Dunaújvárosi Hírlap, 1981. december (26. évfolyam, 96-105. szám)

1981-12-22 / 102-103. szám

I­gazán hálás lehetett volna, hogy gon­doskodnak róla, nem dugják szere­­tetházba, kórházba... S ki tudja, hova el nem lehet rejteni a hason­szőrű, magatehetetlen öregasszonyt, ő azonban nem volt hálás, terhes volt neki minden, még ez is, a gondosko­dás. — Viszontlátásra, Máli néni — hal­lotta az előszobából Julika éles, kelle­metlenül fiatal hangját, a férj dörmö­­gését, meg ahogy az anya — Juli anyja — már odakintről sürgette őket: — Elkések, nem értitek, hogy elké­­sek... — dolgozni mentek. Az üresség hirtelen megrohanta a házat, mégse le­hetett benne egészen biztos, hogy itt van. Gyanús neszek lapultak minde­nütt ugrásra készen. Az emeleti padló, az egész fagaléria megrecsegett. Szú rágott a gerendák­ban, az eresztékek kiszáradt hézagai­ban ugrásra készülődve ült meg a por. Egyetlen lépés fölriasztott volna min­dent. Ez a lépés azonban szerencsére egyre késett. Félt tőle, hogy idő előtt hazajönnek, és a lépéseikkel, a beszédükkel milyen durván föl tudnak bolygatni mindent, elöntik a lakást, és véget vetnek ennek a süllyedésnek, ami most olyan aka­dálytalanul sodorja valami felé, hogy már-már kénytelen boldognak érezni magát. Szeretett volna mélyet lélegez­ni, de ez túl nagy erőfeszítést követelt tőle, ezért félúton abbahagyta, még a rekeszizom mozgása közben, a mell­kasa már alig emelkedett meg. Jobb így, épp annyi levegőt véve csak, amennyi e félig-álom, félig-éberség megtartásához elegendő. Most végre nem érezte a betegséget. Mintha hirte­len, és önmaga számára is váratlanul megtalálta volna a helyét a világ min­dig is idegennek mutatkozó tárgyai kö­zött, amit annyi évig hiába keresett, az most ölébe hullott. Nem volt szük­ség­ másokra, hogy megerősítsék iga­zában. Nem is vágyott rá, hogy meg­élje az igazságszolgáltatás ítéletét, meghallja a szavát, elég volt neki, hogy önmagával legalább, ha ideig­­óráig is, de békességre jutott. Tudatá­ban volt mindannak, ami eddig nyo­masztotta, és bűnösnek érezte magát mindabban, amiben eddig bűnösnek érezte magát, de már nem tulajdoní­tott annyi fontosságot ezeknek a dol­goknak, mint amikor még ezek irányí­tották az életét. Kezdte azt hinni, so­hase volt lehetősége másként csele­kedni, mint ahogyan cselekedett. És hiába volt ez nyilvánvalóan hazugság, nem tudott szabadulni a gondolattól, beleragadt, mint a kutya bundájába bogáncs, és minél jobban igyekezett le­rázni,­­ csak annál jobban beleguban­­colódott. Arra gondolt, hogy talán jó volna, ha mások is tudnának mindar­ról, ami vele most történik, de “jobban örült neki, hogy már nincsen lehető­sége megosztani másokkal a gondola­tait, és elviszi őket magával oda, aho­va, most úgy érezte, végül is sikerült elindulnia. Egy darabig megpróbálta a lélegzetét visszatartani, jobban mondva gondolt rá, hogy meg kéne próbálnia, de az ilyen hiú erőfeszítések a kigondolás pillanatában kisiklottak akarata szorí­tásából, és még szerencsésnek is érez­hette magát, hogy nem kell többet ve­sződnie velük. Szomjas volt, és éhes, de fájni legalább nem fájt semmire. OLÁH JÁNOS: TALÁL­KOZÁS Mégsem tudott fölkelni, hogy odamen­jen a csaphoz, vizet vegyen, az evés­ről nem is beszélve, egyszerűen nem volt kedve hozzá, az éjjeliszekrényen álló kancsóból se volt képes az állatt­izet kitölteni, pedig evvel is beérte volna, el se tudta képzelni, hogy idáig jusson a cselekvés ezer bűnével kikö­vezett úton, hogy