Dunántúli Protestáns Lap, 1920 (31. évfolyam, 1-23. szám)
1920-09-19 / 7-9. szám
Harmincegyedik évfolyam. 7., &, 9. szám. Pápa, 1920 szeptember 19. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki hivatal (Komárom), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők. in! Megjelenik minden vasárnap, és A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendők. Ez 3 Tisza István. — Részlet a püspöki jelentésből. — Ma telt el két esztendeje annak, hogy egyházi s iskolai ügyeink intézése végett közgyűlést tarthattunk. Ennek az időnek örömtelen, sivár, gyászos napjairól beszámolni azok előtt, akik maguk is ott voltak az egymást szédítő gyorsasággal felváltó események forgatagában, vagy helyesebben az őrületes kavarodások pokoli zsivajában, messze túlhaladja az én nagyon is fogyatékos erőmet. Ha visszagondolok 1918 október 31-nek délutánjára — ekkor érkeztem Pestre, hogy főgondnokunkkal tárgyaljak —, a fájdalomtól még ma is vonaglik egyet-egyet a lelkem. A megsemmisítéssel fenyegető országos nagy összeomlás okozta fájdalom elkeserítő hatását mindenkinél erősebben éreztük mi dunántúli reformátusok. A mi veszteségünk több volt, fájdalmunk égetőbb, mint bárkimásé, ebben a ma már szétdarabolt, megalázott, kirabolt szerencsétlen országban: mi családtagot vesztettünk; elvesztettük Tisza Istvánban kerületünk családfőjét, vezérünket, büszkeségünket, akihez ragaszkodtunk őszinte szeretetünknek lángoló lelkesedésével, akinek ha elvesztésére gondolunk, még évtizedek múlva is kitör kebelünkből a feledni nem tudó fájdalom hangos zokogása, mert mi igazán éreztük, rajta csüggő szívünknek minden idegszálával éreztük, ki Tisza István nekünk, a magyarországi református egyháznak, nemzetünknek és hazánknak és ez az egész valónkat átható magasztos érzés többet fejez ki mindennél, amit földi halandó elképzelni, ember elmondani tud. Ily körülmények között, ez meggyőződésem, a kerületi közgyűlés iránti tiszteletemnek, s a boldogult iránti igaz kegyeletnek adom jelét azzal, hogy nem teszek kísérletet arra, hogy gyarló szavakkal fessem, ki volt Tisza István. Nem érez az, ki érez szavakkal mondhatót. Csak annak a ténynek a megállapítására szorítkozom tehát, hogy „bármikor és bárhol gyülekezik össze kerületünk, gróf Tisza István képe ott lesz mindegyikünk lelkében, gondolataink körülrajongják délceg, szép alakját, s nevét emlegetni fogjuk időtlen időkig, mindaddig, mig egyetlen egy magyar református hivő lélek él s a dunántúli egyházkerület területén*. Bánatos szivünknek nehéz sóhajtása szálljon most is hazánk és egyházunk legnagyobb fiának pihenőhelye, a geszti sírbolt felé. Emlékét pedig örökítsük meg azzal, hogy keljen szivünkben férfias szilárd elhatározás szolgálni hazánk és egyházunk szent ügyét azzal a fáradtságot nem ismerő kitartással, soha nem ingadozó hűséggel és önzetlen szeretettel, amellyel buzgólkodott Ő egyházunk ügyeinek kezelésében, iskoláink felvirágoztatásán, nemzetünk jólétének, nagyságának előmozdításán, hazánk szent igazainak hősies védelmében. Az ő nemes, nagy alakján függ tekintetünk. Szüntelen, nagy öntudattal munkás, bátor, tiszta jellemű férfiakra sohase volt egyházunknak, nemzetünknek és hazánknak nagyobb szüksége, mint éppen most. Ez legyen a gyászunk és ezt a gyászruhát viselje mindegyikünk koporsónk bezártáig. Az egy szükséges dolog. Korunkban, amikor oly égető kérdések tornyosulnak a komolyan gondolkozók előtt, széles e világon sok terv és eszme merült fel a súlyos problémák megoldására. A háborúnak minden egyes nemzetre megvannak a maga szörnyű következményei a győzelemmel dicsekvő országokban épúgy, mint a legyőzőitekben csupa elégedetlenség, erkölcsi téren ijesztő a hanyatlás, anyagi téren az óriási mértékű drágaság mind döbbenetesebb, hogy hol fogunk megállani, azt csak a Mindenható Úr tudja. Szomorú az, ami szemünk elé tárul, akárhova tekintsünk. A tisztátalanság, mértéktelenség és csalás terjedőben van a világon. Nekünk magyaroknak még külön bajaink és nehézségeink is vannak. Hazánk egén rettentő a sötétség, szálingóznak Csonkamagyarországba a bús magyarok csapatai. Idehaza sem tudjuk egymást igazán megérteni. Református egyházaink életében, mely a