Dunaújvárosi Hírlap, 1981. december (26. évfolyam, 96-105. szám)
1981-12-22 / 102-103. szám
Igazán hálás lehetett volna, hogy gondoskodnak róla, nem dugják szeretetházba, kórházba... S ki tudja, hova el nem lehet rejteni a hasonszőrű, magatehetetlen öregasszonyt, ő azonban nem volt hálás, terhes volt neki minden, még ez is, a gondoskodás. — Viszontlátásra, Máli néni — hallotta az előszobából Julika éles, kellemetlenül fiatal hangját, a férj dörmögését, meg ahogy az anya — Juli anyja — már odakintről sürgette őket: — Elkések, nem értitek, hogy elkések... — dolgozni mentek. Az üresség hirtelen megrohanta a házat, mégse lehetett benne egészen biztos, hogy itt van. Gyanús neszek lapultak mindenütt ugrásra készen. Az emeleti padló, az egész fagaléria megrecsegett. Szú rágott a gerendákban, az eresztékek kiszáradt hézagaiban ugrásra készülődve ült meg a por. Egyetlen lépés fölriasztott volna mindent. Ez a lépés azonban szerencsére egyre késett. Félt tőle, hogy idő előtt hazajönnek, és a lépéseikkel, a beszédükkel milyen durván föl tudnak bolygatni mindent, elöntik a lakást, és véget vetnek ennek a süllyedésnek, ami most olyan akadálytalanul sodorja valami felé, hogy már-már kénytelen boldognak érezni magát. Szeretett volna mélyet lélegezni, de ez túl nagy erőfeszítést követelt tőle, ezért félúton abbahagyta, még a rekeszizom mozgása közben, a mellkasa már alig emelkedett meg. Jobb így, épp annyi levegőt véve csak, amennyi e félig-álom, félig-éberség megtartásához elegendő. Most végre nem érezte a betegséget. Mintha hirtelen, és önmaga számára is váratlanul megtalálta volna a helyét a világ mindig is idegennek mutatkozó tárgyai között, amit annyi évig hiába keresett, az most ölébe hullott. Nem volt szükség másokra, hogy megerősítsék igazában. Nem is vágyott rá, hogy megélje az igazságszolgáltatás ítéletét, meghallja a szavát, elég volt neki, hogy önmagával legalább, ha ideigóráig is, de békességre jutott. Tudatában volt mindannak, ami eddig nyomasztotta, és bűnösnek érezte magát mindabban, amiben eddig bűnösnek érezte magát, de már nem tulajdonított annyi fontosságot ezeknek a dolgoknak, mint amikor még ezek irányították az életét. Kezdte azt hinni, sohase volt lehetősége másként cselekedni, mint ahogyan cselekedett. És hiába volt ez nyilvánvalóan hazugság, nem tudott szabadulni a gondolattól, beleragadt, mint a kutya bundájába bogáncs, és minél jobban igyekezett lerázni, csak annál jobban belegubancolódott. Arra gondolt, hogy talán jó volna, ha mások is tudnának mindarról, ami vele most történik, de “jobban örült neki, hogy már nincsen lehetősége megosztani másokkal a gondolatait, és elviszi őket magával oda, ahova, most úgy érezte, végül is sikerült elindulnia. Egy darabig megpróbálta a lélegzetét visszatartani, jobban mondva gondolt rá, hogy meg kéne próbálnia, de az ilyen hiú erőfeszítések a kigondolás pillanatában kisiklottak akarata szorításából, és még szerencsésnek is érezhette magát, hogy nem kell többet vesződnie velük. Szomjas volt, és éhes, de fájni legalább nem fájt semmire. OLÁH JÁNOS: TALÁLKOZÁS Mégsem tudott fölkelni, hogy odamenjen a csaphoz, vizet vegyen, az evésről nem is beszélve, egyszerűen nem volt kedve hozzá, az éjjeliszekrényen álló kancsóból se volt képes az állattizet kitölteni, pedig evvel is beérte volna, el se tudta képzelni, hogy idáig jusson a cselekvés ezer bűnével kikövezett úton, hogy aztán