Dunántúl, 1915. augusztus (5. évfolyam, 175-199. szám)

1915-08-01 / 175. szám

4. oldal, sajátságokkal érvényesülni. Krisztus az asz­tal végén ül, és megáldja a kenyeret; fensé­ges mozdulatára figyel a tanítványok sere­ge, csak Judrás sompolyog ki a színtérről­. Annak ellenére, hogy Krisztus nem ül­ a kép közepén, mégis ő a jelenet centruma, a­mit a művész javára kell elkönyvelnünk. József eladásának jelenetén az alku­dozó testvérek csoportját dicsérem finom jellemzése és felépítése miatt. Pendentje, Krisztus kicsúfoltatása bár kevés eszköz­zel, mégis jól van megoldva, összesen két alakkal van a csúfolok serege érzékeltetve s mégis könnyen felfogjuk a jelenet tartalmi vonatkozásait. A közönyösen bámészkodó római katona még inkább emeli a két csúfo­­lódó heves aktivitását. Az érckígyó és Krisztus a keresztfán van ezután eszmei kapcsolatba hozva. A Laokoon-csoport szenvedőjének gyötrelmei­re emlékeztet a kígyótól megcsípett ember vergődése. Krisztus a keresztfán ellenben nyugalmat sugároz ki a környezetre. Anyjá­nak fájdalma sem nyilvánul drámai mozdula­tokban, hanem csak csöndes zokogásban. Szent János gyöngéd részvéttel támogatja őt. Magdolna arcát födi el kezével; őt sem akarta a művész általános szokás szerint zajos hatások eszközévé megtenni. Ezzel megóvta képének méltóságát. A hal gyomrából kimenekült Jónás pró­fétát a feltámadó Krisztussal hozta párhu­zamba a festő. A parton térdelő prófétát si­rályok lebegik körül, hátrább a hal nagy szája meredt a néző felé. Krisztus sírjának kőlapját egy angyal szorítja a legyőzött sá­tánra s fölöttük a diadalmas Megváltó lebeg az égi fény felé. E felfogás mind­enesetre a biblia dicséretes tanulmányozásának eredmé­nye. Végre a Dürer azon­­ kalyptikus lova­sain látható sajátkezű paripáktól vont tüzes szekéren mennyire emelkedő Illés próféta és a Szentlélek eljövetele zárják le a­­két cik­lust. A Szentlélek eljövetelén ismétlődik az a szerkezeti megoldás, hogy a főalak, itt Szűz Mária, nem a képmező közepén, hanem a vé­gén foglal helyet s mondhatjuk ismét siker­rel. Ki kell még emelnem az apostolok fejei­nek finom megmintázását, szinte apróléko­san gondos kidolgozását. Természetesen a rövid leírások nem nyújtanak fogalmat­­ e b a n­e­r előkelő, gyakorlott rajzművészetéről, s arról, hogy a legharsogóbb színekkel, szöges kontrasz­tokkal hogyan tud bánni. Az arcok szép­sége, a szent tárgyakhoz simuló méltóságtel­jes kifejezési mód ugyancsak nem szorítha­tók a szavak bilincseibe. Az ilyesmit látni kell. A mennyezeti madraillonokról már el­mondtam rövid jellemzésemet, itt a teljesség kedvéért csak a képtárgyakat akarom fel­sorolni. A kórus felőli mezőben szent Bálint, Imre, páduai Antal és Flórián, a szentély felé esőben szent Anna, nepomuki János, Vendel és József vannak megfestve. A középső me­­ző jelvényei: Isten báránya, könyv és égő gyertya (Krisztus a tanító), kehely és ostya (Krisztus, pap), tiara és kulcsok (Krisztus ki­rály), Krisztus monogramm. Jézus és Mária Szive, a négy evangélista és kereszt, hor­gony, szív, (hit, remény, szeretet.) A két képsza­lag alá még négy kerek mezőbe szent Borbálát, Rafael arkangyalt, Fábián és Sebestyént és a kereszt feltalálá­sát és felmagasztalását festette a művész csak azért, hogy a csupán szőnyegmintával fedett falak nagy felületeibe élénkséget vi­gyen. A diadalívre a Szentháromság került, négy lebegő angyallal, kik áldozati tüzet lo­bogtatnak és rózsákat szórnak a Szenthá­romság felé. Figyelemreméltó, a­hogyan mindez az évre komponálva van, a­hol épen a Szentháromság csoportja részére nagyon kevés hely állt rendelkezésre. Az alakok ügyes elhelyezése folytán megmenekült a kép a jelentéktelenségtől, a­mi itt baj lett volna, mert a belépő tekintete ide esik leg­­er’ő'-'Zor. Az aktualitásnak