Dunántúl, 1913. november (3. évfolyam, 253-276. szám)
1913-11-01 / 253. szám
2. oldal. Ebben a küzdelemben nincs nyugalom, mert a lelkünk nem tud belenyugodni a megsemmisülés rideg tanába. A Nirvánának nincsenek argumentumai, csak makacs tagadása. A tagadásnak nincs lelke, csak merev mechanizmusa. És ez a keréktömeg, annak a zakatolása, annak a hajszolása nem kell a szabadszárnyalású léleknek. Több vagyok, mint egy gép. Még magasabbra tudok szárnyalni, mint az aeroplán; magasabbra, mint ahol a legmesszebb, a csillagászatnak is ismeretlen területek végtelenségein ül az a csillag, amelyről millió évekig jön hozzánk a sugár. Valahová, ahol megszűnik az anyag, ahol nincs materializmus, csak az eszme él, a lélek és az Isten. Erre tanítanak a sírok is, a mi kedveseink porai fölé domboruló egyetlen földi emlékek, amelyek őket még hozzánk csatolják. És erre tanít minden idők és minden népek misztikája, amelyet holtaik sírjai körül kifejtettek. Mindig meghatva olvasom az ó görög világ gyengéd gondoskodását elhunyt kedveseik sírjai körül. Az elégetett test hamvait urnába helyezték és azt temették el. A sírjuk fölé hantot emeltek és a hantra virágot ültettek. Mire való ez a kultusz a semminek? Miért emlékeztek meg azok a klasszikus pogányok szeretettel azokról, akik megsemmisültek? És nem megható-e az indiánus anyának naiv gondoskodása meghalt gyermekéről, mikor keblének fejét gyermeke sírjába csorgatja? Minek? Hogy éhen ne haljon szegényke azokon az ismeretlen tájakon, ahová a halál nyit minden embernek kaput. És ha visszatérünk a legősibb kultúra embereire, akiknek még a nevük is alig maradt fenn, a legrégibb sírokra, melyeket emberkezek alkottak, minek fektették fegyvereit a meghalt mellé, minek kedvenc foglalkozásának eszközeit, miért ételekett észre semmit, mert különben felébresztettek volna már álmodozásomból. Épen kiérünk egy nagy tisztásra. Szemembe süt a nap. Még rajta is meglátni a nagy változást. Legszebb, legpazarabb színeibe burkolódzik, azokban szokott most kelni reggel, azokban tér este nyugalomra. Megfesti az eget, de olyan színekkel, minőkről Tizian még csak nem is álmodott, mintha az eget is fel akarná öltöztetni úgy, mint ahogy a földet felöltözteté. Megint bejutunk egy fasorba. Itt lehullott a fák lombja már, lenn fekszik vastag, rétegben a földön, bemocskolva, összetaposva. Ott szárítja, aszalja a gályák közt átszüretkező napsugár. Mintha temetőbe volnék! De én szeretek dolongani ebben a temetői csendben, nyugalomban, melybe csak halk zizzenés vegyül, mikor a levél kocsája elszakad a galytól, megpördül néhányszor estében a levegőben s aztán ráhull a többi száradó levélre. Alig gondolok már tulajdonképeni célomra. Szinte felejtem, hogy őzbak után járok már vagy egy óra óta az erdőben — olyan kimondhatatlan gyönyör fogja el egész valómat. Talán nehezemre is esnék ilyen hangulatban gyilkos golyót röpíteni az erdő legkedvesebb vadjának szívébe. Félig-meddig szinte óhajtom, hogy ne is akadjon elém semmi. Talán ezért is nem bosszankodom még a hosszú barkácsolás sikertelenségén. De ime, látom kocsisom mozdulataiból, hogy észrevett valamit. És csakugyan, ahogy előbbre döccen a kocsi, észreveszem és is a karcsú bakőzet, mely nyugodt, szelíd pillan.Az örökkévalóság kuszált gondolata adta nekik erre az impulzust, ép úgy, mint a modern ember lelkében visszamaradt halvány gondolata az örökké létezésnek viszi ki még ma is a vallás fölé emelkedő szabad lelkeket, mint ahogy mondják, a temetőkbe, legalább egyszer megemlékezni arról, hogy, amit elfeledünk, az semmi, de amit soha el nem feledünk, az élet, szellem, lélek. Az egész világ e szentek vándorlása elhunyt kedveseik sírjaihoz hatalmasabb bizonyítéka a materializmus teljes csődjének, mint minden észvillogása a bölcselkedő bölcseknek. Egy kis gyertya lángjában benne reszket az örökkévalóság és a sírokat körülfonó koszorú virágai mélyebb leckét adnak fel az élőknek, mint az emberek legcsudásb bölcsességeivel teli nagy könyvek. De profundis ... A mélységekből... Valóban nagyon mélyre kellett sülyednie annak, aki a halottak estéjén sem tud magasabbra emelkedni a rögnél. Az alkotmánypártból. Az alkotmánypárt közhelyiségében tegnap este nagy élénkség uralkodott. Megjelent a klubban gróf Andrássy Gyula is, akit az est folyamán lelkesen ünnepeltek. Ott voltak még Dessewffy Aurél gróf, a főrendiház volt elnöke, Zichy Tivadar gróf, a delegáció volt elnöke, Bolgár Ferenc, Gál Sándor, Mezőssy Béla, Désy Zoltán, Chorin Ferenc főrend, Kertész ny. miniszteri tanácsos, Gedeon Aladár, Szereday Aladár, Bortik István, Nehrebeczky György, Pallavreini György őrgróf, Putnoky Móric orsz. képviselők, Moskovitz Iván, Buday Barna, Szász József, Weisz Julián, Sztojanovich György