Dunaújvárosi Hírlap, 1972. január (17. évfolyam, 1-8. szám)
1972-01-14 / 4. szám
2. oldal A mechanizmus lelke A tudomány történetének is voltak fantomjai. Az ember mindig vágyott olyan bűvös megoldásokra, amelyek fáradság nélkül gondtalanná teszik az életét. A középkor alkimistája az aranycsinálás titkának feltalálásától várta a csodát. Nem kevésbé kedvelt célja volt a feltalálóknak az örökmozgó. Egy olyan mechanizmus, amely fáradság nélkül megold mindent. Úgy tetszik, az örökmozgó fantomja még ma is kísért. Kényelemszeretetünk hajlamos azt várni az új megoldásoktól, hogy ujjunk mozdítása nélkül boldogítanak bennünket, így a gazdaság reformját, amit új gazdasági mechanizmusnak is nevezünk, sokan ilyen örökmozgó mechanizmusnak szeretnék látni. Pedig a gazdaság szerkezetének új vonásait éppen azzal a céllal alakították ki, hogy az ember ne gépiesen szolgálja ki ezt a gépezetet, hanem érdekeitől sarkallva tehetségét, találékonyságát, szorgalmát adja a munkájába. S gyakran éppen a mechanizmus lelkéről, a tehetség és a szorgalom forrásáról, az emberről feledkezünk meg. Ha az üzemben simán mennek a dolgok, a vállalat vezetése nem jelez hibát, a művezető gépiesen beírja a létszámot, kiadja a munkát, formálisan eleget tesz feladatának. A raktáros norma szerint megrendeli a szükséges anyagokat, alkatrészeket. A munkás maga, ha egy kis hibával kapja a munkadarabot, vállat von, nem adja vissza, hanem elvégzi a maga műveletét. És így tovább, sorolhatnánk a példákat a gépies munkavégzésre. A vállalat gazdasági és társadalmi vezetői ugyan mondják, hogy törődni kell az emberekkel, brigádokkal, kikérni véleményüket, feladatot adni, de a hiszen úgyis mennek a dolgok, minek a külön erőfeszítés, ha nem szükséges ... Bezzeg, ha szorítani kezd a cipő, ha kiderül, hogy a vállalati nyereség elmarad a tervezettől, ha reklamálnak a minőség miatt, ha a termelékenység romlik, akkor nemcsak beszélünk a brigádokról, az emberekről, hanem hozzájuk is fordulunk. Nem lehetne ezt állandósítani? Úgy, hogy mindig elevenen tartsuk az emberek érdeklődését és érdekeltségét a vállalati gépezet működésében? Hogy ne maradjon kihasználatlanul az a gazdasági erőforrás, amivel rendelkezünk, hogy a legtöbb hasznot hajtsák a gépek, mindent kihozzunk az anyagokból, és ha már munkában vagyunk, ne hiába teljék az idő. De hogyan érjük ezt el? Mindenütt a folyamatos munka lehetőségeivel, a szorgalommal, az anyagok okos felhasználásával, a gondos, minőségi munkával és ezer ötlettel, ami ezeken javíthat. Persze, nincs az a vállalatvezető, aki minden emberének képességét ismerheti, javaslatát meghallgathatja, a feladatokat vele megbeszélheti. Erre kis közösségek alkalmasak. Olyan brigádok, amelyekben nemcsak egymás mellett dolgoznak az emberek, hanem közösen megvitatják helyzetüket, feladataikat, támogatják és serkentik egymást a találékonyságban, a gondosságban. Két szóval: szocialista brigádok. Idestova közel másfélmillió ember vesz részt a szocialista brigádmozgalomban, immár két évvel ezelőtt meghaladta a bűvös százezret a brigádok száma. Ha ezt a hatalmas szervezeti erőt állandóan elevenen tartjuk, az egész gazdasági mechanizmus olajozottabban, kiegyenlítettebben működhet! Mi kell ehhez? Ma mindenekelőtt az, hogy ,,közbülső fogaskerekek”, azok az emberek, akik a válalalatvezetés és a brigádok között a munkát középszinten, vagy közvetlenül irányítják, vegyék észre ezt a nagy erőforrást. Ne mechanikusan