is jutott hely a laska­falvi templomban, egy háborús kép alakjá­ban. A plébániából való, hősi halált halt kato­nák neveit márványtáblára akarja vésetni a kegyelet. Ehhez a táblához szolgál magyará­zatul a kép, mélyen a haldokló katonának megjelenő Krisztust látjuk. A tábla alatt a négy apokalyptikus ló száguld, a háború borzalmainak szimbólumai. A kereten ,a szö­vetséges zászlók adják a dekoratív részlete­ket, mindenesetre többet mondó emlék leszen e kép, mint a tömegvállalkozás által előre­láthatólag özönnel szállítandó sivár táblák és lélektelen obeliszkek. A mondottak összegezését, úgy gondo­lom, bátran az olvasókra bízhatom. Különben a jó munka önmagát dicséri, a­mi világosan kitűnik abból, hogy a laskafalui templom fest­ményei már hoztak egy újabb megrendelést G­e­b­a­u­e­r számára. Erős a reményem, hogy egyházi művé­szetének pályafutása, mely a magyarszéki templom poetikus kifestésénél indult meg s Laskafalun már is virágba szökkent, emel­kedő irányban fog haladni az új feladat meg­oldása felé. De kalapot emelek a laskafalvi plébá­nos, Müller Károly előtt is, a ki alkalmat nyújtott a művésznek álmai megvalósítására s nem elégedett meg élelmes üzérek mások hulladékain rágódó mesterkedésével. Lelke gyönyörűséggel telhetik meg, mikor templo­mának harminchárom figurális, eredeti kom­pozícióján megpihen. Nincs ehhez foghatóan festett templom a pécsegyházon kívül az egész megyében. Legyen e példa ösztönzés arra, hogy művészeknek adjunk munkát egyházainkban, ők a hírnevüket kötik mű­veikhez s azért mind­en erejüket latba vetik, minden tudásukat gyümölcsöztetik. Az egy­­házdiszítő vállalkozó ellenben értelmetlenül beszajkózott, mustrakönyvekből kiollózott dús dekorációkkal hódít­ja meg a járatlanokat, ülteti föl az avatatlanokat. És ezért az ásítás­ra vagy bosszankodásra késztető működé­séért pénzt és dicséretet kap, a művész meg elsenyved. Adjunk feladatokat a művészek­nek, hogy templomaink ne csak a vallás vá­rai, hanem az egyszerű nép ízlésének ne­velői is legyenek, mint voltak az egyház di­csőséges múltjának a művészvilágot meg­­bűvölő, megtermékenyitő napjaiban. Dr. Szőnyi Ottó. ____________,JOM­ÁNTÚLU____________ Vasárnap. Augusztus. 1. Hullámzó Balaton tetején. Hát még most is vannak fürdőzők? kérdik alattomos arccal a hypokriták. Ez már mégis csak botrány, hazaárulás ilyen nehéz időben fürdőre menni! Hát kedves uraim, igenis vannak für­dőzök, és önöknek nincs semmi okuk ezen megbotránkoznii, azoknak a fürdőzőknek iga­zuk van. Mert hiszen nem minden fürdőzést kelll­ „csak“ szórakozásnak és pénzfecsér­­lésnek tekintetni, hány olyan ember van, aki egészségi szempontból nagyon is reá­szorul a fürdőzésre, az üdülésre. A városi rész le­vegőben, sokszor talán szűk lakásban hány embernek idegeit éri meg a folytonos mun­ka. A közjóéért kifejtett hivatalos munka hogy töri meg a legerősebb fizikumot is, a sok gond, lázas tevékenység először elra­bolja az álmot, azután megszünteti az étvá­gyat, letépi szirmonként az arcról az egész­ség pírját, és miként a tejéről­ lemetszett vi­rág, sziinte láthatólag hervadt, esik össze a legerősebb fiatal­ember is a sok munkában. Hát az ilyennek ne legyen joga üdülni, ma­gát kipihenni, a további munkára új erőt gyűjteni! Nincs ma olyan ember, nem is lehet, aki nem a legnagyobb hála, szeretet és tisz­telet hangján beszélne dicső katonáinkról, kik egészségeket, sokszor éltetőket áldozva izmot és ideget egyaránt pusztító rémes csa­tazajban védik hazánkat. De Végre is, min­denki a harctéren nem lehet és talán nem kisebbítjük katonáink érdemeit, ha kalapot emelünk azon itthon maradottak előtt is, kik nem kevésbbé őrlő munkában végzik a harcolók helyett is az itthoni munkát.