Dunaújvárosi Hírlap, 1972. január (17. évfolyam, 1-8. szám)

1972-01-14 / 4. szám

2. oldal A mechanizmus lelke A tudomány történetének is voltak fantomjai. Az ember mindig vágyott olyan bűvös megoldásokra, ame­lyek fáradság nélkül gondtalanná teszik az életét. A középkor alkimistája az aranycsinálás titkának felta­lálásától várta a csodát. Nem kevésbé kedvelt célja volt a feltalálóknak az örökmozgó. Egy olyan mecha­nizmus, amely fáradság nélkül megold mindent. Úgy tetszik, az örökmozgó fantomja még ma is kísért. Kényelemszeretetünk hajlamos azt várni az új megoldásoktól, hogy ujjunk mozdítása nélkül boldogí­tanak bennünket, így a gazdaság reformját, amit új gazdasági mechanizmusnak is nevezünk, sokan ilyen örökmozgó mechanizmusnak szeretnék látni. Pedig a gazdaság szerkezetének új vonásait éppen azzal a cél­lal alakították ki, hogy az ember ne gépiesen szol­gálja ki ezt a gépezetet, hanem érdekeitől sarkallva tehetségét, találékonyságát, szorgalmát adja a mun­kájába. S gyakran éppen a mechanizmus lelkéről, a tehetség és a szorgalom forrásáról, az emberről feled­kezünk meg. Ha az üzemben simán mennek a dolgok, a vállalat vezetése nem jelez hibát, a művezető gépiesen beírja a létszámot, kiadja a munkát, formálisan eleget tesz feladatának. A raktáros norma szerint megrendeli a szükséges anyagokat, alkatrészeket. A munkás maga, ha egy kis hibával kapja a munkadarabot, vállat von, nem adja vissza, hanem elvégzi a maga műveletét. És így tovább, sorolhatnánk a példákat a gépies mun­kavégzésre. A vállalat gazdasági és társadalmi vezetői ugyan mondják, hogy törődni kell az emberekkel, brigádokkal, kikérni véleményüket, feladatot adni, de a hiszen úgyis mennek a dolgok, minek a külön erőfe­szítés, ha nem szükséges ... Bezzeg, ha szorítani kezd a cipő, ha kiderül, hogy a vállalati nyereség elmarad a tervezettől, ha rekla­málnak a minőség miatt, ha a termelékenység romlik, akkor nemcsak beszélünk a brigádokról, az emberek­ről, hanem hozzájuk is fordulunk. Nem lehetne ezt állandósítani? Úgy, hogy mindig elevenen tartsuk az emberek érdeklődését és érdekelt­ségét a vállalati gépezet működésében? Hogy ne ma­radjon kihasználatlanul az a gazdasági erőforrás, ami­vel rendelkezünk, hogy a legtöbb hasznot hajtsák a gépek, mindent kihozzunk az anyagokból, és ha már munkában vagyunk, ne hiába teljék az idő. De hogyan érjük ezt el? Mindenütt a folyamatos munka lehető­ségeivel, a szorgalommal, az anyagok okos felhasználá­sával, a gondos, minőségi munkával és ezer ötlettel, ami ezeken javíthat. Persze, nincs az a vállalatvezető, aki minden emberének képességét ismerheti, javasla­tát meghallgathatja, a feladatokat vele megbeszélheti. Erre kis közösségek alkalmasak. Olyan brigádok, ame­lyekben nemcsak egymás mellett dolgoznak az embe­rek, hanem közösen megvitatják helyzetüket, felada­taikat, támogatják és serkentik egymást a találékony­ságban, a gondosságban. Két szóval: szocialista brigá­dok. Idestova közel másfélmillió ember vesz részt a szocialista brigádmozgalomban, immár két évvel ez­előtt meghaladta a bűvös százezret a brigádok száma. Ha ezt a hatalmas szervezeti erőt állandóan elevenen tartjuk, az egész gazdasági mechanizmus olajozottab­ban, kiegyenlítettebben működhet! Mi kell ehhez? Ma mindenekelőtt az, hogy ,,közbülső fogaskerekek”, azok az emberek, akik a vál­a­lalatvezetés és a brigádok között a munkát közép­szinten, vagy közvetlenül irányítják, vegyék észre ezt a nagy erőforrást. Ne mechanikusan közvetítsék a fel­adatokat, hanem