Dunaújvárosi Hírlap, 1972. március (17. évfolyam, 18-27. szám)
1972-03-31 / 26-27. szám
1972. március 31., péntek E} P. Csasztha Ilona rajza Kemény Dezső: Az ördög szarvval — patával és kénköves bűzbe burkolózva, vagy csábító szirén alakját öltve — számtalanszor megjelent már az emberek között, és mindig ott, ahol a tudatlanság súlyos, fekete árnyéka borította a világot, ismeretlen veszélyeket sejtetve az emberekkel. Szegény ördög —, de megszűkült számodra a világ! Hamarjában nem is tudnám megmondani, hol találsz manapság ilyen helyet, hiszen a tudósok... No igen, ma már annyi mindent tudunk a mi világunkról, hogy nem igen jut benne hely az ördögnek. Vagy mégis? Nos, az ördögön könnyű kifogni — tudta nem jól, már akkor tudta, mi lesz a végső menedéke, amikor a mi galaxisunk anyaga még valami fortyogó plazma formájában perdületté kezdte alakítani fölös energiáit. Kezdettől fogva dörzsölt fickó volt az ördög, és előre látta: egyszer majd csak felfedezik az emberek, hogy hihetetlenül furcsa helyek akadnak az ő világukban. Rájönnek, hogy ha egy hipercsillagban gravitációs összeomlás történik, akkor lyuk támad ebben a világban, olyan lyuk, amiben nincs sem tér, sem idő, csak a semmi, a legigazibb, legvalóságosabb semmi. Ez lesz az ő végső menedéke. Hacsak együtt üldögél tehát az ördög kényelmes, lakályos lyukban, ami a legutóbbi — tízmilliárd év előtti — gravitációs összeomláskor keletkezett, de amiről még csak tíz éve tudnak a csillagászok, nos, ott ül és töpreng. Ártani nemigen tud már az embereknek, nem diktálhat nekik kontraktust, hogy aztán szívük vérével írják alá a nevüket, és ilyen messziről ügyefogyott kísérlet volna olyasmivel próbálkozni, mint borcsapolás az asztal lábából. Batanyom az előadóterem falán, pénztárcába mindig visszatérő tallér. Nem, ez nem megy. De egy kicsit megbosszantani, egy kis tépelődnivalót, adni nekik, egy kicsit.. . Hátha az emberek lelkében is akadnak ilyen semmiből való lyukak, ilyen izé ... Lássuk csak. Két fiú labdázik a fennsík szélén. Kiszorítóst játszanak. A lány fűben nézi őket. Száll a labada ide-oda. Hol az egyik fiú hátrál, hol a másik, aki elkapja, az három lépést futhat előre, aki elejti vagy nem kapja el, az csak a földretérés helyéről dobhatja vigasza. A lány szájában fűszállal figyel, szeme nem a labda, hanem a fiúk mozgását kíséri. Egyiküket vagy ötven méter választja el a szakadék peremétől, másikuk már csak két lépésnyire táncol attól a vonaltól, amelynek mentén függőlegesen zuhan a löszpart a folyó árterületéig. Röppen a labda, pirosan száll a Nap felé, ie a szakadék szegélyén álló fiú felé hajlik. A fiú felugrik, ujjhegye érinti a rugalmas gömbit, az elpattant, és menthetetlenül hullik a mélybe, az árterület bokrai közé. A fiú megfordul, nyakát a mélység fölé nyújtva bámul a labda után. A másik kettő nevet. A lány nevet hangosabban, foga között a fűszál, és már ott áll a partszegélyen, lefelé mutogatva. A kúszás, futás, a labda az öcsémé. Láttad, hová esett? A fiú bizonytalan mozdulattal körbe muta , és nekilódul a kilógó gyökerek között kanyargó meredek ösvénynek. — Vigyázz! — kiált utána a lány, és szája még mindig nevetős. A másik fiú, a győztes, melléje lép, kezét vállára teszi. — Menjünk — mondja. A lyukban ülő ördög