Dunaújvárosi Hírlap, 2000. június (11. évfolyam, 127-151. szám)
2000-06-29 / 150. szám
2000. június 29., CSÜTÖRTÖK Diplomaátadó - Kalocsán is! Kétszázhuszonhatan örvendezhetnek: a hagyományokhoz híven ünnepi főiskolai tanácsülés keretében kerül sor július 1- jén, szombaton délelőtt a Dunaújvárosi Főiskola diplomaátadójára. A műsorral körített esemény - amelyen Koncz Gábor szaval és a főiskola nőikara énekel - tíz órakor kezdődik a Dunaferr Sportcsarnokban. A január óta önálló intézmény kilenc szakon ad diplomát: a végzett gépészmérnökök, mérnöktanárok, tanár-informatikusok, közgazdászok, műszaki informatikusok és menedzserek mellett a műszaki szakoktatók, hegesztő szakmérnökök és a pedagógiai kiegészítő szakot végzettek is átvehetik oklevelüket dr. Kiss Endre főigazgatótól. Ünnepelhetnek a Kalocsán lévő kihelyezett tagozaton is. Az itt végzettek első csoportja, húsz közgazdász-szakmérnök a július 2-án, vasárnap rendezendő ünnepségen kap diplomát. „Égett emberek...” Előre bocsátható, hogy zavaró képi összefüggések sorát tartalmazza a mai írásunk. Minden az „ég” szótő körül forog... S mivel nem az égi jelenségekről lesz szó, hanem a fájdalmat okozó és oktalanul pusztító tűzről, ezért vezessük fel inkább a témát azzal, hogy Erdélyben az „égett ember” kifejezés nem feltétlenül azt az embert határozta meg, aki első- vagy másodfokú sérüléseket szenvedett. Ő volt az, aki a családjával egy-egy nagyobb tűzvész után a közösség segítségére, szolidaritására volt utalva... Ő volt, aki mindenét (ami a mai fogalmak szerint talán nem is jelentős motgót jelentett) elvesztette az elemi kár következtében. Volt idő viszont, amikor a goethei intés a Faustból nem sokat számított. Ő csak ezt kérte: „Ember érezd át a nyomorom!” Ugyanezen gondolatot fogalmazták meg a magyar püspökök is, amikor körlevelükben, 1944-ben, a zsidóüldözés kapcsán arra figyelmeztették a keresztényeket, hogy: „Mindezt csak akkor értenétek meg igazán, ha Veletek is ugyanilyen jogfosztások történnének!” De akkor már mentek a vonatok Auschwitzba. Volt előzménye az egyházi nyilatkozatnak, hiszen 1937. március 14-én XI. Pius pápa a „Mit brennender Sorge” („Ardienti cura”) kezdetű körlevelében határozottan elítélte a fajelméletet, a fajgyűlöletet... A sors fintora, hogy az „égő aggodalommal” kezdettel megfogalmazott enciklikát a fizikai hatalom birtokosai semmibe se vették... Hitler, bár morálról szónokolt, de a brutális államterrorra és a kifinomult, a szolgalelkű német szervezőtehetségre és -készségre építette fel a maga „életterét”. Volt is rend! Tűzzel-vassal! Már csak az a kérdés, hogy a hasonló vegzálásoknak ma is kitett „égett embereken” ki segít majd, és ki segített hajdan? Hiszen tudnunk kell, hogy a magyar püspöki kar ugyan tiltakozott a zsidótörvények ellen, sajnos azonban a körlevelében - félreérthető módon - a zsidók bűnös manipulációit is felemlegette, és ugyanakkor a zsidó felmenőkkel rendelkezők papjait sem segítette igazán a vészkorszakban és ezzel kiszolgáltatta őket a hatalomnak. A székely falvakban volt és van szolidaritás az „égett emberek” megsegítésére: nem a hivataloktól, egyházaktól kérik a támogatást. Kialakult rendje, szemlélete van annak. * 1944-ben, ezen a napon a magyar püspöki kar tanácskozása, a legnagyobb zsidóüldözés és nyilas terror kibontakozása közepette, Serédi bíboros elnökletével, úgy határozott, hogy körlevelet bocsát ki a zsidóüldözések elleni tiltakozásul. KULTÚRA