közvetítsék a feladatokat, hanem a brigádok érdekeltségére, alkotóképességére támaszkodva, velük megbeszélve és javaslataikat megfontolva. Továbbá — villamossági szakkifejezéssel élve — ne csak egyirányú vezetők legyenek, hanem kétirányúak a brigádok közvetítői is a felsőbb vezetés felé. Jelentős mértékben múlik rajtuk az, hogy a százezret jóval meghaladó — és több mint egy és negyedmillió embert akkumuláló — brigádkollektívákat állandóan bekapcsolva elevenebb áramkör alakuljon ki a vállalatok, s általában a gazdaság cseppet sem mechanikus mechanizmusában. Németh Ferenc Dunaújváros) Híriaí’ Szeret - nem szeret? A címbe foglalt kérdés — vagy inkább töprengés — ebben az esetben nem az imádott kislány, vagy fiú szíve szándékának mikéntjére vonatkozik, hanem az egyáltalán nem imádott főnök érzelmeire. Találkoztam egy ismerősömmel, aki arról panaszkodott: úgy érzi nem szereti őt a főnöke. No és...! miért baj ez? Kérdeztem. Engem sohasem szeretett a főnököm, mégis megvagyok. Sőt nagyon jól vagyok. Elvégzem a munkámat pontosan, kifogástalanul és fütyülök a főnök szeretetére. Az a fontos, hogy a munkámmal meg legyen elégedve. Az kevés — borongott tovább ismerősöm — legalább is nálunk nem elég a jó munka. Ha a főnök nem szereti az embert, akkor nincs béremelés, nincs előléptetés, jutalom, külföldre küldés. Minek soroljam tovább, te is tudod, minden a főnöktől függ, akit a főnök a kegyeibe fogadott, az ha rosszul dolgozik, vagy erkölcstelenül él, akkor is „menő”, aki pedig ellenszenves a górénak, annak kilóghat a nyelve a munkától, akkor is mellőzik. Azt hiszem így általánosítva — ahogy panaszkodó ismerősöm megfogalmazta — sok a túlzás ebben a főnökről festett portréban. Ha viszont egyedi eseteknek tekintjük, amit elmondott, valószínű sok az igazság benne. A főnök „hatalma” — helyesebben jogköre — a beosztottak elbírálásánál kétségtelenül döntő, de azért nem korlátlan. vállalaton belül Általában a nem csak egy vezetője van a beosztottnak. Vannak közbeeső vezetők és végül a „legfőbb főnök”. A végzett munka megítélése rendszerint több vezető véleményéből tevődik össze és a jutalmazások, kitüntetések is általában a vezetői kollektíva véleménye szerint történnek. A vezetőkön kívül az alkalmazottak emberi értékeit méri a szakszervezet, a pártszervezet, és talán mindennél hitelesebben méri a dolgozó kollektíva, amelyben munkájukat végzik. Természetesen mindez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a főnök kedvezzen „liblingjeinek” és háttérbe szorítsa ellenszenves beosztottait. Sajnos egyes vezetők a beosztásukból adódó ilyen értelmű lehetőségeket ki is használják. A vezető nemcsak úgy élhet vissza hatalmával, hogy kiskirálykodik, vagy gorombáskodik, hanem úgy is, hogy látszólag mindenkivel szemben kedves, barátságos, de egyébként szubjektíven, a személyes érdekeinek megfelelően ítéli meg beosztottait. Nem a jó munkát végzőket részesíti előnyben a hanyagokkal, felelőtlenekkel szemben, hanem a hízelgőket, a talpnyalókat, a jó szándékú bírálókkal, a jogos ellentmondókkal szemben. A szocialista társadalomban minden vezetői beosztás nagy felelősséggel jár. Nemcsak a hozzáértést, politikai megbízhatóságot, hanem emberséget is kíván. Aki képtelen beosztottainak helyes megítélésére, aki nem a tehetség, rátermettség, a végzett munka alapján lépteti elő vagy jutalmazza munkatársait, hanem a „szeret, nem szeret” elv alapján dönt emberek sorsa felett, az gyümölcsöző mag helyett