elérkezettnek látja az időt. Jól tudja, amire Novikov és Michel, a két atomtudós a közelmúltban jött rá: az ilyen gravitációs sírból csak neutrínók tudnak megszökni. Az ördög tehát csellengő neutrínót, elkap egy és jól megcélozva a válaszolni készülő lányt, elhajítja. A neutrínó a semmiből indul, az ördög reméli, hogy a lény lelkében akad valami ehhez hasonló kis lyuk — egyik semmi, másik semmi, tehát a neutrínó egy szempillantás alatt elviszi az üzenetet. És csakugyan. A lány megrezdül, és felkiált. — Várj! Hagyjunk neki üzenetet! — Táskájához fut, füzetet kotor elő, kitép egy lapot, piros filctollal firkál rá valamit. A papírt egy ág hegyére tűzi. A fiú odalép, elolvassa az üzenetet, elkomolyodik. Leszedi a papírt, gondosan repülőgépet hajtogat belőle, a szakadék fölé hajítja, megfordul. — Menjünk — mondja még egyszer, és a lány engedelmesen ballag vele a város felé. A kis repülőgép könnyedén megüli a levegőt, köröz, emelkedik, majd bukdácsolni kezd, és épp akkor pottyan a fiú orra elé, amikor az letérdel, hogy egy bokor tövéből előkotorja a labdát. Ránéz a papírgépre, otthagyná, de látja, hogy valami írást hordoz. Széthajtogatja, elolvassa a piros nyomtatott betűkkel írt üzenetet, és elkomolyodik.« Zavartan zsebredugja, a labdára pillant, felveszi, nekiveselkedik a meredeknek. — Mi van veled? — kérdezi otthon az anyja. — Semmi — mondja a fiú. A labdát a sarokba hajítja, asztalhoz ül, előveszi az üzenetet, újra elolvassa, a levegőbe bámul, aztán megint repülőgéppé hajtogatja a papírt, és kidobja a nyitott ablakon. Visszaül az asztalhoz, jegyzetei után nyúl, nekilát, hogy végre befejezze diplomamunkáját. A gép száll, köröz, egyre magasabbra emelkedik a város átforrósodott kőrengetege felett felfelé szálló levegőben, aztán egy bukófordulóval bekanyarodik egy nyitott ablakon, és megül az asztal közepén. Az asztal zöldposztos asztal, vagy húszan ülnek körülötte reggel nyolc óta. Az idő délre jár. Az asztalon ülő férfi kinyújtja kezét, széthajtogatja a papírrepülőgépet, és elolvassa az üzenetet. Elkomolyodva adja át a mellette ülőknek. Néma csöndben jár körbe a papíír, az utolsó odaadja az értekezlet szövegét jegyző gyorsírónőnek. Az is elolvassa, az is elgondolkodik, aztán összehajtva a papírt, kidobja az ablakon. Az értekezlet tagjai felállnak, egymás után elhagyják a szobát, mindegyikük megy, hogy valami értelmes, hasznos dolgot végezzen. A kis gép száll, köröz, majdnem két órán át libeg a város felett, végül elszáll a gyár fölé, ahol éppen műszakváltásra várakoznak a délelőttösök. Alig hiányzik két-három perc két órából. A gép talál egy a betörött ablakszemet, átsuhan rajta, és leszáll a műhely olajos padlójára. Egy lakatos megy el mellette, még munkaruhában, vállán szerszámosláda, menetközben visszaszól váltótársának. A kompresszor motorja melegszik, csinálj vele valamit, mielőtt végleg lerohad. Szeme megakad a kis repülőgépen, lehajol, felveszi széthajtogatja. Elolvassa az üzenetet, elkomolyodik, leteszi a földre a ládát, csavarkulcsot vesz elő. A repülőgéppé hajtogatott papírral megcélozza az ablakszemet, és elhajítja. A gép még mindig a levegőben köröz, s már háromra jár, amikor a lakatos, váltótársával együtt, végez a melegedő motorral. Sok helyre beröppent még a kis repülőgép