a brigádok érdekeltségére, alkotóké­pességére támaszkodva, velük megbeszélve és javasla­taikat megfontolva. Továbbá — villamossági szakkife­jezéssel élve — ne csak egyirányú vezetők legyenek, hanem kétirányúak­ a brigádok közvetítői is a felsőbb vezetés felé. Jelentős mértékben múlik rajtuk az, hogy a százezret jóval meghaladó — és több mint egy és negyedmillió embert akkumuláló — brigádkollektívá­kat állandóan bekapcsolva elevenebb áramkör alakul­jon ki a vállalatok, s általában a gazdaság cseppet sem mechanikus mechanizmusában. Németh Ferenc Dunaújváros) Híriaí’ Szeret - nem szeret? A címbe foglalt kérdés — vagy inkább töprengés — ebben az esetben nem az imádott kislány, vagy fiú szíve szándékának mikéntjé­re vonatkozik, hanem az egyáltalán nem imádott fő­nök érzelmeire. Találkoztam egy ismerősömmel, aki arról panaszkodott: úgy érzi nem szereti őt a főnöke. No és...! miért baj ez? Kérdeztem. E­ngem sohasem szeretett a főnököm, mégis megvagyok. Sőt nagyon jól vagyok. Elvégzem a munká­mat pontosan, kifogástalanul és fütyülök a főnök szerete­­tére. Az a fontos, hogy a munkámmal meg legyen elé­gedve. Az kevés — borongott to­vább ismerősöm — legalább is nálunk nem elég a jó munka. Ha a főnök nem sze­reti az embert, akkor nincs béremelés, nincs előléptetés, jutalom, külföldre küldés. Minek soroljam tovább, te is tudod, minden a főnöktől függ, akit a főnök a kegyei­be fogadott, az ha rosszul dolgozik, vagy erkölcstelenül él, akkor is „menő”, aki pe­dig ellenszenves a górénak, annak kilóghat a nyelve a munkától, akkor is mellőzik. Azt hiszem így általánosít­va — ahogy panaszkodó is­merősöm megfogalmazta — sok a túlzás ebben a főnök­ről festett portréban. Ha vi­szont egyedi eseteknek te­kintjük, amit elmondott, va­lószínű sok az igazság benne. A főnök „hatalma” — he­lyesebben jogköre — a be­osztottak elbírálásánál két­ségtelenül döntő, de azért nem korlátlan. vállalaton belül Általában a nem csak egy vezetője van a beosztott­nak. Vannak közbeeső veze­tők és végül a „legfőbb fő­nök”. A végzett munka meg­ítélése rendszerint több ve­zető véleményéből tevődik össze és a jutalmazások, ki­tüntetések is általában a ve­zetői kollektíva véleménye szerint történnek. A vezető­kön kívül az alkalmazottak emberi értékeit méri a szak­­szervezet, a pártszervezet, és talán mindennél hitelesebben méri a dolgozó kollektíva, amelyben munkájukat vég­zik. Természetesen mindez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a főnök kedvezzen „lib­­lingjeinek” és háttérbe szo­rítsa ellenszenves beosztot­tait. Sajnos egyes vezetők a beosztásukból adódó ilyen értelmű lehetőségeket ki is használják. A vezető nemcsak úgy él­het vissza hatalmával, hogy kiskirálykodik, vagy gorom­báskodik, hanem úgy is, hogy látszólag mindenkivel szemben kedves, barátságos, de egyébként szubjektíven, a személyes érdekeinek megfe­lelően ítéli meg beosztottait. Nem a jó munkát végzőket részesíti előnyben a hanya­gokkal, felelőtlenekkel szem­ben, hanem a hízelgőket, a talpnyalókat, a jó szándékú bírálókkal, a jogos ellent­mondókkal szemben. A szocialista társadalom­ban minden vezetői beosztás nagy felelősséggel jár. Nem­csak a hozzáértést, politikai megbízhatóságot, hanem em­berséget is kíván. Aki képte­len beosztottainak helyes megítélésére, aki nem a te­hetség, rátermettség, a vég­zett munka alapján lépteti elő vagy jutalmazza munka­társait, hanem a „szeret, nem szeret” elv alapján dönt em­berek sorsa felett, az gyü­mölcsöző mag helyett maró mérget hint