aztán a poharat a felgyöngyöző állott vízzel a szájához emelje. Ha valaki segített volna, kön­­­nyebben boldogul biztosan a jelentkező szükségletekkel, és mégse így várta őket haza, nem a segítőkészségükre gondolt, hanem a durvaságukra. Tudta, hogy ellátják majd mindennel, gondo­latban már készült a nem­ kívánt erő­feszítésekre, amit a jelenlétükkel aka­ratlanul is okoznak neki. És ez egy pillanatra megakasztotta igyekvésében. Érezte, ahogyan mind mélyebbre és mélyebbre süllyed a fölpuffasztott pár­nák és dunnák közé, de nem bánta. Képzeletében olyan sokszor lejátszotta már, hogy maga sem tudott különbsé­get tenni az elképzelt és a valódi ajtó­csapás között, így történhetett meg, hogy jó ideje azt hitte, itthon vannak, amikor pedig még mindig egyedül volt. S amikor tényleg megérkeztek, akkor még nem volt képes fölfogni a válto­zást, hiszen a szeme csukva volt, a fülében halk zsongás fészkelt ugyan­úgy, mint annak előtte, ha kinyitották az ajtót, hogy benézzenek hozzá — mert amikor megjöttek, mindig benéz­tek — nem látta, ha szóltak hozzá — egy-két szó mindig akadt a tarsolyuk­ban —, nem hallotta. Csak a szél álmos búgására figyelt, ahogy átüzent az ablaküvegen, és gon­dolatban a nyomába eredt, hegyen át, völgybe le­vitt az útja, remény és bi­zakodás nélkül vágott neki, fáradtság nélkül viselte, és csalódottság nélkül hagyta abba. Egyetlen véget-nem-érő lüktetés fonalán függött. Még idekötöt­te valami, de ez már nem volt számot­tevő, akármi volt is. Amikor föléje hajolt az az arc, nem lepődött meg, pedig minden emberi számítás szerint meg kellett volna le­pődnie. Ő volt az egyetlen, akivel még találkozni akart. Akart? Az is túl erős kifejezés, hogy szeretett volna. Fölrém­­lett előtte, de csak ennyi, mi lenne, ha ... — Mennyit veszekedtünk a babaru­hák miatt! A hajamba mart, hogy föl­vérzett a fejem. — Nem felejtett. — Piszok — ezt sziszegte a fülembe —, piszok, kitépem a hajadat, ha nem adod ide. — Hát testvér az ilyen? — de most nem bánta volna, ha még egy­szer megcibálja. És tessék, itt volt. Pedig már vég­képp nem remélte. Olyan régen elve­szítették egymást, hogy tényleg nem gondolhatott komolyan a viszontlátás­ra. Talán ezért nem készült föl kellően, pedig ahhoz, hogy akár­­ csak megszó­laljon, az összes maradék erejét össze kellett volna gyűjtenie, föl kellett vol­na áldoznia. Ha számot vethetett volna vele, bizony isten, nem sajnálja, de a döntés itt, ezen a ponton már nem reá volt bízva. A szavát se hallotta meg, pedig látta, hogy az üres, tátogó száj elejti őket, s a gyomrát is megremeg­tette a tudat, hogy nincsen, aki össze­szedegesse őket. E­kkor egy pillanatra elállt a léleg­zete. Nem, nem kellett visszatar­tania, magától maradt abba. Nem bánta, hogy nincs ereje el­lenkezni, szinte jókedvűen hagyta szembeáramlani magával a sötétséget, és kíváncsian olvasta az üresség jeleit, amik ugyanilyen akadálytalanul áram­lottak bele a fülébe, és szinte öröm­mel vette tudomásul, ha egyáltalán tu­domásul vett még valamit, hogy ilyen magától értetődően sikerült elkerülnie ezt a találkozást, amit pedig, ha rajta múlik, biztosan nem került volna el. A távozást jelző ajtócsapásra még félig fölemelkedett, de talán csak azért, hogy annál mélyebben süppedjen vis­­­sza teste makacs súlyától vonva a pár­nák közé, a szalmazsák horpadásába. ÜNNEPI MELLÉKLET 1981. december 22., kedd Illyés Gyula: Terjed a falu „Rég elhúzták az esteli harangszót. Ki az, aki még mostan is