Dunántúli Napló, 1983. augusztus (40. évfolyam, 211-240. szám)
1983-08-27 / 236. szám
Új múzeumi látványosság Pécsre kerül Schaár Erzsébet Utca című műve A televízió Stúdió '83 című kulturális magazinjának egyik legutóbbi adásában Csernitzky Mária (korábban a Janus Pannonius Múzeum, jelenleg a Nemzeti Galéria munkatársa) bemutatta a tvnézőknek Schaár Erzsébet Utca című kompozícióját, amelyet az 1975-ben elhunyt művész emlékezetére kiállítottak a Galériában. Szó esett az Utca sorsáról, vagyis: a Janus Pannonius Múzeum megvásárolta azzal a kötelezettséggel, hogy felállítja Pécsett, ám erre nem került sor, és szóba került: hiányoznak az ehhez szükséges milliók. A riport — nyilván a műfaj szabta rövid időn belül — nem tudott kitérni minden részletre, s több olvasónk kérésének teszünk eleget, amikor az előzményeket felidézzük. Schaár Erzsébet szobrászművész a hatvanas évek végén kezdte el készíteni nagyméretű, építészeti elemeket felhasználó és utcaszerkezetben összeállított kompozícióját, amelybe életnagyságú figurákat helyezett el. A művet 1974-ben a székesfehérvári Csók István Képtárban építették fel először, ebben az Utcában a művész elhelyezett számos régebbi szobrát is, például a magyar történelmi múlt kiválóságainak portréit. Az Utcát 1975-ben a luzerni Kunst-múzeumban ismét felállították, de ekkor a műnek újabb változata jött létre, mivel más térbeli körülményekhez kellett alkalmazkodnia, és más volt a kulturális környezete is. Még állt a luzerni Utca, amikor 1975 augusztusában Schaár Erzsébet meghalt. Az alkotó halálával a variálható mű éppen érvényes változata véglegessé vált, és a múzeumok előtt felmerült a megőrzés kötelessége. Schaár Erzsébet még életében tárgyalt Székesfehérvárral arról, hogy több más művével együtt a város megvásárolja tőle az Utcát. A múzeumnak egy igen fontos, alapvető technikai kérdést kellett volna megoldania: maradandó anyagból elkészíttetni az Utcát. Ennek elemei ugyanis hungarocellből és gipszből készültek, s lévén ez igen sérülékeny, törékeny, tartós múzeumbeli megőrzése nem képzelhető el. Akkor készült egy kalkuláció, az összeg azonban meghaladta a város erejét. Schaár Erzsébet halála után férje, Vilt Tibor és fia, 8. HÉTVÉGE Vilt Pál keresték azt a múzeumot, amelynek a műre szüksége és lehetősége van. Vilt Tibor 1977-ben Baranya megyével tárgyalt, annál is inkább, mert Schaár Erzsébet annak idején járt itt Pécsett, és a Káptalan u. 4. sz. ház, az Uitz Múzeum udvarában, a szabadtéri színpad nézőtere mögött el tudta volna képzelni az Utcát. Az 1978. február 21-én kelt szerződés szerint a Baranya megyei Tanács és a Pécs városi Tanács a Janus Pannonius Múzeum számára megvásárolta az Utca című művét, azt, amely a luzerni múzeum kiállításán szerepelt. A vételár a Kulturális Minisztérium, valamint a Képző- és Iparművészeti Lektorátus szakértői szerint kétmillió forint, de ebből Wilt Pál csak egymilliót kötött ki, a fennmaradó értékkülönbözetet ajándéknak tekintette. A JPM vállalta az Utca elemeinek megóvását és arra alkalmas környezetben való felállítását. Az elmúlt öt év a mű végleges formábaöntéséhez alkalmas nemes anyag megtalálásával, a különböző kísérletekkel, szakértői tárgyalásokkal, a tervek elkészítésével telt. S nem mellékesen: a szükséges pénz megszerzésével. Kezdetben Vilt Tibor azt javasolta, hogy a hungarocellből és gipszből készült ablakokat, ajtókat, szobrokat Gulyás Gyula szobrászművész faragja ki kőből. Mivel azonban ez nem művészi alkotó, hanem kőfaragó kivitelező munka, a megyei tanács akkor erre nem fizethetett. Ezután felvették a kapcsolatot a Tiszai Vegyi Kombináttal, és hosszas keresés után a