az üzenettel, sok ember arca elkomolyodott, és alig egy-kettő akadt, aki nem vette tudomásul, mit üzentek neki, vagy éppen olvasatlanul bocsátotta további útjára a papírrepülőgépet. Ablakon be, ablakon ki, hangversenyterem és presszó, baráti találkozó estés katonai menetgyakorlat — már elszáll a délután, ideje volna már befejezni. De egy kevés idő még akad, és az üzenet új címzettet keres. Már alkonyodik, sorra csukódnak az ablakok, de neki még sikerül besuhannia egy csukódó ablak résén, sikerül elkerülnie a lehulló függöny ütését, és megtelepednie a szőnyegen. Két harisnyás, papucsba bújt láb áll mellette. Feljebb pongyola következik, és a pongyolában egy fiatalasszony. Férje valahol vidéken, ő pedig süteményt és italt rendezget az asztalon. Meglátja a repülőgépet, lehajol, felveszi, széthajtogatja, elolvassa. Elgondolkozik, megrázza fejét, szája dacosan összerándul, kifut konyhába, belevágja a papírt a a szemétkosárba, és konok elszántsággal várja a férfivendég csöngetését. A kis papírrepülőgép némán lapul a szemét tetején, egy kicsit megrezzen az ajtó nyitódására, a léptekre, a hangokra, de azután moccanás nélkül várakozik reggelig. Reggel a kialvatlan szemű fiatalasszony leviszi a szemetet, kiönti a kukába. Jön a nagy szemétgyűjtő kocsi, beszippantja a szemetet, és vele együtt az üzenetet is. Délre már a város peremén gubbaszt a kis gép, egy szeméthegy tetején. Így azonban nem fejeződhetik be a küldetés. A sok címzett közül nagyon kevés akadt olyan, aki úgy cselekedett, ahogy az üzenet küldője elgondolta. Legalább még egyet szerezni kell, gondolja a repülőgép, és felágaskodik, hogy szárnyára kapja a szellő. Őszhajú parkőr ballag a sétaúton, vashegyű botra szurkálva a papírszemetet. Ennek ugyan nem sok öröme lehetett az életben — próbáljuk meg! A parkőr botja megáll a levegőben. Lehajol, felveszi a megviselt külsejű, gyűrött, olajos papírt, széthajtogatja és elolvassa az üzenetet: „önt a fennálló törvények értelmében halálig tartó életre ítélem. Az ítélet végrehajtásával önt bízom meg.” Az öreg mégegyszer elolvassa, elmosolyodik. Piros, nyomtatott betűkk el? csak az ördög üzenete lehet. Kisimítja, zsebredugja, eltöpreng. Hosszú élet van mögötte, jól ismeri az..életet. Leginkább persze a magáét, amit becsülettel végigélt, végrehajtva önmagán az ítéletet. Nem sok van már hátra az életből, rövidesen ő is elmegy a semmibe, és ott aztán — mert az biztos, hogy az ördög a semmiben lesivárja az eredményt —, ott aztán módjában lesz néhány közvetlen szót váltani vele. Mit is mond majd neki? Valami ilyesfélét: „Ez az üzenet, barátom, mintha a visszájára fordult volna. Én ugyan nem értek az atomfizikához, nekem ugyan fogalmam sincs róla, hogyan csináltad, de egy, biztos: rossz helyen próbálkoztál. Az emberek többségénél csődöt mondtál. És tudod, miért? Azért, mert egy ítéletet csak akkor lehet végrehajtani, ha van valami értelme. A te ítéleted az életre szólt, tehát benne kell legyen az élet értelme is. Te az emberek lelkében meglapuló semmire számítottál, de más történt: rádöbbentetted őket a maguk kis életének értelmére, nem zavart keltett bennük az üzeneted, hanem rendet teremtett.” Hát valahogy így fog vele beszélni, ha majd sor kerül rá. Most azonban menjünk haza, hallgassuk