Dunaújvárosi Hírlap, 2000. június (11. évfolyam, 127-151. szám)

2000-06-29 / 150. szám

2000. június 29., CSÜTÖRTÖK Diplomaátadó - Kalocsán is! Kétszázhuszonhatan örven­dezhetnek: a hagyományokhoz híven ünnepi főiskolai tanács­ülés keretében kerül sor július 1- jén, szombaton délelőtt a Du­naújvárosi Főiskola diploma­átadójára. A műsorral körített esemény - amelyen Koncz Gábor szaval és a főiskola női­­kara énekel - tíz órakor kezdő­dik a Dunaferr Sportcsarnok­ban. A január óta önálló intéz­mény kilenc szakon ad diplo­mát: a végzett gépészmérnökök, mérnöktanárok, tanár-informa­tikusok, közgazdászok, műsza­ki informatikusok és menedzse­rek mellett a műszaki szakokta­tók, hegesztő szakmérnökök és a pedagógiai kiegészítő szakot végzettek is átvehetik oklevelü­ket dr. Kiss Endre főigazgató­tól. Ünnepelhetnek a Kalocsán lévő kihelyezett tagozaton is. Az itt végzettek első csoportja, húsz közgazdász-szakmérnök a július 2-án, vasárnap rendezen­dő ünnepségen kap diplomát. „Égett emberek...” Előre bocsátható, hogy zavaró képi összefüggések sorát tartalmaz­za a mai írásunk. Minden az „ég” szótő körül forog... S mivel nem az égi jelenségekről lesz szó, hanem a fájdalmat oko­zó és oktalanul pusztító tűzről, ezért vezessük fel inkább a témát az­zal, hogy Erdélyben az „égett ember” kifejezés nem feltétlenül azt az embert határozta meg, aki első- vagy másodfokú sérüléseket szenve­dett. Ő volt az, aki a családjával egy-egy nagyobb tűzvész után a kö­zösség segítségére, szolidaritására volt utalva... Ő volt, aki mindenét (ami a mai fogalmak szerint talán nem is jelentős motgót jelentett) el­vesztette az elemi kár következtében. Volt idő viszont, amikor a goethei intés a Faustból nem sokat szá­mított. Ő csak ezt kérte: „Ember érezd át a nyomorom!” Ugyanezen gondolatot fogalmazták meg a magyar püspökök is, amikor körlevelükben­­, 1944-ben, a zsidóüldözés kapcsán arra fi­gyelmeztették a keresztényeket, hogy: „Mindezt csak akkor értenétek meg igazán, ha Veletek is ugyanilyen jogfosztások történnének!” De akkor már mentek a vonatok Auschwitzba. Volt előzménye az egyházi nyilatkozatnak, hiszen 1937. március 14-é­n XI. Pius pápa a „Mit brennender Sorge” („Ardienti cura”) kez­detű körlevelében határozottan elítélte a fajelméletet, a fajgyűlöletet... A sors fintora, hogy az „égő aggodalommal” kezdettel megfogalma­zott enciklikát a fizikai hatalom birtokosai semmibe se vették... Hit­ler, bár morálról szónokolt, de a brutális államterrorra és a kifinomult, a szolgalelkű német szervezőtehetségre és -készségre építette fel a maga „életterét”. Volt is rend! Tűzzel-vassal! Már csak az a kérdés, hogy a hasonló vegzálásoknak ma is kitett „égett embereken” ki segít majd, és ki segített hajdan? Hiszen tud­nunk kell, hogy a magyar püspöki kar ugyan tiltakozott a zsidótörvé­nyek ellen, sajnos azonban a körlevelében - félreérthető módon - a zsidók bűnös manipulációit is felemlegette, és ugyanakkor a zsidó felmenőkkel rendelkezők papjait sem segítette igazán a vészkorszak­ban és ezzel kiszolgáltatta őket a hatalomnak. A székely falvakban volt és van szolidaritás az „égett emberek” megsegítésére: nem a hivataloktól, egyházaktól kérik a támogatást. Kialakult rendje, szemlélete van annak. * 1944-ben, ezen a napon a magyar püspöki kar tanácskozása, a legnagyobb zsidóüldözés és nyilas terror kibontakozása közep­ette, Serédi bíboros elnökletével, úgy határozott, hogy körlevelet bocsát ki a zsidóüldözések elleni tiltakozásul. KULTÚRA