Az Eötvös Loránd Tudományegyetem értesítője, 1961-1962
1. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem 1961. szeptember 13-án tartott tanévnyitó közgyűlése
lélői, hanem alakítói, irányítói lehetünk a napjainkban kibontakozó új emberi kapcsolatok, az önigazgatássá fejlődő társadalmi viszonyok, a kommunizmus minden eddiginél magasabbrendű szervezettségének. Abban a korban élhetünk, amikor az ember kiterjeszti roppant hatalmát a végtelen mindenség felé és szolgájává teszi a természet erőit. Az események nagy sodrába kapcsolódunk be munkánkkal és arra törekszünk, hogy a haladásnak ezt a hallatlan iramát mi is elősegítsük. Hosszú a sor, amelybe beállunk most, amikor búcsúzunk, hiszen 327. évzáró közgyűlése ez egyetemünknek. Számunkra már megszűntek azok a nagy és igazán nyomasztó gondok, amelyek még alig 2 évtizede búcsúzó elődeinket rettegésben tartották, nem ismerjük, hogy mi az a fogalom „állás nélküli diplomás”. A mi problémánkat — ha van ilyen — csupán a sok irányú lehetőségekben való válogatás okozza. De a legnagyobb része azoknak, akik ma ünnepélyesen búcsút vesznek egyetemünktől, nem sokkal ezelőtt még az állás nélküli diplomások között sem lehetett volna, mert annak, hogy számunkra ez az egyetem is megnyitotta kapuit, volt egy döntő feltétele, amit soha nem szabad elfelejtenünk. Hős, forradalmár nemzedékek készítették számunkra az utat, míg végre az önmaga sorsát intéző nép hatalma szabad utat engedett nekünk is a tudomány világába. Ez a nép pedig azt várja tőlünk, hogy tudásunkat azok között osszuk szét, hogy minden tehetségünkkel és szorgalmunkkal azok javára dolgozzunk, akik minket ide küldtek. Életünk fő célja, hogy mindennek eleget tegyünk. E gondolatok jegyében búcsúzunk és teszünk hitet, hogy mi is azok közé fogunk tartozni, akik munkájukkal már eddig is megalapozták és öregbítették egyetemünk hírnevét, tekintélyét. Most, amikor kezdjük megszokni annak gondolatát, hogy sokkal inkább saját lábunkon járva, egy új, kevésbé ismert környezetbe, más kollektívába kerülünk, nem könnyű eltitkolni az ezzel együtt járó bizonytalanságérzetet, hiszen szőkébb világunktól, az egyetemtől szakadunk el, ami számunkra az otthont, a munkahelyet és a barátokat jelentette. Ahhoz, hogy mielőbb megtaláljuk helyünket az életben, hogy legyűrhessük kezdeti nehézségeinket, még továbbra is szükségünk van az egyetemre, mint legbiztosabb támaszunkra. És bármilyen messze kerülünk is az alma matertől, ezer szállal kapcsol hozzá bennünket a kiapadhatatlan hálaérzés, fiatalságunk csodálatosan szép, emlékekben gazdag öt esztendeje. Itt fonódott nagyon sok, elszakíthatatlan kapcsolattá edződött barátság és szerelem, amelyek mint a legszebb emberi kapcsolatok, egész életre elkísérnek minket.