a poharat a felgyöngyöző állott vízzel a szájához emelje. Ha valaki segített volna, könnyebben boldogul biztosan a jelentkező szükségletekkel, és mégse így várta őket haza, nem a segítőkészségükre gondolt, hanem a durvaságukra. Tudta, hogy ellátják majd mindennel, gondolatban már készült a nem kívánt erőfeszítésekre, amit a jelenlétükkel akaratlanul is okoznak neki. És ez egy pillanatra megakasztotta igyekvésében. Érezte, ahogyan mind mélyebbre és mélyebbre süllyed a fölpuffasztott párnák és dunnák közé, de nem bánta. Képzeletében olyan sokszor lejátszotta már, hogy maga sem tudott különbséget tenni az elképzelt és a valódi ajtócsapás között, így történhetett meg, hogy jó ideje azt hitte, itthon vannak, amikor pedig még mindig egyedül volt. S amikor tényleg megérkeztek, akkor még nem volt képes fölfogni a változást, hiszen a szeme csukva volt, a fülében halk zsongás fészkelt ugyanúgy, mint annak előtte, ha kinyitották az ajtót, hogy benézzenek hozzá — mert amikor megjöttek, mindig benéztek — nem látta, ha szóltak hozzá — egy-két szó mindig akadt a tarsolyukban —, nem hallotta. Csak a szél álmos búgására figyelt, ahogy átüzent az ablaküvegen, és gondolatban a nyomába eredt, hegyen át, völgybe levitt az útja, remény és bizakodás nélkül vágott neki, fáradtság nélkül viselte, és csalódottság nélkül hagyta abba. Egyetlen véget-nem-érő lüktetés fonalán függött. Még idekötötte valami, de ez már nem volt számottevő, akármi volt is. Amikor föléje hajolt az az arc, nem lepődött meg, pedig minden emberi számítás szerint meg kellett volna lepődnie. Ő volt az egyetlen, akivel még találkozni akart. Akart? Az is túl erős kifejezés, hogy szeretett volna. Fölrémlett előtte, de csak ennyi, mi lenne, ha ... — Mennyit veszekedtünk a babaruhák miatt! A hajamba mart, hogy fölvérzett a fejem. — Nem felejtett. — Piszok — ezt sziszegte a fülembe —, piszok, kitépem a hajadat, ha nem adod ide. — Hát testvér az ilyen? — de most nem bánta volna, ha még egyszer megcibálja. És tessék, itt volt. Pedig már végképp nem remélte. Olyan régen elveszítették egymást, hogy tényleg nem gondolhatott komolyan a viszontlátásra. Talán ezért nem készült föl kellően, pedig ahhoz, hogy akár csak megszólaljon, az összes maradék erejét össze kellett volna gyűjtenie, föl kellett volna áldoznia. Ha számot vethetett volna vele, bizony isten, nem sajnálja, de a döntés itt, ezen a ponton már nem reá volt bízva. A szavát se hallotta meg, pedig látta, hogy az üres, tátogó száj elejti őket, s a gyomrát is megremegtette a tudat, hogy nincsen, aki összeszedegesse őket. Ekkor egy pillanatra elállt a lélegzete. Nem, nem kellett visszatartania, magától maradt abba. Nem bánta, hogy nincs ereje ellenkezni, szinte jókedvűen hagyta szembeáramlani magával a sötétséget, és kíváncsian olvasta az üresség jeleit, amik ugyanilyen akadálytalanul áramlottak bele a fülébe, és szinte örömmel vette tudomásul, ha egyáltalán tudomásul vett még valamit, hogy ilyen magától értetődően sikerült elkerülnie ezt a találkozást, amit pedig, ha rajta múlik, biztosan nem került volna el. A távozást jelző ajtócsapásra még félig fölemelkedett, de talán csak azért, hogy annál mélyebben süppedjen vissza teste makacs súlyától vonva a párnák közé, a szalmazsák horpadásába. ÜNNEPI MELLÉKLET 1981. december 22., kedd Illyés Gyula: Terjed a falu „Rég elhúzták az esteli harangszót. Ki az, aki még mostan is barangol?" Petőfi