meg a meccsközvetítést. A Petőfit keresi, de a kilencszázegynéhányas kilociklus furcsa módon nem a riporter izgatott beszédét szállítja a hangszóróra, hanem egy hol brummogó hol sipító, nagyon dühös hangot. — Nyertél, vén salabakter, a részleteket majd megbeszéljük a Semmiben, ha te is odakerültél, én addig megyek az Antivilágba. Még találkozunk... — a hang elhal, és ez úszik be helyette: — ... két embert kicselez, hosszan szökteti magát, becsapja a kapust, ló, gól! Az öreg elégedetten hátradől, előveszi az üzenetet, összesodorja, gyufát kotor elő, s az üzenet lángjánál cigarettára gyújt, fújja a füstöt, és elégedetten nézi, hogyan hamvad el az ördög üzenete, az ördögé, akinek most már semmi keresnivalója nincs ezen a Földön. AZ ÜZENET 13. oldal Kiss Dénes: — Hát a tojásdobálásra emlékszel-e? — kérdezte régi, falubeli ismerősöm, akivel csaknem húsz éve találkoztunk utóljára. Ő is Pesten él. — Húsz év?! — hitetlenkedve ingattuk a fejünket, mintha nem is velünk történt volna. Az ember hajlamos arra, hogy az idő múlását csak másoknál érzékelje. A régi barátok, ismerősök arcvonása sem változik meg annyira számunkra, hogy ne ismernénk rá a hajdani kamasz arcra. Különösen, ha együtt jártunk iskolába. — Hogyne emlékeznék tojásdobálásra, a húsvéthéta fői locsolkodásra! — mondom, és a vállára ütök. A szótól-e, vagy a mozdulattól, jól látom magunkat a teplom alatti réten. Nagy ívben hajigáljuk a festett húsvéti tojásokat. Megvillan kék, piros, tarka színük a tiszta ég alatt, és furcsa tottyanással hullnak a márciusi vagy áprilisi rét puha füvére. Rutkta eset vol, hogy eltörött volna egy is! —■ Hát arra a húsvétra és nagyszombatra emlékszel-e? — s a szavakat megnyomja. Hirtelenében nem kapcsolok. — Melyikre? '*»> — A negyvenötösre . '1 — Szélesen mosolyog és már én is emlékszem. ■> — Haha... — mondom, de nem mosolygok, mert az az egy nagyszombat és húsvét, elüt a többitől. Akkor még élt a nagyanyám és a nagyapám. Negyvenöt nagypéntekjén Laci barátommal a kertek alatt ásott és sebtében befedett „bunkerben” őriztük a teheneket, nehogy a németek elhajtsák. Több, mint egy hétig ott aludtunk hátul, a domboldalba vágott ideiglenes istállóban. Aztán következett a nagycsütörtök. Akkor a harangok „nem mentek Rómába”. Amint a németek elhagyták a falut, mindenki a hegyre igyekezett. A „hegy” Zalában dombot jelent. A présházakba szorult a falu népe. A németek még az utcai kis hidakat is felrobbantották. Mindenki azt hitte, nagy harc lesz. Két dombsor közötti völgyben, a „Vargyasban” vártuk a világ változását. Mi kilenc-tíz évesek voltunk. Nem sokat törődtünk azzal, hogy a völgy felett, csaknem egy napon át, vijjogva szálltak az aknák, az ágyúk lövedékei. Élveztük az izgalmat. Aztán csend lett. Nagyszombaton szállingózni kezdtek vissza, a három kilométerre lévő faluba az emberek. Nagyapám rosszul volt. Szekéren, párnák közt fekve vitték vissza a faluba. Pedig nemrég még kiabálva ígért pofont a csendőrnek meg egy fiatal, leventepuskás, katonának, amikor lövészárokásásra akarták elvinni. — Pont egy első világháborús rokkantat, egy hatvanötéves embert akartok tik elvinni árkot ásni! Ástam én eleget az Isonzónál, — kiabálta a csendőröknek, tegezve dühében — amikor tik még pelenkásak voltatok! A rendőr