DUNAÚJVÁROSI HÍRLAP 5 Csetepatétól „UniCum”-ig ■ DUNAÚJVÁROS (Ny. Zs.) Duplán örülhet, aki volt olyan szerencsés, hogy a Komédiásünnep vagy a folklórfesztivál során kapott kedvet a szabadtéri előadásokhoz. Egyrészt már most biztos gazdagabb néhány emlékezetes élménnyel, másrészt hamarosan ismét hódolhat új szenvedélyének. Nyakunkon a szomszédvár immár hagyományosnak mondható sorozata, a „Földvári Nyári Esték”. Csak tessék, csak tessék. A helyszín, a szervezőgárda és az ülőhelyek minősége változatlan sorrendben: a dunaföldvári Magyar László Gimnázium udvara; a Városi Művelődési Központ munkatársai; műanyag székek jó támlával, de párna nélkül), továbbá sejthetően ismét láthatunk szúnyogfelhőt és denevért, azonban az elmúlt évek programjához képest némiképp módosult a július 5-én kezdődő és 22-ig tartó földvári sorozat kínálata. Mint lapunk kérdésére Pataki Dezső, a művelődési központ megbízott igazgatója elmondta, a magyar millennium emléke előtt is tisztelegnek az idei összeállítással. Amelyet szándékosan úgy szerveztek, hogy a komolyabb hangütésű művek és a komédiák kedvelői egyaránt megtalálják a nekik tetsző produkciót. A programban a színházi bemutatók mellett a tavalyi Los Andinos-koncert sikerén felbuzdulva ismét szerepel egy hangverseny, de erről később. Fontos tudni, hogy az előadások este kilenc órakor kezdődnek, s az sem elhanyagolható — különösen a tavalyelőtt tapasztaltak fényében -, hogy az öt produkció közül négyet „esőnappal” szerveztek (a kivétel a koncert, minden további esetben az eredetileg hirdetett időpont másnapjára várják a nagyérdeműt). De lássuk végre, mit hoznak a következő hetek Földváron. Sajátos műfaji önmeghatározása szerint „tökös vígjáték” nyitja a szabadtéri produkciók sorát. Carlo Goldoni örökbecsű komédiáját Csetepaté Chioggiában címmel a budapesti Független Színpad társulata tolmácsolja július 5-én, jövő szerdán. A Szirtes Gábor rendezte játék érdekessége, hogy a zenét a hatvanas évek olasz slágereiből válogatták, a közönség soraiban ülő gigolók és donnák legnagyobb örömére. Táncszínházi előadással, mégpedig Dunaújváros Táncszínháza Könnyed magyar - Hungarian Light című táncműsorával folytatódik a sorozat július 12-én: a három részes összeállítást - „Kalandozások kora”; „Imigréssön sztori”; „Ládafia” - Rácz Attila rendezte. Ismét egy komédia következik: a Békéscsabai Jókai Színház mutatja be július 16-án a Négyen éjfélkor című vígjátékot. A színlap szerint „sok nevetést ígérő”, négyszereplős produkciót Káló Flórián rendezésében láthatja a szabadtéri színház publikuma. A sorozat második felében következik a millenniumi produkció: Sík Sándor István, a király című drámáját viszi színre július 19-én az Evangélium Színház társulata, az Udvaros Béla rendezte produkció főbb szerepeit Bitskey Tibor, Borbáth Ottilia, Gáspár Imola és Bánffy György alakítja. A földvári sorozat idei utolsó akkordjait a beszédes nevű pécsi UniCum Laude énekegyüttes tagjai tolmácsolják július 22-én. Klasszikusok és spirituálék, átiratok és komédiás kedv, együtt. A komédiák kedvelői is örülhetnek a kínálatnak (DH-archív) J MIT -J HOL JMIKOR3 • „A” Csoport Galéria: a Budai Rajziskola növendékeinek tárlata a Galéria Jazz Klubban • Bánki Donát középiskola: 16-19 óráig a Dunaújvárosi Éremgyűjtő Kör • Csillag Ház (Vasmű út 39.): Várostörténeti fotók — kiállítás a Dunaújvárosi Hírlap és az MTI archívumából • Intercisa Múzeum (Városháza tér 4.): 14-18 óráig