­­ Persze nem beszélünk itt azokról a hitvá­nyokról, akik mindenféle szédelgéssel­ kivon­ják magukat a kazon­áskodlás alól, azoknak osztályrésze legyen az általános megvetés.­­ De hát a háború miatt nem akadhat meg a közigazgatás, igazságszolgáltatás, tanítás, ipar, kereskedelem és gazdaság, és akik ezen a téren­ végzik a had­bavonultak helyett is a fokozottabb munkát, ép úgy reá szorulnak pihenésre, üdülésre, mint a­hogy bizonyos idő múlva a harctérről is szabadságolják hosszabb-rövidebb időre azt, aki ott már kimerült, még ha nem sebesült is meg. No de félre a komoly okoskodással, hi­szen fürdői levelet, egy kis fürdői kirándu­lást akarok megírni. Hát így történt. Én is azok közé tartozom, akiket el­nyűtt nemcsak a kor, hanem pirulás nélkül be merem vallani, a munka is, még­pedig olyan munka, melyet fiatalabbak beíveltem jobban elvégezhetnének, ha.......... Elfárad­­tam, kimerültem, szemem kezdte felmondani a szolgálatot. Menjünk tehát pihenni, új erőt gyűjteni, és a szép Balatonra, melynek ideg­­zsongi­tó hullámai, no meg az ott reám váró kedves rokoni és baráti kör majd felüditenek. Így kerültem Balatonszemesre, mely mintegy szép zöld oázis pihen­ meg a fölötte fekvő kis domb alján; egyenletes talaja, bár­sonyos puha homokja kiválóan alkalmassá teszik a fürdésre, még gyermekek részére is, hisz majd ötszáz lépést be lehet menni és mé­g mindig feneket ér az ember. Szeren­csémre a rekkenő meleg pécsi napok után kissé enyhébb i­d­ő következett, a szíves fo­gadtatás, a jó fürdők csakhamar feledtették a nehéz munkát. De hát van-e olyan paradicsom a föl­dön, a­honnan a nyugtalan emberi termé­szet máshová nem kívánkozik! Mi is kirán­dulást terveztünk, még­pedig úgy, hogy Sze­mesről hajóval elmegyünk Balatonfü­redre, ott ebéd, egy kis séta, esetleg szénsavas fürdő. Délután a hajóval Siófokra, ott fürdés, uzso­­na Balatonföl­d­váron, estére haza. Első dolog volt persze lesni, hogy mit szól az aneroid. Hát lesz a kis hamis lefelé tendált, node hol­napra majd jobban lesz. Lefekvés előtt még egyszer megnéztük , vagy a rosz gyertya­­világítás, vagy a mi elfogult szemünk okozta, de úgy láttuk, hogy egy vonallal feljebb ment, tehát lesz kirándulás! Reggel szép tiszta idő, sütött a nap, csak az volt a baj,­­hogy nagyon is sütött, ami pedig nem jó jel a Balatonon. De azért összeverődtünk, ki­mentünk a mólóra, s az öreg Béla bácsinak kiderült az arca, mikor látta, hogy ilyen nagy társaság, hatan voltunk, száll fel! Szemesen a hajóra, büszkén is húzta fel a zászlót, mely jelzés a hajónak, hogy kössön ki, vannak felszállók. Fél tizenegy lett, a zászló vígan lobo­gott, de a hajónak nyoma sem volt. A ve­lünk levő gyermekek közül ugyan hol egyik, hol a másik biztosan látta már a hajót, a kis Böstör még a helyét is mutatta, hol jön, az öreg Béla bácsi egyre állította, hogy ha ké­sik a hajó. Fürediig majd behozza a késést, de negyed tizenkettőkor már ő is lemondott a reményről, szégyenkezve vallotta be, hogy a hajó bement Boglárra, valami baja van. Ha rómaiak — nem a mostani korcs taliánok — lettünk volna, erre a rész ómenre szépen visszatértünk volna. De öt kiöl­tö­­zött magyar hölgyben több bátorság van, mint ott a Quiritesékiben, ha nincs hajó, men­jünk vonaton. E percben a nap mintha szé­gyenkezve egy kis fellhőfátyollal takarta volna el az arcát. Ki tehát a mólóról a vasúti állomásra, ámde a vonat is késett, a felhők ellenben egyre jobban iparkodtak. Mire a vonatban helyet foglaltunk, szakadt az eső. Hadd essék, volt az általános vélemény, mire Siófokra érünk, majd eláll. El is állt egy kis ideig, de helyette fel­­kerekedett a szél, a Balaton- zöld hátán fe­hér báránykák ugrándoztak. Mire kiértünk a mólóhoz, esett is, szél is fújt. A társaság leg­higgadtabb tagja Rückwertz koncentrifungot fújt, de egyhangúlag leszavaztatott, ha már

Next