egészséges rend­szerünk talajába, nem építi, hanem pusztítja társadal­munkat. Nem menthetjük azonban fel azokat sem, akik ahelyett, hogy harcolnának az itt-ott még előforduló, a közszelle­met mérgező rossz vezetők ellen, inkább azt találgatják: „szeret...?” „nem szeret...?” Az ilyen emberek tápot ad­nak a szubjektivizmusnak, az öntömjénezésnek és lehetősé­get teremtenek a hatalmi gaz burjánzásához. A szocialista társadalom vezetői és beosztottai között a jó vagy rossz viszony nem épülhet személyes szimpátiá­ra. A vezető és a beosztott értékítéletének egyaránt reá­lis és alapvető mérce a mun­ka és a szocialista közösség által megkívánt emberi ma­gatartás. A vezető lehet részrehajló, szubjektív, de a közösség soha. És ha a „szeret” vagy „nem szeret” egyáltalán szó­ba jöhet vezetők és beosztot­tak között, akkor a meghatá­rozó mindig a kollektíva. Kétségtelenül rossz érzés, ha valaki tudja, hogy a főnöke nem szereti. Ebből valóban sok hátránya származhat. De még ennél is rosszabb érzés, ha egy főnök kénytelen tu­domásul venni, hogy a be­osztottat nem szeretik. Az ilyesminek egy vége lehet, a főnök megy, a beosztottak maradnak. • Éppen ezért — a mi kö­zösségünkben — nem a be­osztottaknak kell harcolniuk a főnök szeretőtéért, hanem a főnöknek kell küzdenie a beosztottak bizalmáért. Szabó Piroska 1972. január 14., péntek Családi ebéd — három­ műszakban Az ajtót tizenegy pár cipő őrzi, ma A lábbeli hadsereg létszá­azonban nem teljes. Nemrégiben még ott sorako­zott a többi között egy mo­dern női cipő és a létszám nemsokára kiegészül két tel­jesen egyforma bébitipegő­vel. A harminckilenc éves as­­­szony minden nap hajnali négykor ébred. Háromne­gyed ötre készen van a cipők pucolásával. A fekete, barna, drapp, piros, fehér cipők és cipőcskék startra készen vár­ják gazdáikat. Először a fekete félcipő in­dul útnak. Szalai Nándor rakodómun­kás tizennégy éve minden nap kora reggeltől tíz-tizen­­két órát tölt­­ munkahelyén. Este hét előtt ritkán érkezik haza. Órabérben és normá­ban dolgozik. Másfél évtizede az emberi teljesítőképesség végső határáig minden nap a minél több munkalehetősé­get keresi. Havonta 2500— 2800 forintot kap. A családfő minden fizetéskor leszámolja pénzét a „pénzügyminiszter­asszonynak”. Ha csak a férfi keresetével számolna a család, akkor minden Szalaira havi 200 fo­rint jutna. Dunaújváros legnépesebb családjában, Szalai Nán­­doréknál tizenkét gyerek van. A legapróbbak négy és fél­hónaposak, a legidősebb húsz éves. Szalai Nándorné életében kilencszer lépte át a szülő­otthon falát. Nőgyógyász or­vossal csak a szülőszobán ta­lálkozott. — fis természetesen a ter­hestanácsadáson — egészíti ki az asszony. Mert az kötelező. Dehát ti­zenkét gyermek anyjának, aki immár húsz éve ki sem fogy a csecsemőgondozásból, dajkálásból, aki a gyereksí­rás hangskálájából kérdezés nélkül kiválasztja az éhség, a betegség és a nyafogás hangját, vajon lehet-e taná­csot adni? Vajon kell-e fel­világosítani Szalainét, mikor sok éves tapasztalatával szin­te ránézésre megállapítja, lá­zas-e a csöppség, s előre tudja a jelekből a gyermek­­betegségek kezdetét, s talán még álmában is tejbegrízt főz. nő. Szalai Nándorné takarító­iskolai végzettsége né­hány elemi osztály. A Liszt Ferenc 4. számú házban árulkodó jelek nélkül él a Szalai család. A lépcső­házba egyetlen hangos szó nem szűrődik ki a lakásból. — Annyiszor mondom, gyerekek, ne rohangáljatok, ne szaladjatok, ne zuhogja­tok! Dehát, ha a fele ül, a fele járkál, akkor is egyszer­re