polésztergyantából készítettek próbaöntvényeket. A műanyag nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert nem olyan természetű anyag, mint a faragott hungarocell, nem kelti az eredeti érzetét, és előfordulhat elszíneződés is. Később az Utca 7. sz. modelljét kifaragták süttői mészkőből, a hozzá tartozó figurát pedig kiöntötték alumíniumból. A minisztérium, a Művészeti Alap, a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat, a megyei tanács és a JPM illetékesei azonban elvetették ezt a megoldást (akárcsak a műkőből való kiöntést), mert az anyag annyira más természetű volt, hogy az eredetitől teljesen különböző, új mű született. Ezután a Képzőművészeti Kivitelező Vállalatnál gipsz anyagú próbadarabot öntöttek, de ez sem felelt meg, mert nem volt víztaszító, így szabadtéri felállításra alkalmas sem. Mindenesetre ekkor — a közeli siker reményében — a JPM megbízta Janáky István és Meditz László építészeket, hogy készítsék el az Utca felállításának, a környező tér elrendezésének tervét. Az Építéstudományi Intézet szakvéleménye alapján újabb próbaöntvény készült, s ezt siker követte: az úgynevezett hidrolobizált gipsz az eddigi anyagok közül a legmegfelelőbb volt: víztaszító, hőálló, megfelelő szilárdságú, könnyen önthető, és alkalmas a szobrok plasztikai finomságának viszszaadására. Az építészeti tervet - amely az említett helyen fa oszlopok által határolt, üveggel fedett térben helyezné el az Utcát — a szakértő bizottság elfogadta. Az Utca ezeket az éveket a JPM siklósi raktárában vészelte át, ahonnan a múzeumok közti műtárgykölcsönzés természetes rendje szerint került most a Nemzeti Galériába. A különböző szállítások alkalmával (hiszen az Utca egyes részei Svédországban és Velencében is szerepeltek) számos, kisebb-nagyobb sérülések érték az elemeket. Most a Galéria-beli kiállításhoz is szükség volt a hungarocell elemek javítására, pótlására. A Művelődési Minisztérium nemrégiben biztosította a Baranya megyei Tanácsot arról, hogy az öntéshez és az épület felállításához szükséges költségeket megkapja központi forrásból, kizárólag erre a célra. Miután tehát együtt van a pénz és készek a tervek, elérhető közelségbe került az Utca felállítása. A Galéria az év végéig tartja nyitva Schaár kiállítását. Onnan már nem szállítják vissza Pécsre az Utcát, hanem egyenesen az öntödébe viszik, ahol kb. másfél éves munkával öntik ki az elemeket. Időközben azonban az épületet úgy el kell készíteni az Uitz Múzeum kertjében (a munkát egy agárdi szövetkezet vállalta), hogy a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat minden kész elemet azonnal ide szállíthasson és felállíthasson. Pécs tehát újabb nevezetességgel gazdagodik majd. Egy-egy gyűjtemény — vagy mint itt: különleges mű megszerzése és a nyilvánosság elé tárása nem csekély anyagi áldozatot, hozzáértő döntéseket és főleg időt kíván. Az érdekeltektől — szakemberektől és a közönségtől egyaránt — türelmet és megértést, pontos tájékozódást és egyértelmű tájékoztatást. G. T. Elias Canetti Az emberiség első képviselői* Bámulatos, milyen különbözők voltak a tanáraink: ez az első tudatosan érzékelt sokféleség az ember életében. Mert ők azok, akik órák hoszszat állnak előttünk, minden rezdülésük közszemlére van téve, állandóan figyeljük őket, óráról órára érdeklődésünk egyedüli tárgyai, és mert nem mehetünk el onnan, mindig ugyanolyan hosszú, pontosan megszabott ideig; ők azok, akiknek a fölényét nem vagyunk hajlandók egyszer és mindenkorra elismerni, és ezért kritikussá és rosszindulatúvá leszünk; ők azok, akiken valamilyen módon feltétlenül ki kell fognunk, de úgy, hogy ne nehezítsük meg túlságosan