barangol?" Petőfi Félsor csak a faluvégi utca — Nyúlik nap, s nap messzibb napnyugatra. Viszonozza hálásan a Napnak búcsúfényét sorra minden ablak. Szemközt, haza, újra. Haza? Múltba, hova viszed a vént ifjú utca? Itt kihuny, ott kigyúl egy-egy ablak. Régi hangot csak a kutyák adnak. Se kolompszó, se csordás, se kondás. Minden más lett! Én nem vagyok csak más? Áll a falu, — s lám rohanvást lépdel. Villanyfény küzd benne a sötéttel. — Csöng­­ röviden — még esti harangszó. Ki az, aki . . . szól?" „Csak nem haragszol? Ezt akartuk!" A közel homályból friss hangon cseng-bong Petőfi Sándor! . . . Berták László: Alattad a délkör Ha nem érezném meg egy rezzenésből, hogy fölösleges lettem, leszaladt orrom előtt a roló, le a nap, kibuktam a görbülő mindenségből, ha mint aki folyvást zuhanva néz föl, nem látnám,­ büntelenül magamat, ahogy besétálok a pillanat kertjébe hiú jóhiszeműségből, ha megtanulnám végre, hogy miért öl minden, ami él, s úgy lennék szabad, hogy élvezem már mutatványodat, mert nem taszíthatsz ki a tévedésből, megbillenne-e alattad a délkör? adnál-e országomért egy lovat? Fülemben még a szívélyes „Isten hozta” cseng, amikor a zsúfolt könyvespolcokkal szemben lévő fo­telokba telepszünk. Némi csönd után a közepén kezdem: — önről sokan úgy tudják, hogy pap? m — Nem vagyok az. Valóban re­formátus lelkésznek készültem, jó harminc évvel ezelőtt. A református missziós főiskolán tanultam, hogy azt elvégezve Hollandiában újabb két év tanulás után az Admiralitás szigetekre kerüljek. A főiskolát megszüntették. Én másfél évet vé­geztem el. A teológiai főiskolára nem kívántam menni, önálló kántor­ként dolgoztam, majd ide jöttem. Az erőmű, az érctömörítő, később a hengermű következett. — Illetlenség, ha megkérdezem, miért nem folytatta a teológiát? — Láttam, hogy a papok egy része olyan piedesztálon érzi magát, hogy nem tud együtt lenni azokkal, akik rájuk bízattak. Többek között ezért nem mentem továbbtanulni a teoló­giára. Persze ilyen mentalitással nemcsak a papok között találkoz­tam. Most is részt veszek a helyi református gyülekezet életében. Éve­kig tagja voltam a presbiter-testü­letnek. Ha a munkám megengedi, minden egyházi rendezvényen ott vagyok. Soha nem tagadtam, hogy hívő vagyok — kellemetlenségem is volt emiatt —, de nem is dicseked­tem vele. — Nem bánta meg, hogy nem ta­nult tovább? — Van bennem még nosztalgia, ez természetes. De úgy érzem, életem nem volt hiábavaló. Sok szépet kap­tam az élettől és ezért hálás is va­gyok. Csak az az ember tud a vál­tozó világ eseményei között egész­ségesen továbbhaladni, aki tud elvei feladása nélkül kompromisszumokat kötni,­­legyen az bármilyen világ­nézetű. Azt hiszem, egészséges élet akkor bontakozhat ki a maga teljes­ségében, ha az ember hajlandó elfo­gadni a szükségszerű újat. Azt a szükségszerű újat, ami akár a kisebb közösségnek, akár a társadalomnak előrehaladást jelent. Ha az ember ezt nem tudja elfogadni, akkor ön­magába süllyed. Olyanná válik, mint az a patak, amelyiknek a fo­lyását valami elzárta és a benne lévő víz megbüdösödött. Úgy érzem, hogy az én körülményeim között sikerült és sikerül egészségesen élnem. Tempósan formálja szavait, mon­datait. Nem siet, és nem akadozik. Hanglejtésében nem érzek felkiáltó és kérdőjeleket. Lassan három évti­zede dolgozik a vasműben. Alapítása óta tagja a Szamuely Tibor szocia­lista brigádnak. Dolgozik a TIT-ben, önkéntes véradó, tagja a központi énekkarnak. I­degenvezetőként is