hat láb lépése hallatszik. Tudom, nem lehet kellemes az alattunk lakóknak, dehát nem adhatok szárnyakat ne­kik — restelkedik, teljesen indokolatlanul Szalainé. A városi tanács szociális osztályán úgy nyilatkoztak a Szalai szülőkről, mint akik a legpéldásabban nevelik gyer­mekeiket. S akik nem szíve­sen zárják ki mások előtt gondjaikat, soha nem kérnek segítséget, s csak a legna­gyobb tapintattal lehet meg­tudni, mire lenne szükségük. Nem várják mások, a társa­dalom segítségét, egyetlen egyszer sem kopogtak be sehová követelőzve. Háromszobás lakásuk bú­torzata főként megnagyob­bítható, kihúzható fekhelyek­ből és ruhásszekrényekből áll. Ám nem valamiféle ka­szárnya rend­szerint, mert mindegyik szobába jut egy kis asztalka, székek és virá­gok. A legnagyobb —a néhány év előtti falusi életükre uta­ló —, szép szobában televí­zió, modern, de nem hival­­­kodó vitrines szekrény, zöld rekamié és székek, virágáll­vány, horgolt terítőcskék. Fa­lusi búcsúkat idéző emlék­tárgyak. színes szentkép, mé­­zeskalácsszív a falon, a vit­rinben aranyszélű emlékpo­harak. Könyv sehol. A gyerekek mezítláb zok­niban, otthoni ruhában so­kasodnak a szülők mellett. A kislányok és kisfiúk ruhája viseltes, de tiszta és látszik, hogy csak otthoni használat­ra hordják. Az egész lakásban sehol nincs egyetlen elszórt ruha­darab, a konyhában pedáns tisztaság, a fürdőszobában áznak és száradnak a ruhák. A gyerekek körbekotyogás nélkül, csendben kucorognak anyjuk mellett. Csupán a legkisebb, az „ötperces” Misi nyöszörög néha, mert ő már négy és félhónapos kora el­lenére megszokta, hogy köz­pont legyen, s igényli, hogy ötpercenként valaki fölé ha­joljon, gügyögjön, cuppogjon neki. — A legkisebb, és a leg­kedvencebb? — Inkább a leggyengébb és több törődést igényel. — Szalainénak nincs legked­vencebb gyereke. — De nekem van! — mondja az apa — Ildi az én aranylányom. Nézze meg mi­csoda erős és lány létére igazi vasgyúró. Ildikó és Mihály a két leg­fiatalabb Szalai. Ikrek, 1971- ben születtek. A Szalai csa­ládban ugyanis nem kor, ha­nem évjárat szerint tartják számon a gyerekeket. Zolika volt az első duna­újvárosi gyerek. 1967-ben született és ő már csecsemő­korától itt nevelkedett. Sza­­laiék ebben az évben költöz­tek Dunaújvárosba Apostag­­ról, ahol a nagyszülőkkel együtt egy szoba-konyhás, földes házban éltek. Teriké, vagyis Petyus egy évvel idősebb Zolinál, ő az egyetlen, akinek beceneve van. A kislány alig múlt öt éves, de máris csalhatatlan bizonyságát adja ébredő anyai ösztönének. A rosszul összehajtott pelenkákat ő el­lenőrzi és kiigazítja. S ha egyedüljárós létére később jön meg az óvodából, Szalai­né már tudja, azért késik, mert segít a dada néninek rendet csinálni. Sándor és László a máso­dik ikerpár. 1965-ben szület­tek, nem hasonlítanak egy­másra, s ikerségük egymás­hoz tartozásuk jelei főként otthon nyilvánulnak meg. Egymás nélkül nem hajlan­dók lefeküdni. Az iskolában teljesen különböző barátaik vannak. József szőke és göndörha­jú, harmadik osztályos kis­fiú. Kíváncsi és érdeklődő. E tulajdonságának tudható be, hogy a Szalai család az­napi eseménynaptárába következőt jegyezhették fel: a Józsika derékig vizesen ér­kezett haza, mert ellenállha­tatlan kíváncsiságot érzett a Castrum építkezés árokásása és a talajvízviszonyok iránt. Erzsike az iskolás Szalai gyerekek közül a legjobb ta­nuló. Kedvenc tantárgya az orosz — s eddigi bizonyít­ványa alapján — négyes ta­nuló — ő az, aki továbbta­nulási reményekre jogosít­hat. Éva és Zsuzsa az első