a saját dolgunkat, hiszen még nem törtünk meg egészen, még nem lettünk a munka alázatos rabszolgái. Ezenkívül ők azok, akiknek titok fedi a másik életét, azt, amelyet nem velünk élnek, s amelyben nem játsszák előttünk az önmagukra kiosztott szerepet, ráadásul váltják egymást a színen, egymás után lépnek fel, mindig ugyanazon a helyen, ugyanabban a szerepben, ugyanazzal a szándékkal, tehát kiválóan összehasonlíthatók. Mindez így együtt, összességében egészen más, mint az, amit általában iskolának szokás nevezni: ez ugyanis az emberi sokféleség iskolája, és, ha csak valamennyire is komolyan vesszük, akkor is az emberismeret első tudatos iskolája. Nem lenne nehéz, sőt, talán még csábító is lenne egy ember életének későbbi alakulását abból a szemszögből megvizsgálni, hogy tanárai közül melyikkel és vajon hánnyal találkozott valaki másnak az alakjában, miféle embereket kedvelt meg éppen miattuk, kiket került el pusztán egy régi ellenszenv miatt,milyen, nélkülük valószínűleg egészen más választásokra, döntésekre késztette e hajdani emberek megismerése. Az első, gyermekkori tipologizálásra, amely az embereket aszerint osztályozza, mint az állatokat, egy mindenkor érvényes, újfajta tipologizálás rétegződik: a tanárok szerinti. Minden osztályban akad diák, aki a többiek szórakoztatására különlegesen jól tudja utánozni tanárait; az olyan osztály, ahol nincsenek efféle tanárimitátorok, szinte halott. Most, ahogy elvonultatom magam előtt zürichi tanáraimat, csak csodálkozom, milyen sokfélék, mennyi kölcsönösség és gazdagság rejlik bennük. Egyesektől sokat tanultam — így is akarták —, és bármily furcsán hangzik, még most, ötven esztendő után is évről évre hálásabb vagyok nekik. De másokat, akiktől keveset tanulhattam, ugyanolyan elevenen látok magam előtt, akár mint embereket, akár mint típusokat, és pusztán ezért is adósuk vagyok mindörökre. Amivel később foglalkoztam, annak ők voltak az első képviselői: a világ lényegének, vagyis az emberiségnek. Senkivel össze nem téveszthetők, és ennél rangosabb tulajdonság nemigen akad; semmivel sem kisebbíti egyéniségüket, hogy egyszersmind típusokká is váltak. Individuum és típus ötvözése az író egyik legfontosabb törekvése. * Részlet Canetti: A "megőrzött nyelv című önéletrajzából. A nándorfehérvári győzelem Kapisztrán János verse Hunyadi haláláról Csaknem ötszáz évvel ezelőtt, 1488-ban a kor krónikása, Thúróczy János ezeket írta A magyarok krónikája című latin nyelvű munkájában: „László király a budai várban tartózkodott az Úrnak ezernégyszázötvenötödik esztendejében, amikor elterjedt a híre, hogy a törökök császára, Mohamed, Magyarország ellen támadásra készül, és mielőbb be akarja venni Nándorfehérvár várát." A tudósítás hitelességében senki sem kételkedett. Abban már inkább, hogy ellen is tudnak állni a görögök felett fényes győzelmet aratott török ármádiának. A királyi kincstár üresen állott, László király kölcsönökkel próbált pénzt szerezni udvartartása számára. A főpapok és főurak mit sem törődtek a várható eseményekkel. Csak Hunyadi János vállalkozott arra, hogy a király és a főnemesség mulasztását pótolja. Bár Nándorfehérvárt (a mai Belgrádot) sógora, az erélyes Szilágyi Mihály erősen tartotta, Hunyadi János meg volt győződve arról, hogy a földbástyákkal és árkokkal körülvett vár nem sokáig állhat ellen az erős török támadásoknak. Hadgyűjtésre az Alföldre indult, és levelet írt az akkor még Bécsben tartózkodó, a ferencesek szőrruháját viselő Kapisztrán Jánosnak, a kiváló szónoknak: „Atyaságodat egész családommal együtt a legbuzgábban és lángoló sóvárgással várom." Kapisztrán János jött, és a Duna-Tisza közén