DUNAÚJVÁROSI HÍRLAP 5 Csetepatétól „UniCum”-ig ■ DUNAÚJVÁROS (Ny. Zs.) Duplán örülhet, aki volt olyan szerencsés, hogy a Komédiás­ünnep vagy a folklórfesztivál során kapott kedvet a szabad­téri előadásokhoz. Egyrészt már most biztos gazdagabb néhány emlékezetes élmén­­nyel, másrészt hamarosan is­mét hódolhat új szenvedélyé­nek. Nyakunkon a szomszéd­vár immár hagyományosnak mondható sorozata, a „Föld­vári Nyári Esték”. Csak tes­sék, csak tessék. A helyszín, a szervezőgárda és az ülőhelyek minősége válto­zatlan­­ sorrendben: a dunaföld­­vári Magyar László Gimnázium udvara; a Városi Művelődési Központ munkatársai; műanyag székek jó támlával, de párna nél­kül), továbbá sejthetően ismét láthatunk szúnyogfelhőt és de­nevért, azonban az elmúlt évek programjához képest némiképp módosult a július 5-én kezdődő és 22-ig tartó földvári sorozat kínálata. Mint lapunk kérdésére Pataki Dezső, a művelődési központ megbízott igazgatója elmondta, a magyar millennium emléke előtt is tisztelegnek az idei ös­­­szeállítással. Amelyet szándé­kosan úgy szerveztek, hogy a komolyabb hangütésű művek és a komédiák kedvelői egyaránt megtalálják a nekik tetsző pro­dukciót. A programban a szín­házi bemutatók mellett a tavalyi Los Andinos-koncert sikerén felbuzdulva ismét szerepel egy hangverseny, de erről később. Fontos tudni, hogy az előadások este kilenc órakor kezdődnek, s az sem elhanyagolható — külö­nösen a tavalyelőtt tapasztaltak fényében -, hogy az öt produk­ció közül négyet „esőnappal” szerveztek (a kivétel a koncert, minden további esetben az ere­detileg hirdetett időpont más­napjára várják a nagyérdeműt). De lássuk végre, mit hoznak a következő hetek Földváron. Sa­játos műfaji önmeghatározása szerint „tökös vígjáték” nyitja a szabadtéri produkciók sorát. Carlo Goldoni örökbecsű komé­diáját Csetepaté Chioggiában címmel a budapesti Független Színpad társulata tolmácsolja július 5-én, jövő szerdán. A Szirtes Gábor rendezte játék ér­dekessége, hogy a zenét a hatva­nas évek olasz slágereiből válo­gatták, a közönség soraiban ülő gigolók és donnák legnagyobb örömére. Táncszínházi előadással, mégpedig Dunaújváros Tánc­színháza Könnyed magyar - Hungarian Light című táncmű­sorával folytatódik a sorozat jú­lius 12-én: a három részes ös­­­szeállítást - „Kalandozások ko­ra”; „Imigréssön sztori”; „Láda­fia” - Rácz Attila rendezte. Ismét egy komédia követke­zik: a Békéscsabai Jókai Szín­ház mutatja be július 16-án a Négyen éjfélkor című vígjáté­kot. A színlap szerint „sok neve­tést ígérő”, négyszereplős pro­dukciót Káló Flórián rendezé­sében láthatja a szabadtéri szín­ház publikuma. A sorozat második felében következik a millenniumi pro­dukció: Sík Sándor István, a ki­rály című drámáját viszi színre július 19-én az Evangélium Színház társulata, az Udvaros Béla rendezte produkció főbb szerepeit Bitskey Tibor, Borbáth Ottilia, Gáspár Imola és Bánffy György alakítja. A földvári sorozat idei utolsó akkordjait a beszédes nevű pécsi UniCum Laude énekegyüttes tagjai tolmácsolják július 22-én. Klasszikusok és spirituálék, át­iratok és komédiás kedv, együtt. A komédiák kedvelői is örülhetnek a kínálatnak (DH-archív) J MIT -J HOL JMIKOR3 • „A” Csoport Galéria: a Budai Rajziskola növendé­keinek tárlata a Galéria Jazz Klubban • Bánki Donát középisko­la: 16-19 óráig a Dunaújvá­rosi Éremgyűjtő Kör • Csillag Ház (Vasmű út 39.): Várostörténeti fotók — kiállítás a Dunaújvárosi Hírlap és az MTI archívu­mából • Intercisa Múzeum (Vá­rosháza