iker­pár, nyolcadikosok, a Ságvá­­riba járnak. A legnagyobb segítséget ők jelentik, napon­ta változik ügyeletes sor­rendjük, egyik nap Zsuzsa ágyaz és vacsoráztat, Éva mosdat, másnap fordított a sorrend. A két lányról azt mondja édesanyjuk, nekik dolgozni kell az iskola el­végzése után, szakmát tanulni. Szeretnének Vajon le­het-e akadálya, hogy a ti­­zenkét gyermekes család leg­idősebb ikrei cipőkészítést tanuljanak a szandálüzem­ben? Mária tizennyolc éves, s az ő cipője már hiányzik a láb­beli hadseregből. Tavaly férjhez ment Rácalmásra. A fiatal szövőnő az első, aki „kirepült” a nagy családból. Nándor az apai névörökös. Húsz éves, a legidősebb, se­gédmunkás az óvárosi ma­lomban. A legnagyobbnak kijáró tisztelettel veszik kö­rül a kicsik, adnak a szavá­ra, türelmesen kivárják míg elolvassa az újságot, s tud­ják, hogy csak utána lehet vele lovacskázni. A fiú az utolsó fillérig haza adja fi­zetését, s reggelenként a mama neki is, az apának is kiosztja a cigaretta­pénzt. A család pénzügyminiszter­asszonya havonta ennyi jö­vedelemmel számol. — A férjem hazahoz 2800-­ at, a fiam körülbelül annyit, a két iker után a gyermek­­gondozási segély 1200, és a családi pótlék 1700 forint, — majd hozzáteszi, hogy az új rendelet szerint ezentúl már 2700 forintot hoz a postás, mert 1972-től 1000 forinttal nőtt a családi pótlék. — Hogyan osztja be a pénzt? — Naponta százötven fo­rint a kosztpénz. Négy kiló kenyér általában elég. Szom­bat-vasárnap 400—500 fo­rintért vásárolok be. Szeren­csére nagyon szeretik a gye­rekek a tésztát. Hatvan pa­lacsinta elfogy egy ebédre. Naponta háromszor terítem ebédhez az asztalt, három műszakban ebédelünk. — És hogyan osztja be az idejét? — Hajnal négytől este nyolcig szinte megállás nél­kül dolgozom. Néha elgon­dolkozom, hogyan is bírom? Dehát mondhatom azt a gye­rekeknek, hogy nincs étel, mikor le sem vetik a kabát­jukat és már azt kérdezik, mi lesz a vacsora? A kevésre szoktassam őket, mikor már az első ikrek a kezükön mutatják, hogy a napköziben csak két palacsintát kaptak, és nem annyit, ahány ujj van a kezükön. Vagy azért szé­gyenkezzenek az iskolában, mert mi sokan vagyunk és emiatt ne járjanak tisztán? Nem, ezt nem lehet. És olyan aranyosak, hogy nem is tu­dom mit csinálnék magam­mal, ha miattam bármiben is hiányt szenvednének. Szalaiéknál a hét minden napjának más más színe van. Csak a vasárnap színtelen. „Az asszony ugyanis naponta mos, hétfőn a fehérrel kezdi, a szombatot a sötétkék mele­gítőkkel fejezi be. A napi adag másfél doboz mosószer. A mosógépet, centri­fugát Szalainé luxusnak tartja. — Amit kézzel, a magam munkájával bírok, azt meg­spórolom a családi kasszá­nak. Az egyetlen háztartási gé­pük egy nagy hűtőszekrény. — A nagy család, a tizen­két gyerek miatt érezték már, hogy le kell mondani valamiről? — Akinek kevesebb csa­ládja van, az pazarlóbb. Azt látjuk, hogy nem viszik többre, mint mi. — Voltak-e valahol üdülni, kikapcsolódni? — Tavaly elutaztunk férjem egyik testvérének la­a­kodalmára. — Van-e valamilyen kí­vánságuk? — Mindig azon vagyunk, hogy a legyenek, gyerekek rendesek szépen járjanak. És hogy miből lehetne minél többet elővarázsolni. — A gyerekek jövőjét ille­tően milyen terveik vannak? — Azt már nekik kell ki­gondolni. A tanulásban nem igen tudunk és nem is érünk rá segíteni. Amit egymástól megtudnak, arra hagyatkoz­nak. Tisztességre, becsületre neveljük őket. S ami azon túl a jövőjük­­höz kell, ahhoz már a társa­dalom segítő kezére van szükség. (Sütő Enikő

Next