egymaga hirdette meg azt a keresztes hadjáratot, amelynek eredményeként az önmaguk bajaival elfoglalt nemesség soraiból csak kevesen szállottak táborba. Katona István történészünk szerint: „kézművesek, pórok, szegény emberek, papok, deákok, kolduló barátok ■ és ezekhez hasonló bűnbánók gyülekeztek. A legtöbben karddal, parittyával, íjjal voltak fölfegyverezve. Lándzsájuk, puskájuk kevés volt. Lovasok meg éppen nem voltak köztük”. III. Callixtus pápa 1456. június 29-én kiadta ugyan az „Imádságok bulláját", s ebben a déli harangszó elrendelésével a hívőket imára szólította fel, de ekkor másra is szükség volt. Hunyadi János és Kapisztrán János bátorságának és hadvezéri képességének volt köszönhető, hogy ezzel a hiányosan fölszerelt hadtömeggel szembe mert szállni azzal a másfélszázezernyi haderővel, amely a szultán személyes vezérlete alatt 300 ágyúval, hatalmas ostromgépekkel és kétszáz hajóval Nándorfehérvár alá érkezett. Szilágyi Mihály várőrsége a török többszöri támadásától erősen kimerült, a vár falai össze voltak lövöldözve, amikor Hunyadi és Kapisztrán Pétervárad felől közeledve ötórás heves harcban részben megsemmisítette, részben megfutamította a török hajóhadat. Hunyadiéknak végül is sikerült felmentő seregüket a várba vinniük, ahol emberfeletti küzdelmek árán — gondoljunk csak Dugovics Titusz önfeláldozó hősiességére — az egész keresztény világ csodálatára július 22-én sikerült a török hadat szétzilálni és megfutamítani. Thúróczy szerint ekkor a török császár állítólag ezt mondta: „Hozzatok mérget, hadd igyam meg, inkább meghalok, mint hogy gyalázattal térjek vissza országomba.” Hunyadi nagyságát - igaz, több mint kétszáz év múlva — 1758. augusztus 19-én kelt levelében XIII. Kelemen pápa is elismerte: „Az ellenség hatalmas ereje fölött kivívott győzelmeivel nevének olyan dicsőséget szerzett, hogy a késői századokban sem fog feledésbe menni.” Tudjuk, hogy a világra szóló nagy győzelem kivívása után Hunyadi a várban rothadó tetemek ezreitől pestisben megbetegedett, Zimonyba vitette magát, ahol 1456. augusztus 11-én eltávozott az élők világából. A nándorfehérvári győző halálát elsőnek a hűséges barát, Kapisztrán János énekelte meg. (Később Janus Pannonius két epigrammát is írt Hunyadi haláláról.) A bécsi levéltárban találtam egy olyan okiratot, amely arról tanúskodik, hogy a veszprémi egyházmegyéhez tartozó Pál prépost, aki minden valószínűség szerint maga is részt vett a várvédelemben, kitűnő történetírói érzékkel nemcsak a várvédelmet írta meg, hanem azt is, miként búcsúzott a fegyvertárs Hunyaditól. Ezt írja latin nyelven Pál prépost: „Kapisztrán János atyának szavai és üdvözletei Hunyadi János, Magyarország kormányzójának halála idején, az Úr 1456. esztendejében Nándorfehérváron vagy Görögfehérváron." E szövegrész érdekessége, hogy a Nándorfehérvár (Belgrad) néven kívül megörökítette a kelta-római Singidumnakbizánci nevét is, méghozzá német nyelven: Kriechischenweissenburkh. (A helység a fehér vár nevet a felső vár messzire fehérlő mészkőszikláiról kapta a IX. században.) Ez után következik Kapisztrán János verse latin nyelven, amelyet magyarra tettünk át hexameterekben: Üdvözlégy dicsfényes aranykoronája az égnek! Véled esett el a díszünk, s fénye világnak aludt ki. Ó, tört tükrünk, nincs, aki már leigázza az oszmánt. Disz diadalt Istent és angyali szenteket áldva, Ó, te derék János! Hunyadi sikereinek osztályrészesét, Kapisztránt is elragadta a halál harmadfél hónap múltával, 1456. október 23-án. A nándorfehérvári diadal emlékét nemcsak a déli harangszó őrzi, hanem Gebauer Ernő kitűnő freskója is a pécsi belvárosi templomban. Dr. Tóth István