tér 4.): 14-18 óráig Dunaújváros története az őskortól napjainkig; „Ilyennek látom Dunaújvá­rost”: gyerekrajzkiállítás; ’’Rege a csodaszarvasról”: kiállítás László Gyula rajzaiból; „Dunapentele és Dunaújváros képes levele­zőlapokon” • Kortárs Művészeti Inté­zet (Vasmű út 12.): a XII. Nemzetközi Acélszobrász Alkotótelep és Szimpózium kiállítása; Pavel Kopriva cseh képzőművész tárlata • Móder Zenélő Szobor­park Múzeuma 10-18 óráig a Kultúr­köz 3-nál • Munkásművelődési Köz­pont (Apáczai Cs. János u. 11.): 13-20 óráig Nyugdíjas klub a 107 -es teremben; 17- 20 óráig Sakk kör a 105-ös teremben; 18-20 óráig Rosti Pál Fotóklub a 106-os te­remben; 17 órától Hallássé­rültek Klubja a 207-es te­remben; Folyosógaléria: a Diósgyőri Képzőművész Stúdió kiállítása • Sajtóház (volt Vasmű Klub): „Az 50-es évek épü­letei”: kiállítás Jeszek Jó­zsef makettkészítő munkái­ból; az „A” Csoport jótékonysági tárlata w Aztán megérkeztek a határállomásra. Éjjel tizenkét óra volt. A kirándulók ásítoztak, a szél fújt, a sofőr összeszedte a benzinköltsé­get... Volt, aki több száz forintot adott. - Fölment a benzin ára! - bólogatott Sunyó, és egy majdnem teli kanna benzinnel lepte meg a sofőrt. A határ túlsó oldalán Amerika várta őket. Ahogy beértek a láger­be, lerángatták a cipőjüket, és szinte ráestek a priccsre, valamiben elbotlottak a sötétben. - Feküdj ide belülre, nehogy félreértés legyen... - utasította Ba­­bit Sunyó. Majd félálomban hozzátette: - És ha ki kell mennünk, csak szóljál! Babit rázta a zokogás, de nem szólt, így aztán nem kellett kimen­niük. * Sunyó kipihenten ébredt. A sapkájához nyúlt, hogy elővegye a körömreszelőt, amikor végre eszébe jutott, hogy hol van. Felült, körülnézett. Pár pillanatig érdeklődve nézte a verekedést, majd hir­telen felugrott, jobbra ütött, balra ütött, és kiszabadította Csicsót. - Hányszor mondtam már neked, hogy ha többen ütnek, húzódj a falhoz! Csicsó csak tátogott. Egyrészt a meglepetéstől, másrészt az ütés­től, amit a torkára kapott. - Honnan ismerem ezt a pofont? - hallatszott félhangosan a föld­ről. - Ni, a főnök úr! Tud már bánni a géppisztollyal? Milyen szépen összejöttünk! Az exgéppisztolyos felállt, gyűlölettel nézett Sunyóra, majd tor­­kaszakadtából kiabálni kezdett: Ávós!..., ávós!... - ujjával bökdöste Sunyó mellét. Géppisztoly hiányában. Ezt kár volt tennie. Valakitől ismét kapott egy pofont, és elsötéte­dett előtte a szabad világ. A valaki is Sunyó volt. Már fájt a tenyere, de ilyenkor muszáj következetesnek lenni. Ezért felpofozta a követ­kező idegent is, aki nekiugrott. Aztán már nem is fájt a tenyere. Sza­­naszéjjel feküdtek az áldozatok. Csicsó kihasználta az időt, amíg készülődött a váltás. - Hülyék vagytok! - ordította. Pontosabban előtte is ezt ordította, de akkor nem figyeltek rá. Most sem. - Ez úgy ávós, mint én. Erre már mégis felfigyeltek, és öten-hatan rávetették magukat Csicsóra. Ha egyszer ő is ávós... De Csicsó kezdett belejönni. - Hagyjátok abba! - sikított Babi. - Nem vagytok magyarok? De nem hagyták abba. Pedig magyarok voltak. - Mi történik itt? - kérdezte egy parancsoláshoz szokott hang az ajtóból. Gazdája őszülő, piros képű úriember volt. A láger egyik ve­zetője. Amikor meghallotta, miről van szó, sajnálkozva tárta szét a kezét: - A népítéletet nem áll jogomban megakadályozni... És higgadtan távozott. Ekkor egy sovány kis ember ugrott Sunyó mellé. - Segítek! - kurjantotta vékony hangon, és módszeresen munká­hoz látott. Felnyúlt a legközelebbi