Félsor csak a faluvégi utca — Nyúlik nap, s nap messzibb napnyugatra. Viszonozza hálásan a Napnak búcsúfényét sorra minden ablak. Szemközt, haza, újra. Haza? Múltba, hova viszed a vént ifjú utca? Itt kihuny, ott kigyúl egy-egy ablak. Régi hangot csak a kutyák adnak. Se kolompszó, se csordás, se kondás. Minden más lett! Én nem vagyok csak más? Áll a falu, — s lám rohanvást lépdel. Villanyfény küzd benne a sötéttel. — Csöng röviden — még esti harangszó. Ki az, aki . . . szól?" „Csak nem haragszol? Ezt akartuk!" A közel homályból friss hangon cseng-bong Petőfi Sándor! . . . Berták László: Alattad a délkör Ha nem érezném meg egy rezzenésből, hogy fölösleges lettem, leszaladt orrom előtt a roló, le a nap, kibuktam a görbülő mindenségből, ha mint aki folyvást zuhanva néz föl, nem látnám, büntelenül magamat, ahogy besétálok a pillanat kertjébe hiú jóhiszeműségből, ha megtanulnám végre, hogy miért öl minden, ami él, s úgy lennék szabad, hogy élvezem már mutatványodat, mert nem taszíthatsz ki a tévedésből, megbillenne-e alattad a délkör? adnál-e országomért egy lovat? Fülemben még a szívélyes „Isten hozta” cseng, amikor a zsúfolt könyvespolcokkal szemben lévő fotelokba telepszünk. Némi csönd után a közepén kezdem: — önről sokan úgy tudják, hogy pap? m — Nem vagyok az. Valóban református lelkésznek készültem, jó harminc évvel ezelőtt. A református missziós főiskolán tanultam, hogy azt elvégezve Hollandiában újabb két év tanulás után az Admiralitás szigetekre kerüljek. A főiskolát megszüntették. Én másfél évet végeztem el. A teológiai főiskolára nem kívántam menni, önálló kántorként dolgoztam, majd ide jöttem. Az erőmű, az érctömörítő, később a hengermű következett. — Illetlenség, ha megkérdezem, miért nem folytatta a teológiát? — Láttam, hogy a papok egy része olyan piedesztálon érzi magát, hogy nem tud együtt lenni azokkal, akik rájuk bízattak. Többek között ezért nem mentem továbbtanulni a teológiára. Persze ilyen mentalitással nemcsak a papok között találkoztam. Most is részt veszek a helyi református gyülekezet életében. Évekig tagja voltam a presbiter-testületnek. Ha a munkám megengedi, minden egyházi rendezvényen ott vagyok. Soha nem tagadtam, hogy hívő vagyok — kellemetlenségem is volt emiatt —, de nem is dicsekedtem vele. — Nem bánta meg, hogy nem tanult tovább? — Van bennem még nosztalgia, ez természetes. De úgy érzem, életem nem volt hiábavaló. Sok szépet kaptam az élettől és ezért hálás is vagyok. Csak az az ember tud a változó világ eseményei között egészségesen továbbhaladni, aki tud elvei feladása nélkül kompromisszumokat kötni,legyen az bármilyen világnézetű. Azt hiszem, egészséges élet akkor bontakozhat ki a maga teljességében, ha az ember hajlandó elfogadni a szükségszerű újat. Azt a szükségszerű újat, ami akár a kisebb közösségnek, akár a társadalomnak előrehaladást jelent. Ha az ember ezt nem tudja elfogadni, akkor önmagába süllyed. Olyanná válik, mint az a patak, amelyiknek a folyását valami elzárta és a benne lévő víz megbüdösödött. Úgy érzem, hogy az én körülményeim között sikerült és sikerül egészségesen élnem. Tempósan formálja szavait, mondatait. Nem siet, és nem akadozik. Hanglejtésében nem érzek felkiáltó és kérdőjeleket. Lassan három évtizede dolgozik a vasműben. Alapítása óta tagja a Szamuely Tibor szocialista brigádnak. Dolgozik a TIT-ben, önkéntes véradó, tagja a központi énekkarnak. Idegenvezetőként