báró, Thoroczkay gróf és még számosan. A kifejlődött élénk eszmecsere során a párt tagjai megelégedéssel állapították meg a csütörtöki képviselőházi akció teljes sikerét. DUNÁNTÚL Szombat. November 1. tással méri végig a haladó járóművet. Nincs is nagyon messze, csak alkalmas helyre kell érni, ahol nem akadályoz a célzásban a sűrűség. A kocsi megáll és egy-két pillanat múlva győzedelmeskedik a vadászszenvedély és a lövés eldördül. Az áldozat tűzben összerogyik. Elég van téve a szenvedélynek is. Félóra múlva már útban vagyok hazafelé. Ideje is, mert hova hamar leszáll a nap s még messze van az otthon. De nem igen vágyom haza; jobb nekem itt künn az erdő csendes magányában, hol visszavonulhat a lélek magába, hol olyan könnyen eltűnődhetik a múlandóság nagy eszményén. Az élet zűrzavaros lármájában alig akad erre ideje, alkalma, pedig olyan szükséges. S itt az erdő, a természet sugalla gondolat olyan jól esik, hisz nem fáj annyira, mintha az élet tapasztalata kényszeríti reá az embert. Az ember szinte megirigyli a nagy természetnek ezt a csendes, néma kimúlását; szeretne ily panasz, ilyen fájdalom nélkül elenyészni, szívében a jövő feltámadás gondolatával. Épen most bukik le a nap. Az alkonyat bíborfénye lassan-lassan vonul tovább, mint a halál küszöbén az élet derengő fénye. A szellő hűvösebbé válik, megrakodik az alkony szálló harmatpárával és pirosra csípi az arcot. Kezdek borzongani. Életölő hideg száll tova a földön a szellő minden mozdulatára. Közeledik a természet, a földi szépség elmúlása, vége .... A hercegprímás és a kath. tanítók. Pécs, október 31. Nem tenet megállás nélkül elhaladnunk ama mély gondolatokban és nagy életigazságokban bővelkedő szózat előtt, amit Csernoch János a Tanítók Évkönyvében intéz a katholikus tanítókhoz. Növeli a szózat értékét és igazságainak súlyát, hogy Magyarország legelső főpapjának szíve, szeretete s nagy életbölcselete nyilatkozik meg benne. Olyan férfiú beszél a katholikus tanítósághoz, aki magas méltóságánál, élettapasztalatainál s a viszonyok alapos ismereteinél fogva a legilletékesebb a katholikus nevelés munkásainak buzdítására. S lelkünk mélyéből hisszük, hogy ennek a szózatnak minden szavából kicsendülő szeretet és jóakarat megkapja a nevelés minden barátjának lelkét s hatása, hűséges, szeretetteljes munkára való buzdítása olyan mag, amely gazdag gyümölcstermést fog eredményezni. . Sokat érintkeztem a katholikus tanítókkal hivatalos úton és a társadalmi életben. Találtam sok öntudatos tanítót, aki büszkén ragaszkodott katholikus jellegéhez és soha nem cserélte volna fel az egyházat más iskolafenntartóval, mert ismerte az egyháznak nagy kulturerejét és isteni hivatását a valláserkölcsi neveléshez s kipróbálta az egyháznak egyedül hatékony eszközeit a nevelésben, a változhatatlan igazságot és az isteni kegyelmet. De találkoztam igen sok katholikus tanítóval, aki sehogy sem érezte jól magát az egyház szolgálatában. Reszelte katholikus jellegét és irigykedve nézett más iskolafenntartók tanítóinak seregére. Szive minden erejével a másik táborba kívánkozott. S ha a viszonyok úgy alakultak, hogy az iskola jellegének megváltoztatása a lehetőségek láthatárába került, a tanító buzgólkodott rajta legjobban, hogy az iskola az egyháztól elszakíttassék, — mondja a hercegprímás cikke elején. S amily felemelő, megnyugtató s biztató az öntudatos katholikus tanító jellemzése, olyan fájó, elszomorító s megdöbbentő a másik típusnak ábrázolása. Elgondolni is Inés szépsége. Inés de Olaberia rendkívül szép volt. Magas, karcsú, barna, finom vonásokkal, sötétkék szemekkel, melyek lángra lobbantották Francois de Blérieuxt, aki a spanyol követség bálján látta meg a szép leányt. Bemutatta magát Inésnek, azután szüleinek, megtudta róluk, hogy igen tiszteletre méltó nemesek s pár hónappal később megkérte a leányuk kezét. — A kérőt szívesen fogadták, Inés szerette s egy áprilisi napon meglett az esküvőjük. Hogy hol töltsék a mézesheteket? A hitvestársak nem voltak követelőzők. Blérieux egy vén, auvergnei kastélyát ajánlotta, a mely hegyoldalra épült s Inés örömest hajolt a férje kívánságára. Az esküvőjük napján Auvergneben havazott. Mikor megérkeztek oda ha ült a hegyek csúcsán. Milyen magánosság! Milyen csönd! Mintha élet sem lett volna a sziklák között s a csillogó utakon nem járt ember. A fiatal házasok új világba kerültek, amelyet mintha egyenesen számukra teremtettek volna. — Szerették egymást gyöngéden . . . Egy este Francois levelet kapott az atyjától. El akarta olvasni, de alig volt képes kibetűzni az írást. Három nappal később megbotlott egy kőben, amelyet nem vett észre. Rákövetkező héten, mikor a felesége lejött utána a parkba, nem ismerte meg az asszonyt, míg csak egészen mellette nem volt.