karért, befordult, egy ember a sa­rokba repült. Ismét felnyúlt, ismét befordult: repülés. Harmadszor már nem kellett felnyúlnia. Kezet nyújtott Sunyónak, de vele nem fordult be. - Késmárki Károly vagyok. Rendőr főhadnagy... - tette hozzá jóval halkabban. - Németh József vagyok - mondta Sunyó. - Disszidens szakasz­vezető. - Rendőrség? - Tűzoltóság. Nem tehetett arról, hogy ez volt Öcsi foglalkozása. Az őszülő, piros képű úriember ismét feltűnt a láthatáron. - És a kolléga? - a főhadnagy Csicsó felé intett. - Ő is rab... Az őszülő, piros képű úriember Sunyóhoz lépett, és elvezette a parancsnokságra. Amikor visszajött, Babi éppen a retiküljével ütöt­te, mint később kiderült, a házmesterné fejét... rögtön megismerte, és a hajánál fogva távol tartotta magától. Sunyó alig tudta szétválasztani őket. - Micsoda tempó ez? - do­hogott. - Ha valami problémátok van, beszéljétek meg okosan, hig­gadtan. De minek rögtön verekedni? Megáll az ész! - A drágalátos férjéért hiába üt! - legénykedett a házmesterné. - Tudja, hol van az már? De Babi épp ezt nem tudta. - Az idegenlégióban. Ott bizony! - Akkor talán otthon megemlíthetnénk a férjének - mondta Su­nyó -, hogy magácska ismét szabad, és várja őt. Nagyon szereti magát az az ember. - Az a baj, hogy csak magát szereti. De ha úgyis hazamennek... - Megjegyzem, ezt én is most hallom először - vágott közbe Babi. * A parancsnokságon a következő történt: Sunyót magára hagyták egy szobában, amelynek ablakán rács volt. Ez kellemetlen emléke­ REGÉNYÚJSÁG két ébresztett benne. A falon Magyarország térképe függött, a sa­rokban vaskos páncélszekrény állt, a finom míves íróasztalon ber­regni kezdett a telefon. Ez néhány perc múlva idegesíteni kezdte Su­­nyót. Végre nyílt az ajtó, belépett az őszülő úriember, és egy másik, szintén idősebb férfi. Utóbbi helyet foglalt az íróasztal mögött, át­ható tekintettel méregette Sunyót. Sunyó meg őt. Az őszülő úriember kinyitotta a páncélszekrényt, egész halom üveg vált láthatóvá az alsó polcon. És végre elhallga­tott a telefon. - Mit iszik? - törte meg a csendet az idegen. Remekül beszélt magyarul. Magyar volt. - Köszönöm - szabadkozott Sunyó —, külföldön nem szoktam inni. - Sokszor járt már külföldön? - Nem. Most először. - Maga megvert vagy húsz embert. - Népítélet volt - szerénykedett Sunyó. Az őszülő úriembernek megrándult az arca. - Hogy hívják? — kérdezte az idegen. - Oh! - Sunyó komolyan szégyellte magát. - Hiszen még be sem mutatkoztunk egymásnak. - Ne felejtse el - mondta az idegen hidegen —, hogy most nem a haverjaival beszél. - Persze. Azokat egytől egyig ismerem. - Hogy hívják? — az idegen kötötte az ebet a karóhoz. - Németh... izé... német nevem van: Friedrich László, de a bará­taim Sunyónak szólítanak... Ez nem magukra vonatkozik! - kapott észbe. - Adja ide a személyi igazolványát! - Bocsánat, ilyennel nem rendelkezem. - Azt akarja, hogy megmotozzuk? Hátha mégis találunk valamit. - Lehetséges kérem, nem az enyém a ruha. - Hogy értsem ezt? - Amikor megszöktem a börtönből, igazán nem válogathattam, felvettem az első ruhát, amit egy paraszt hazafi adott. Az idegennek szemmel láthatóan felderült az arca, vigyorgott. - Miért nem ezzel kezdte? - Nem szokásom a dicsekvés. - Miért volt börtönben? Politika? Sunyó megvakarta a tarkóját. Ez szokása volt. - Olyan népítéletféle miatt... Az idegen harsogva nevetett. Az őszülő úriembert a guta kerül­gette. - Mennyi van még hátra a büntetéséből? - Hat hónap. (Folytatjuk)

Next