maró mérget hint egészséges rendszerünk talajába, nem építi, hanem pusztítja társadalmunkat. Nem menthetjük azonban fel azokat sem, akik ahelyett, hogy harcolnának az itt-ott még előforduló, a közszellemet mérgező rossz vezetők ellen, inkább azt találgatják: „szeret...?” „nem szeret...?” Az ilyen emberek tápot adnak a szubjektivizmusnak, az öntömjénezésnek és lehetőséget teremtenek a hatalmi gaz burjánzásához. A szocialista társadalom vezetői és beosztottai között a jó vagy rossz viszony nem épülhet személyes szimpátiára. A vezető és a beosztott értékítéletének egyaránt reális és alapvető mérce a munka és a szocialista közösség által megkívánt emberi magatartás. A vezető lehet részrehajló, szubjektív, de a közösség soha. És ha a „szeret” vagy „nem szeret” egyáltalán szóba jöhet vezetők és beosztottak között, akkor a meghatározó mindig a kollektíva. Kétségtelenül rossz érzés, ha valaki tudja, hogy a főnöke nem szereti. Ebből valóban sok hátránya származhat. De még ennél is rosszabb érzés, ha egy főnök kénytelen tudomásul venni, hogy a beosztottat nem szeretik. Az ilyesminek egy vége lehet, a főnök megy, a beosztottak maradnak. • Éppen ezért — a mi közösségünkben — nem a beosztottaknak kell harcolniuk a főnök szeretőtéért, hanem a főnöknek kell küzdenie a beosztottak bizalmáért. Szabó Piroska 1972. január 14., péntek Családi ebéd — három műszakban Az ajtót tizenegy pár cipő őrzi, ma A lábbeli hadsereg létszáazonban nem teljes. Nemrégiben még ott sorakozott a többi között egy modern női cipő és a létszám nemsokára kiegészül két teljesen egyforma bébitipegővel. A harminckilenc éves asszony minden nap hajnali négykor ébred. Háromnegyed ötre készen van a cipők pucolásával. A fekete, barna, drapp, piros, fehér cipők és cipőcskék startra készen várják gazdáikat. Először a fekete félcipő indul útnak. Szalai Nándor rakodómunkás tizennégy éve minden nap kora reggeltől tíz-tizenkét órát tölt munkahelyén. Este hét előtt ritkán érkezik haza. Órabérben és normában dolgozik. Másfél évtizede az emberi teljesítőképesség végső határáig minden nap a minél több munkalehetőséget keresi. Havonta 2500— 2800 forintot kap. A családfő minden fizetéskor leszámolja pénzét a „pénzügyminiszterasszonynak”. Ha csak a férfi keresetével számolna a család, akkor minden Szalaira havi 200 forint jutna. Dunaújváros legnépesebb családjában, Szalai Nándoréknál tizenkét gyerek van. A legapróbbak négy és félhónaposak, a legidősebb húsz éves. Szalai Nándorné életében kilencszer lépte át a szülőotthon falát. Nőgyógyász orvossal csak a szülőszobán találkozott. — fis természetesen a terhestanácsadáson — egészíti ki az asszony. Mert az kötelező. Dehát tizenkét gyermek anyjának, aki immár húsz éve ki sem fogy a csecsemőgondozásból, dajkálásból, aki a gyereksírás hangskálájából kérdezés nélkül kiválasztja az éhség, a betegség és a nyafogás hangját, vajon lehet-e tanácsot adni? Vajon kell-e felvilágosítani Szalainét, mikor sok éves tapasztalatával szinte ránézésre megállapítja, lázas-e a csöppség, s előre tudja a jelekből a gyermekbetegségek kezdetét, s talán még álmában is tejbegrízt főz. nő. Szalai Nándorné takarítóiskolai végzettsége néhány elemi osztály. A Liszt Ferenc 4. számú házban árulkodó jelek nélkül él a Szalai család. A lépcsőházba egyetlen hangos szó nem szűrődik ki a lakásból. — Annyiszor mondom, gyerekek, ne rohangáljatok, ne szaladjatok, ne zuhogjatok! Dehát, ha a fele ül, a fele járkál, akkor