Dunaújváros története az őskortól napjainkig; „Ilyennek látom Dunaújvárost”: gyerekrajzkiállítás; ’’Rege a csodaszarvasról”: kiállítás László Gyula rajzaiból; „Dunapentele és Dunaújváros képes levelezőlapokon” • Kortárs Művészeti Intézet (Vasmű út 12.): a XII. Nemzetközi Acélszobrász Alkotótelep és Szimpózium kiállítása; Pavel Kopriva cseh képzőművész tárlata • Móder Zenélő Szoborpark Múzeuma 10-18 óráig a Kultúrköz 3-nál • Munkásművelődési Központ (Apáczai Cs. János u. 11.): 13-20 óráig Nyugdíjas klub a 107 -es teremben; 17- 20 óráig Sakk kör a 105-ös teremben; 18-20 óráig Rosti Pál Fotóklub a 106-os teremben; 17 órától Hallássérültek Klubja a 207-es teremben; Folyosógaléria: a Diósgyőri Képzőművész Stúdió kiállítása • Sajtóház (volt Vasmű Klub): „Az 50-es évek épületei”: kiállítás Jeszek József makettkészítő munkáiból; az „A” Csoport jótékonysági tárlata w Aztán megérkeztek a határállomásra. Éjjel tizenkét óra volt. A kirándulók ásítoztak, a szél fújt, a sofőr összeszedte a benzinköltséget... Volt, aki több száz forintot adott. - Fölment a benzin ára! - bólogatott Sunyó, és egy majdnem teli kanna benzinnel lepte meg a sofőrt. A határ túlsó oldalán Amerika várta őket. Ahogy beértek a lágerbe, lerángatták a cipőjüket, és szinte ráestek a priccsre, valamiben elbotlottak a sötétben. - Feküdj ide belülre, nehogy félreértés legyen... - utasította Babit Sunyó. Majd félálomban hozzátette: - És ha ki kell mennünk, csak szóljál! Babit rázta a zokogás, de nem szólt, így aztán nem kellett kimenniük. * Sunyó kipihenten ébredt. A sapkájához nyúlt, hogy elővegye a körömreszelőt, amikor végre eszébe jutott, hogy hol van. Felült, körülnézett. Pár pillanatig érdeklődve nézte a verekedést, majd hirtelen felugrott, jobbra ütött, balra ütött, és kiszabadította Csicsót. - Hányszor mondtam már neked, hogy ha többen ütnek, húzódj a falhoz! Csicsó csak tátogott. Egyrészt a meglepetéstől, másrészt az ütéstől, amit a torkára kapott. - Honnan ismerem ezt a pofont? - hallatszott félhangosan a földről. - Ni, a főnök úr! Tud már bánni a géppisztollyal? Milyen szépen összejöttünk! Az exgéppisztolyos felállt, gyűlölettel nézett Sunyóra, majd torkaszakadtából kiabálni kezdett: Ávós!..., ávós!... - ujjával bökdöste Sunyó mellét. Géppisztoly hiányában. Ezt kár volt tennie. Valakitől ismét kapott egy pofont, és elsötétedett előtte a szabad világ. A valaki is Sunyó volt. Már fájt a tenyere, de ilyenkor muszáj következetesnek lenni. Ezért felpofozta a következő idegent is, aki nekiugrott. Aztán már nem is fájt a tenyere. Szanaszéjjel feküdtek az áldozatok. Csicsó kihasználta az időt, amíg készülődött a váltás. - Hülyék vagytok! - ordította. Pontosabban előtte is ezt ordította, de akkor nem figyeltek rá. Most sem. - Ez úgy ávós, mint én. Erre már mégis felfigyeltek, és öten-hatan rávetették magukat Csicsóra. Ha egyszer ő is ávós... De Csicsó kezdett belejönni. - Hagyjátok abba! - sikított Babi. - Nem vagytok magyarok? De nem hagyták abba. Pedig magyarok voltak. - Mi történik itt? - kérdezte egy parancsoláshoz szokott hang az ajtóból. Gazdája őszülő, piros képű úriember volt. A láger egyik vezetője. Amikor meghallotta, miről van szó, sajnálkozva tárta szét a kezét: - A népítéletet nem áll jogomban megakadályozni... És higgadtan távozott. Ekkor egy sovány kis ember ugrott Sunyó mellé. - Segítek! - kurjantotta vékony hangon, és módszeresen munkához látott. Felnyúlt a legközelebbi