hogy az ember boldogsága lenélvégi, legyen. Ha az egyik túlteng,a másik elsatnyul és az ember harmonikus léte, igaz boldogsága vele együtt pusztul. Az ember értelme sok szépet, jót és nagyot alkot- Bróf Zichy Nándor emlékezete. Irta és a mai tanitógyülésen elszavalta: Bodonyi Nándor. Lovagerényekben fénylő középkor Az újkor téged sötétnek nevez Az epigon újért hevül, újért forr. Ma mindenki „uj vizeken" evez__ A dalnok húrjain lantpengetéskor A téma ez folyton, csak egyre ez — E nóta járja szünös-szüntelen: Sötét a múlt, világos a jelen! E nóta engem már valóban untat; Ha igy van-e mindez? — tűnődve kérdem... Ily könnyedén tagadjuk meg a múltat? Hit, erkölcs, becsület ma már nem érdem? S elnézem lázzal törtető korunkat, Amint száguldva gázol könyben, vérben — S lelkemre száll borongó méla kétség: Világosság-e ez, avagy sötétség? Vakeszme hát a hit s a honszerelme? Nyers dőreség lángolt csupán ezért? Midőn kereszt simult bajnok-kebelre S imára meghajolt a hősi térd ... Midőn a hős levente harcra kelve Hitért, honért csatázva onta vért... És balszerencse és viszály között; Csupán sötét agyrémért küzködött!? Oh nem! a múltnak volt sok szép erénye: Istenben hitt és védte a hazát; Hatalmasnak nem hódolt kegyre-kényre S nem engedé a gyengébb igazát Borostyánt font a jó erkölcs fejére S tudásért óh hány éjt virraszta át? — Nőt tisztelt és védte az özvegyet, Ledéren nem hajszolt olcsó kegyet... Imé a történelemnek könyve nyitva, Ti, a holnapba néző máiak Tekintsetek belé, ez azt tanítja: Hajnalt meg nem előzhet virradat A létnek van sok rejtett, néma titka, Mit szóra nem birtok ti bölcs fiák ... S elvégre a legbölcsebb bölcselem: Múltak kövén épült fel a jelen ... E bölcselet és a múlt szent hagyománya Töltött be köztünk egy nemes szivet, Ki bár elköltözött, de vesta lángja Köztünk marad s fényt hint és meleget, idézni emlékét e dal kívánja, Kinél nem volt derékabb, sem hivebb ... Ki volt ő? múló ember? A földi vándor? Egy eszme volt nekünk: gróf Zichy Nándor! Egy eszme, múlt s jelen közt kapcsolat, Bölcs férfiú, ki bár jövőbe néz, Nagy múltat könnyelműen meg nem tagad; Hitért, honért, királyért halni kész, Mint egy a múltakból köztünk maradt Keresztért harcoló nemes vitéz, Kinek szelid hittel simult szivére A „női fenség" szűzi példaképe ... Van-e köztünk katholikus magyar, Ki nem tudná, hogy nekünk ő ki volt? — Mikor átgázolt rajtunk a vihar... S alkotmányunkon nyers önkény tiport... S már nyitva állt a sir, mely eltakar ... Nagy szive akkor is felénk hajolt S kockára vetve rangját, vagyonát. Védelmezé egy holt nemzet jogát ----------*) *) Köztudomású dolog, hogy az absolutizmus idején gr. Zichy Nándor egy fulmináns cikket tett közzé Jókai lapjában, a „Hon“-ban, az akkori fentálló állami rend ellen. Ezért a cikkért őt is meg a szerkesztőt is becsukták. Jókai csak könnyen kiáltotta a börtönt. Fényes tehetségét, ragyogó írói tollát el nem rabolhatták, de gr. Zichy Nándort főúri rangjától és vagyonától fosztotta meg az önkényuralom. A nagy férfirn mindez csupán annyit változtatott hogy ezután úgy irta nevét, hogy: Zicsi.Később visszakapta főúri rangját és vagyonát. B. N. S mikor egyháza ellen támadott A mindent uyitók merész hada, a zászlót bontva őrként álla ott: Oly sok nagyunk közül tán egymaga! — Nagy lelke kincse volt, mit ránk hagyott: Katholikus voltunk öntudata ... Pedig de mennyit kellett tűrni érte, Utján csak gáncs, gúny és rágalom kisérte! De ő megvetve gúnyt és gáncsokat S alázattal követve Mesterét, A cél felé bátran s büszkén haladt, E céltól őt el nem téritheték; Önmagához mindig hű maradt; Előnyökért elvet sohasem cserélt, Mert férfi volt, nem báb, nem ingatag: Hitvalló hős, bátor, nemes lovag... Tanitó társaim, e nemes lovag Emlékének szentelvén ünnepet, Könyüt hullassunk-e a gyász miatt? — Hisz ő mienk is volt, mert szeretett! Ily férfiút az Ég kegyelme ad, Ha áldással tetéz egy nemzetet... S midőn elszólitá az üdvnek Atyja, Egyházunk és hazánk méltán siratja ... Sirjunk-e hát, mig sírján térdelünk!------Ne! Lelke elborul, ha sirni lát; Hisz ő együtt érzett mindig velünk... Hálánk hiszitse sirját és virág! S midőn már attól távol lépdelünk, Pacsirta zengjen égfelé imát... S mi, járva létünk ösvényén tovább, Emlékezzünk s kövessük nyomdokát! Lapunk mai száma 10 oldal.