is egyszerre hat láb lépése hallatszik. Tudom, nem lehet kellemes az alattunk lakóknak, dehát nem adhatok szárnyakat nekik — restelkedik, teljesen indokolatlanul Szalainé. A városi tanács szociális osztályán úgy nyilatkoztak a Szalai szülőkről, mint akik a legpéldásabban nevelik gyermekeiket. S akik nem szívesen zárják ki mások előtt gondjaikat, soha nem kérnek segítséget, s csak a legnagyobb tapintattal lehet megtudni, mire lenne szükségük. Nem várják mások, a társadalom segítségét, egyetlen egyszer sem kopogtak be sehová követelőzve. Háromszobás lakásuk bútorzata főként megnagyobbítható, kihúzható fekhelyekből és ruhásszekrényekből áll. Ám nem valamiféle kaszárnya rendszerint, mert mindegyik szobába jut egy kis asztalka, székek és virágok. A legnagyobb —a néhány év előtti falusi életükre utaló —, szép szobában televízió, modern, de nem hivalkodó vitrines szekrény, zöld rekamié és székek, virágállvány, horgolt terítőcskék. Falusi búcsúkat idéző emléktárgyak. színes szentkép, mézeskalácsszív a falon, a vitrinben aranyszélű emlékpoharak. Könyv sehol. A gyerekek mezítláb zokniban, otthoni ruhában sokasodnak a szülők mellett. A kislányok és kisfiúk ruhája viseltes, de tiszta és látszik, hogy csak otthoni használatra hordják. Az egész lakásban sehol nincs egyetlen elszórt ruhadarab, a konyhában pedáns tisztaság, a fürdőszobában áznak és száradnak a ruhák. A gyerekek körbekotyogás nélkül, csendben kucorognak anyjuk mellett. Csupán a legkisebb, az „ötperces” Misi nyöszörög néha, mert ő már négy és félhónapos kora ellenére megszokta, hogy központ legyen, s igényli, hogy ötpercenként valaki fölé hajoljon, gügyögjön, cuppogjon neki. — A legkisebb, és a legkedvencebb? — Inkább a leggyengébb és több törődést igényel. — Szalainénak nincs legkedvencebb gyereke. — De nekem van! — mondja az apa — Ildi az én aranylányom. Nézze meg micsoda erős és lány létére igazi vasgyúró. Ildikó és Mihály a két legfiatalabb Szalai. Ikrek, 1971- ben születtek. A Szalai családban ugyanis nem kor, hanem évjárat szerint tartják számon a gyerekeket. Zolika volt az első dunaújvárosi gyerek. 1967-ben született és ő már csecsemőkorától itt nevelkedett. Szalaiék ebben az évben költöztek Dunaújvárosba Apostagról, ahol a nagyszülőkkel együtt egy szoba-konyhás, földes házban éltek. Teriké, vagyis Petyus egy évvel idősebb Zolinál, ő az egyetlen, akinek beceneve van. A kislány alig múlt öt éves, de máris csalhatatlan bizonyságát adja ébredő anyai ösztönének. A rosszul összehajtott pelenkákat ő ellenőrzi és kiigazítja. S ha egyedüljárós létére később jön meg az óvodából, Szalainé már tudja, azért késik, mert segít a dada néninek rendet csinálni. Sándor és László a második ikerpár. 1965-ben születtek, nem hasonlítanak egymásra, s ikerségük egymáshoz tartozásuk jelei főként otthon nyilvánulnak meg. Egymás nélkül nem hajlandók lefeküdni. Az iskolában teljesen különböző barátaik vannak. József szőke és göndörhajú, harmadik osztályos kisfiú. Kíváncsi és érdeklődő. E tulajdonságának tudható be, hogy a Szalai család aznapi eseménynaptárába következőt jegyezhették fel: a Józsika derékig vizesen érkezett haza, mert ellenállhatatlan kíváncsiságot érzett a Castrum építkezés árokásása és a talajvízviszonyok iránt. Erzsike az iskolás Szalai gyerekek közül a legjobb tanuló. Kedvenc tantárgya az orosz — s eddigi bizonyítványa alapján — négyes tanuló — ő az, aki továbbtanulási reményekre jogosíthat. Éva és Zsuzsa