karért, befordult, egy ember a sarokba repült. Ismét felnyúlt, ismét befordult: repülés. Harmadszor már nem kellett felnyúlnia. Kezet nyújtott Sunyónak, de vele nem fordult be. - Késmárki Károly vagyok. Rendőr főhadnagy... - tette hozzá jóval halkabban. - Németh József vagyok - mondta Sunyó. - Disszidens szakaszvezető. - Rendőrség? - Tűzoltóság. Nem tehetett arról, hogy ez volt Öcsi foglalkozása. Az őszülő, piros képű úriember ismét feltűnt a láthatáron. - És a kolléga? - a főhadnagy Csicsó felé intett. - Ő is rab... Az őszülő, piros képű úriember Sunyóhoz lépett, és elvezette a parancsnokságra. Amikor visszajött, Babi éppen a retiküljével ütötte, mint később kiderült, a házmesterné fejét... rögtön megismerte, és a hajánál fogva távol tartotta magától. Sunyó alig tudta szétválasztani őket. - Micsoda tempó ez? - dohogott. - Ha valami problémátok van, beszéljétek meg okosan, higgadtan. De minek rögtön verekedni? Megáll az ész! - A drágalátos férjéért hiába üt! - legénykedett a házmesterné. - Tudja, hol van az már? De Babi épp ezt nem tudta. - Az idegenlégióban. Ott bizony! - Akkor talán otthon megemlíthetnénk a férjének - mondta Sunyó -, hogy magácska ismét szabad, és várja őt. Nagyon szereti magát az az ember. - Az a baj, hogy csak magát szereti. De ha úgyis hazamennek... - Megjegyzem, ezt én is most hallom először - vágott közbe Babi. * A parancsnokságon a következő történt: Sunyót magára hagyták egy szobában, amelynek ablakán rács volt. Ez kellemetlen emléke REGÉNYÚJSÁG két ébresztett benne. A falon Magyarország térképe függött, a sarokban vaskos páncélszekrény állt, a finom míves íróasztalon berregni kezdett a telefon. Ez néhány perc múlva idegesíteni kezdte Sunyót. Végre nyílt az ajtó, belépett az őszülő úriember, és egy másik, szintén idősebb férfi. Utóbbi helyet foglalt az íróasztal mögött, átható tekintettel méregette Sunyót. Sunyó meg őt. Az őszülő úriember kinyitotta a páncélszekrényt, egész halom üveg vált láthatóvá az alsó polcon. És végre elhallgatott a telefon. - Mit iszik? - törte meg a csendet az idegen. Remekül beszélt magyarul. Magyar volt. - Köszönöm - szabadkozott Sunyó —, külföldön nem szoktam inni. - Sokszor járt már külföldön? - Nem. Most először. - Maga megvert vagy húsz embert. - Népítélet volt - szerénykedett Sunyó. Az őszülő úriembernek megrándult az arca. - Hogy hívják? — kérdezte az idegen. - Oh! - Sunyó komolyan szégyellte magát. - Hiszen még be sem mutatkoztunk egymásnak. - Ne felejtse el - mondta az idegen hidegen —, hogy most nem a haverjaival beszél. - Persze. Azokat egytől egyig ismerem. - Hogy hívják? — az idegen kötötte az ebet a karóhoz. - Németh... izé... német nevem van: Friedrich László, de a barátaim Sunyónak szólítanak... Ez nem magukra vonatkozik! - kapott észbe. - Adja ide a személyi igazolványát! - Bocsánat, ilyennel nem rendelkezem. - Azt akarja, hogy megmotozzuk? Hátha mégis találunk valamit. - Lehetséges kérem, nem az enyém a ruha. - Hogy értsem ezt? - Amikor megszöktem a börtönből, igazán nem válogathattam, felvettem az első ruhát, amit egy paraszt hazafi adott. Az idegennek szemmel láthatóan felderült az arca, vigyorgott. - Miért nem ezzel kezdte? - Nem szokásom a dicsekvés. - Miért volt börtönben? Politika? Sunyó megvakarta a tarkóját. Ez szokása volt. - Olyan népítéletféle miatt... Az idegen harsogva nevetett. Az őszülő úriembert a guta kerülgette. - Mennyi van még hátra a büntetéséből? - Hat hónap. (Folytatjuk)