is tevékenykedik. Mindezt összeegyezteti meggyőződésével. — Vallásosságomat nem tartom összeegyeztethetetlennek — ha egy szóval akarom kifejezni — a szocializmussal. Ez a társadalom humánusabb, emberibb — össze tudom hasonlítani —, mint a megelőző volt. Az emberek felemelésére törekszik. Ledöntötte az emberek közötti válaszfalakat... A szocialista brigádban egyébként pénztáros vagyok. Tavaly aranyjelvényesek lettünk. Amióta tudatosan élek, arra törekszem, hogy amit csinálok, azt a legjobb tudásom szerint tegyem. Ezt tudják rólam munkatársaim, vezetőim. Mindig kész vagyok újat tanulni ... Még keresem a szavakat, hogy kérdezzek, amikor megelőz. — Kérdezzen nyugodtan akármit — biztat mosolyogva. — És ne tegye hozzá a kérdéséhez mindig, hogy megengedi? Nyelek kettőt és kibököm. — Véleménye szerint modern korunkban nem avult el a vallás, a vallásosság? — Az a vallásosság, ami ezelőtt negyven—ötven évvel a többség szemében követendő példa volt, az elavult. Az nem jelentett mást, mint a külsőségek megőrzését. Ennek következménye az is, hogy egyre üresebbek a templomok. Elveink azonban, hogy ne ítélettel, hanem megértéssel közelítsünk egymáshoz, ne sújtson, hanem felemeljen az erő, időszerűek... Míg hallgatom szavait, felsorakoznak bennem az irracionális vallási dogmák: a túlvilágról, a végső okról, az első mozgatóról, a világ megismerhetetlenségéről... — Békességre, egymás elleni indulatok helyett megértésre van szükség, — építi tovább érveit. — A világ bajainak gyógyítására használtassák fel a fegyverkezésre fordított pénz. Akinek van, annak kell segítenie azt, akinek nincs. Ez a magatartás természetes, mint a lélegzés. Az erőszak legyőzhető, erőszak nélkül is ... Megnyerő elvek és érvek, minek tagadjam. De számomra valami e tételekből is hiányzik. Az utolsó — szerintem döntő —, mondat megáll a levegőben, mint az oszlop. Hallgatunk ... Hirtelen feláll, nagy léptekkel átmegy a másik szobába és egy vaskos spirálfüzettel tér vissza. Szépen csengő, metrikus verssorok kúsznak a levegőben. A békéért, a háború ellen szólnak. Saját versei... Bennem pedig végigborzong a gondolat: Mi lenne ma, ha például a fasizmus ellen harcolók annak idején az „erőszak legyőzhető erőszak nékül” elv alapján leteszik a fegyvert... Rákérdezek, hogy jól értettem-e: jes — Ez az elv a gyakorlatban jelkiszolgáltatottságot jelent. Ha fegyverrel tör valaki önre? A csend sűrűsödik. Mindegyikünk saját gondolataival foglalkozik. Mi itt és most, könnyű, kényelmes helyzetben vagyunk, — tépelődök. Stabil, sikeres társadalmi környezetünk lehetővé teszi — és igényli is persze —, a vitákat... Hányan harcoltak és haltak meg a ma lehetőségeiért?! Aktív, tudatos cselekvés nélkül nem lehet előrehaladni, „szükségszerű új” elfogadása kevesebb. — Nem elég elfogadni. Hosszúra nyúlik a csend. Majd röpke, hiábavaló riposztok szállnak Gandhiról és passzív ellenállási mozgalmáról. Nem győzzük meg egymást... — Felnőtt gyermeki vallásosak? — Igen, de nem templombajárók. Sütő Gyula hengerész, a Dunai Vasmű aranygyűrűs, régi megbecsült munkása. Kiváló dolgozó. „Tudja, sokszor vitatkozunk mi, de tiszteletben tartjuk egymás véleményét és remekül dolgozunk együtt. Szeretjük.” — mondta róla egyik munkatársa. Gyula bácsi zavarbaejtő udvariassággal a lépcsőházajtóig kísér. — Viszontlátásra! — Isten vele! STOSSER MÁTYÁS t az k Admiralitás-szigetek helyettem tagadtam, nem dicsekedtem