A MTA ELHUNYT TAGJAI FÖLÖTT TARTOTT EMLÉKBESZÉDEK 19. KÖTET (1925-1927)
1925. – 1. szám: Gróf Zichy Géza t. tag emlékezete írta Kozma Andor t. tag
2 Kozma Andor de mégis ritka erős lovagi lelkéhez, nem bírta tovább. Mikor már minden személyes veszedelmet és injuriát töretlenül kiállt, a kitombolt förtelmes vihar után a test megtörött. Aztán, csak a hivő keresztény lélek erejétől éltetve, tudott panasz és félelem nélkül szenvedni még néhány évig. És tudott meghalni bátran, mert „aki hisz, ha meghal is él". Az evangélium szerint „nem úgy jön el Isten országa, hogy azt az ember eszébe vehetné". De ellentmondást nem tűrő sugallat bennünk, hogy az a szent titok, mely a szenvedésekben kihunyt földi élet után az emberi lélek örök sorsát takarja, csak jót rejthet sűrű fátyolába. Csak a kiszenvedett siratóinak kegyetlenség a halál, magának a halottnak kegyelem. Gróf Zichy Gézának, a költőszívű büszke magyar főúrnak bizonyára az volt. Elképzelni is fájdalmas, mit érezne ő, ha a szerencsétlen világháború és a szégyenletes forradalmak szörnyűségei után még azt a kínos, reménysorvasztó, erkölcspusztító nemzeti nyomorúságot is meg kellett volna élnie, amelyben a haza már egy végtelenségnek tetsző lustrumon át tengődik. Az a csodálatos, nagy benső ellentmondás kínjától terhes érzésem van, hogy éppen ama legjobb, legnagyobb elhúnyt magyarok haláláért kell leginkább áldanunk az Isten jóságát, akiket legkeservesebben siratunk. Ugyanezt a fájó megnyugvást fejezte ki Vargha Gyula kitűnő költőtársunk abban a szép szomorú versében, melyet virágul tett le gróf Zichy Géza ravatalára : „A jóságos szemek lehunytak, Talán, mert nézni már megúntak. A szem, mely új fényt vár amott, Mért nézzen itt sötét romot?" Ám, ha a földöntúli élet titkát az emberész nem is éli fel, a hűt emlékezés erejével vissza tudja idézni az örökre elköltözött feledhetetlent. Nem a kiszenvedi halottat, hanem azt a még reményteljességben ragyogó, nemes élő alakot, akinek homlokáról sugárzik a tiszta gondolat, ajkáról árad a férfias dal s kezének bűvös erejű érintésétől érces zengésekre zendülnek a húrok, így jelen meg gróf Zichy Géza emlékezetem távlatában.