Hadak Útján, 1979 (31. évfolyam, 342-347. szám)
1979-01-01 / 342. szám
in. A füzet 1921 telén, mint írtam, belső válságaimat oldottam meg misztérium-drámámmal. Látom a kávéházi színt, ahol elnémultak Lakatos Misi cigányprímás bandájának siketítő hangossággal tomboló húrjai, az elnéptelenedő hombár egyik részében elsötétültek a csillárok, s a regareisták hosszú asztalánál már csak én maradtam meg egy külföldi folyóiratokat böngésző, magas homlokú mérnökszázados. A tulajdonos, Keller, egy ledérségéről ismert és megejtő szépségű nő után vetette magát, fivére Ferenc, a sánta főpincér, a tálalónak támaszkodva, a lassan múló órákkal birkózott, hogy szolgálata végezteivel, bűzös spelunka kártyaasztalánál tékozolja el, amit aznap keresett. A másik Ferenc, a szőke és selypítő pincér, székeket rakott az elsötétült rész márványasztalaira. Csönd vett körül. Az a mágikus csönd, amely felszabadítja kötelékeiből az ihletet. Toliam irammal száguldott a magara elé terített papíroson, a tudat alól felszabaduló gondolatok mámoros forróságával. Képzeletem bordó függönye mögül megszólalt a Hang. A muisztériumdrámia nyitánya. Majd szétfutott a függöny és színre lépett a sír szélén tántorgó Ember meg az élet és halál titkát kutató Költő, aki az Ember utolsó sóhajával kinyíló kapun akar belesni, hogy ■meglásson valamit abból, ami a kapun túl van. Én voltam az Ember és én voltam a Költő. A néma és mégis hallható Csönd is én voltam. Meg a Halál, az Eleve elrendelés és misztériumdráma többi szereplője. Én szólaltam meg általuk, és mindaz, ami velük történt, a titkok titkát kutató gyötrődés, az én gyötrődésem látomása volt. — Mit írsz? — nézett fel tornosuló folyóiratok mögül a százados. — Majd! — föleltem idegesen és tovább írtam. A Csöndről írtam, amelyhez így szólt a költő : — Értelek és nem hallom beszéded. A Csönd meg így felelt: — Igen, miért én a Csönd vagyok, Kisérőtársa minden elmúlásnak, És én harsogva hallgatok. A végtelen zaj vágyaik, ősi lárma, Profán füleknek süket némaság, De ahol szárnyra kel a gond, is huhogva szálló fekete madár, Ahol csontváz-kezét kinyújtva, Életet ragad váratlan halál, Ahol felsikolt az iszonyat, Ahol többé már nincs remény, Sem cél, sem balsorsból kiút, Vaksötétben semmi, semmi fény, Ott megpendítem húrtalan gitárom És minden fül számára másként Zokog fel néma dallamom. Nézd a tömeg ezernyi arcát, Minden arcon túl Más lélek felesel velem: Az egyik jajjal, a másik kacajjal, Mind másként érti egyazon énekem. * Letettem töltőtollamat és a századosra néztem : — Akarod hallani? — Örömmel, így kezdődött és három éjbenyúló este alatt ért záró jelenetéhez a lét és nemlét titkát öröktől kutató, soha ki nem elégülő tudnivágyásáróll szóló misztériumi drámám. Kettészelt papírívek másik oldalán (a papír drága volt, pénzem kevés) „Meghalt az Isten?” című régebbi novellám gépírásos szövege. A téma és előadás annál is misztikus. Tizenhatéves korom válságáról. A miszitériumdráma első címe „Két templom” volt. Az egyikben komor falak, homály és örök akarattal vivott békétlen csata, míg a másikban kék ég, derű, madárdal, szántóvető élet nyugalma, amelyet nem ver fel halálától rettegő tecsergés, ha közelít a földi létet lezáró égi béke. Győri költőknek a Royal Gobelin-termében rendezett irodalmi estjén, az újraátélésnek azzal a forróságával olvastam fel művemet, ahogyan az ihlet mámorában vetettem papírra, az elcsöndesült Kioszk Kávéházban. Erről az irodalmi estről emlékeztem meg „Szellemi tájakon” című könyvemnek a magyarországi versmozgalomról szóló fejezetében. Idősebb férfi szájába adtam Mentes Mihály papköltőnek, a Győrött megjelenő Dunántúli Hírlap másnapi számában közölt gunyoros bírálatát a „harsogó” csöndről. Megdöbbentett, hogy a költő nem érti meg a költői kifejezés jelentőségét, s aki hivatásában sokszor hallhatta a ravatali csöndet, nem hallotta a fájdalom némán sikoltó hangját. Úgy véltem, hogy a csönd a hangok összeségének foglalata, miként a fehér szín az összes színeké. Évek követtek éveket, évtizedek évtizedeket. Hontalanná lettem, négy tstvérem gyors egymásutánban követte rég elhalt anyámat, s nekem a politikai elítéltek jogfosztottságával kellett tűrnöm, hogy banditák kezére kerüljön minden érték, ami bútorban, képben, könyvben, ékszerben őriztek meg házunk öreg falai, s ami a törvényi öröklés szabályai szerint az én tulajdonommá vált. Amit nem tehettek pénzzé, s ami számomra becsesebb volt a pénznél, azt szétdobál- Magamról és másokról