tevékenykedik. Mindezt összeegyezteti meggyőződésével. — Vallásosságomat nem tartom összeegyeztethetetlennek — ha egy szóval akarom kifejezni — a szoci­alizmussal. Ez a társadalom humá­nusabb, emberibb — össze tudom hasonlítani —, mint a megelőző volt. Az emberek felemelésére tö­rekszik. Ledöntötte az emberek kö­zötti válaszfalakat... A szocialista brigádban egyébként pénztáros va­gyok. Tavaly aranyjelvényesek let­tünk. Amióta tudatosan élek, arra törekszem, hogy amit csinálok, azt a legjobb tudásom szerint tegyem. Ezt tudják rólam munkatársaim, veze­tőim. Mindig kész vagyok újat ta­nulni ... Még keresem a szavakat, hogy kérdezzek, amikor megelőz. — Kérdezzen nyugodtan akármit — biztat mosolyogva. — És ne tegye hozzá a kérdéséhez­­ mindig, hogy megengedi? Nyelek kettőt és kibököm. — Véleménye szerint modern ko­runkban nem avult el a vallás, a vallásosság? — Az a vallásosság, ami ezelőtt negyven—ötven évvel a többség sze­mében követendő példa volt, az el­avult. Az nem jelentett mást, mint a külsőségek megőrzését. Ennek kö­vetkezménye az is, hogy egyre üre­sebbek a templomok. Elveink azon­ban, hogy ne ítélettel, hanem meg­értéssel közelítsünk egymáshoz, ne sújtson, hanem felemeljen az erő, időszerűek... Míg hallgatom szavait, felsora­koznak bennem az irracionális val­lási dogmák: a túlvilágról, a végső okról, az első mozgatóról, a világ megismerhetetlenségéről... — Békességre, egymás elleni in­dulatok helyett megértésre van szükség, — építi tovább érveit. — A világ bajainak gyógyítására hasz­náltassák fel a fegyverkezésre for­dított pénz. Akinek van, annak kell segítenie azt, akinek nincs. Ez a magatartás természetes, mint a lé­legzés. Az erőszak legyőzhető, erő­szak nélkül is ... Megnyerő elvek és érvek, minek tagadjam. De számomra valami e tételekből is­­ hiányzik. Az utolsó — szerintem döntő —, mondat megáll a levegőben, mint az oszlop. Hall­gatunk ... Hirtelen feláll, nagy lép­tekkel átmegy a másik szobába és egy vaskos spirálfüzettel tér vissza. Szépen csengő, metrikus verssorok kúsznak a levegőben. A békéért, a háború ellen szólnak. Saját versei... Bennem pedig végigborzong a gondolat: Mi lenne ma, ha például a fasizmus ellen harcolók annak idején az „erőszak legyőzhető erő­szak nékül” elv alapján leteszik a fegyvert... Rákérdezek, hogy jól értettem-e: jes — Ez az elv a gyakorlatban jel­kiszolgáltatottságot jelent. Ha fegyverrel tör valaki önre? A csend sűrűsödik. Mindegyikünk saját gondolataival foglalkozik. Mi itt és most, könnyű, kényelmes helyzetben vagyunk, — tépelődök. Stabil, sikeres társadalmi környeze­tünk lehetővé teszi — és igényli is persze —, a vitákat... Hányan har­coltak és haltak meg a ma lehető­ségeiért?! Aktív, tudatos cselekvés nélkül nem lehet előrehaladni, „szükségszerű új” elfogadása keve­­­sebb. — Nem elég elfogadni. Hos­­­szúra nyúlik a csend. Majd röpke, hiábavaló riposztok szállnak Gandhi­ról és passzív ellenállási mozgalmá­ról. Nem győzzük meg egymást... — Felnőtt gyermeki vallásosak? — Igen, de nem templombajárók. Sütő Gyula hengerész, a Dunai Vasmű aranygyűrűs, régi megbe­csült munkása. Kiváló dolgozó. „Tudja, sokszor vitatkozunk mi, de tiszteletben tartjuk egymás véle­ményét és remekül dolgozunk együtt. Szeretjük.” — mondta róla egyik munkatársa. Gyula bácsi zavarbaejtő udvarias­sággal a lépcsőházaj­tóig kísér. — Viszontlátásra! — Isten vele! STOSSER MÁTYÁS t az k Admiralitás-szigetek helyett­­­­em tagadtam, nem dicsekedtem

Next