meg a katona elvörösödött. „Nem úgy van az ...!” ■— kezdte, de akkor a nagyapa, a szelíd, ősz hajú kis öreg valóságos tigris lett. — Takarodjatok ki a házamból! Majd pont itt állítsátok meg a ruszkit!... Akkor már a Balaton felől napok óta mozgott az ég alja. Éjjel látni lehetett a villanásokat is. — Ki innen! — Elmentek, és én nagyon csodáltam bátor nagyapámat. — Ó, persze, hogy emlékszem! — mondom újra a barátomnak és pillanatok alatt megélednek bennem a negyvenötös húsvét képei. Arra már nem emlékszem, hogy április napjaira esett-e húsvét, vagy március végére. De a képek elevenek. Amikor visszatértünk a faluba, nagyapa otthon is ágyba került. Nagyszombat volt és elmaradt a feltámadási körmenet. Másnap derűs napra virradt a falu. Csönd volt. Egy lövés sem hallatszott. Dél is elmúlt, amikor egy kis tatár, meztelen karddal végigsétált az utcán. Aztán jöttek a többiek. Szürkék voltak és lószagúak. Mi gyerekek nem féltünk. Sokan elbújtak, de nem úgy nagyanyám, a pattogós, szókimondó szikár öregasszony. Neki már az se tetszett, hogy annyi „talicskát” toltak be a szobába. Kerekes géppuskák voltak. — Tönkreteszitek a padlómat! — pörölt velük, mert büszke volt a korhadó, hasadozott hajópadlóra. De a szürkeköpenyesek csak nevettek. Körülvették, és egyszer csak elkezdtek valamit mutogatni, beszélni. Liszt került elő és tojás. Egy egész kosár tojás. Mutogattak, beszéltek. — Tudom is én mit karattyoltok! — mondta nagyanyám. Aztán az egyikük megfogta és bevezette könyökénél fogva a konyhába. Nagyapa ott feküdt. A katona felkiáltott. Már nem tudom mit, de levette a falról a palacsintasütőt és mutogatott. Végre nagyanyám is megértette, mit akar.. — Ááá ... Palacsinta kell nektek?! — kikapta a kezükből a sütőt, és vette a lábasokat, keverte a palacsintának valót. Akkor még csak öt—hat katona volt ott. Nemsokára pattogott a tűz, és sültek a palacsinták. A katonák nevetve ették, dobálták egymásnak a forró tésztát. Nem tudom hányat süthetett a nagymama, amikor elfogyott a vágott fa. — Fát! — mondta. — Vágjatok! — és ő is mutogatott. Megértették, és mutatták, hoznak amennyi csak kell. — Nem kell nekem a másé! — mondta nagyanyám. — Van nekem is! Ott a fűrész, a fejsze, vágjatok! Fűrészeltek, vágtak! De egyre többen lettek. Nagyanyámról folyt a víz. — Hát hányan vagytok még? — kiabálta. — Az isten se győzi, a fene a hasatokba! — a katonák nevettek és biztatták, hogy süssön csak. De a nevetésük annyira felbosszantotta a nagyanyát, hogy a palacsinták egyre vastagabbak lettek, végül már kézvastagságúakat sütött. A katonáknak ez nem tetszett, és valamelyikük mérgesen mutogatott. — Mutogathatsz! Mit bánom én! Akkor se sütök többet! Az istenit a hasatoknak!... odavágta a sütőt és leroskadt az ágyra, magáét.. de még mondta a Olyannyira, hogy még a nagyapa is, aki sose volt valami vallásos ember, megsokallta, és azt mondta: — Hagyd már, Kati, fogd be a szád! Mégiscsak feltámadás van ma! ... — Hát, persze, emlékzem arra a húsvétra is! — mondtam a barátomnak. — Én is ... — Elgondolkodott. — Te, mit gondolsz, a mostani gyerekek is dobálják a tojást ott a réten? — Nem tudom ... — válaszoltam és az jutott eszembe, kár, hogy elmúltak azok a húsvétok. Kár, hogy nem hallatszik gyereknevetésünk az otthoni réteken.