az első ikerpár, nyolcadikosok, a Ságváriba járnak. A legnagyobb segítséget ők jelentik, naponta változik ügyeletes sorrendjük, egyik nap Zsuzsa ágyaz és vacsoráztat, Éva mosdat, másnap fordított a sorrend. A két lányról azt mondja édesanyjuk, nekik dolgozni kell az iskola elvégzése után, szakmát tanulni. Szeretnének Vajon lehet-e akadálya, hogy a tizenkét gyermekes család legidősebb ikrei cipőkészítést tanuljanak a szandálüzemben? Mária tizennyolc éves, s az ő cipője már hiányzik a lábbeli hadseregből. Tavaly férjhez ment Rácalmásra. A fiatal szövőnő az első, aki „kirepült” a nagy családból. Nándor az apai névörökös. Húsz éves, a legidősebb, segédmunkás az óvárosi malomban. A legnagyobbnak kijáró tisztelettel veszik körül a kicsik, adnak a szavára, türelmesen kivárják míg elolvassa az újságot, s tudják, hogy csak utána lehet vele lovacskázni. A fiú az utolsó fillérig haza adja fizetését, s reggelenként a mama neki is, az apának is kiosztja a cigarettapénzt. A család pénzügyminiszterasszonya havonta ennyi jövedelemmel számol. — A férjem hazahoz 2800- at, a fiam körülbelül annyit, a két iker után a gyermekgondozási segély 1200, és a családi pótlék 1700 forint, — majd hozzáteszi, hogy az új rendelet szerint ezentúl már 2700 forintot hoz a postás, mert 1972-től 1000 forinttal nőtt a családi pótlék. — Hogyan osztja be a pénzt? — Naponta százötven forint a kosztpénz. Négy kiló kenyér általában elég. Szombat-vasárnap 400—500 forintért vásárolok be. Szerencsére nagyon szeretik a gyerekek a tésztát. Hatvan palacsinta elfogy egy ebédre. Naponta háromszor terítem ebédhez az asztalt, három műszakban ebédelünk. — És hogyan osztja be az idejét? — Hajnal négytől este nyolcig szinte megállás nélkül dolgozom. Néha elgondolkozom, hogyan is bírom? Dehát mondhatom azt a gyerekeknek, hogy nincs étel, mikor le sem vetik a kabátjukat és már azt kérdezik, mi lesz a vacsora? A kevésre szoktassam őket, mikor már az első ikrek a kezükön mutatják, hogy a napköziben csak két palacsintát kaptak, és nem annyit, ahány ujj van a kezükön. Vagy azért szégyenkezzenek az iskolában, mert mi sokan vagyunk és emiatt ne járjanak tisztán? Nem, ezt nem lehet. És olyan aranyosak, hogy nem is tudom mit csinálnék magammal, ha miattam bármiben is hiányt szenvednének. Szalaiéknál a hét minden napjának más más színe van. Csak a vasárnap színtelen. „Az asszony ugyanis naponta mos, hétfőn a fehérrel kezdi, a szombatot a sötétkék melegítőkkel fejezi be. A napi adag másfél doboz mosószer. A mosógépet, centrifugát Szalainé luxusnak tartja. — Amit kézzel, a magam munkájával bírok, azt megspórolom a családi kasszának. Az egyetlen háztartási gépük egy nagy hűtőszekrény. — A nagy család, a tizenkét gyerek miatt érezték már, hogy le kell mondani valamiről? — Akinek kevesebb családja van, az pazarlóbb. Azt látjuk, hogy nem viszik többre, mint mi. — Voltak-e valahol üdülni, kikapcsolódni? — Tavaly elutaztunk férjem egyik testvérének laakodalmára. — Van-e valamilyen kívánságuk? — Mindig azon vagyunk, hogy a legyenek, gyerekek rendesek szépen járjanak. És hogy miből lehetne minél többet elővarázsolni. — A gyerekek jövőjét illetően milyen terveik vannak? — Azt már nekik kell kigondolni. A tanulásban nem igen tudunk és nem is érünk rá segíteni. Amit egymástól megtudnak, arra hagyatkoznak. Tisztességre, becsületre neveljük őket. S ami azon túl a jövőjükhöz kell, ahhoz már a társadalom segítő kezére van szükség. (Sütő Enikő