Hadak Útján, 1980 (32. évfolyam, 348-353. szám)

1980-01-01 / 348. szám

annyian Bécs utasítására tettek esküt a ma­gyar alkotmányra és az ország megvédésére. Ez a­z eskü kötötte őket akkor is, midőn 1848 októbere után a magyar ügy látszólag lelépett a törvényesség mesgyéjéről és a­­magyar nem­zet nyíltan szembekerült Béccsel, illetőleg az uralkodóházzal. A tisztikar, mint Katona Tamás megjegyzi, nem politizált. Ismeretes, hogy Görgey téli visszavonulása idején, midőn hadteste Budát elhagyta és Vácra érkezett, sok cs. kir. tiszt elhagyta a magyar tábort, mivel szerintük a magyar mozgalom letért a törvényes útról. Ekkor Görgey Artur tábor­nok kiáltványban bizonyította be a kételke­dőknek a magyar ügy igazát és hitet tett az V. Ferdinand által aláírt törvények, vala­mint az akkor már lemondott V. Ferdinand király iránti hűsége mellett. Ezzel sikerült ne­ki a hadsereg szétzüllesztését megakadályozni Ez a kiáltvány volt alapja későbbi magatar­tásának, valamint a tisztikar kiállításának a magyar ügy mellett. A Hadtörténeti Intézet levéltárában őrzött periratok tanúsága szerint, majd valamennyi hadbíróság elé állított tiszt azzal védekezett, hogy a király parancsát teljesítette, midőn a magyar ügy mellé állott. Nem szakítás , hanem kiegyezés Igen érdekes Bona Gábornak cikke az ara­di vértanukról a „História” 1979 novemberi számában. (Ez a kiadvány a Magyar Törté­neti Társulat negyedévenként megjelenő fo­lyóirata­.) Ebben Bona így ír: „...de térjünk vissza Nemeskürty koncepciójához, ahhoz, hogy a honvédhadsereghez csatlakozott cs. kir. tisz­tek radikális forradalmárok, köztársaságpár­tiak voltak, sőt gyakran kommunisztikus el­veket vallottak. Nem tagadjuk, voltak ilye­nek is. Súlyukat, az egészhez viszonyított arányukat azonban Nemeskürty eltúlozza oly­annyira, hogy az olvasó számára úgy tűnik, mintha az egész honvéd tisztikar ilyen fel­fogású elemekből állott volna.” Majd így folytatja: „ ... a honvédhadsereg tábornoki és törzstiszti karának zöme egészen más nézeteket vallott. A szabadságharcot önvédelmi harcnak tekintette, amelynek cél­ja az 1848-as törvények megőrzése volt. Nem az Ausztriával való szakítást akarták, hanem a kiegyezést a dinasztiával. Nézetei­ket tekintve pedig ugyancsak messze álltak a republikanizmustól. Ezek a magyar szárma­zású cs. kir. tisztek 1848 őszén tömegesen csatlakoztak a honvédsereghez, vállalták a nemzet önvédelmi háborúját. De mihelyt lát­ták, hogy politikai álláspontjukat veszély fe­nyegeti, élesen reagáltak. Ők azok akik az országszerte felerősödő radikalizmus és köz­­társasági jelszavak hatására; — a váci nyi­latkozatban mereven leszögezik: alkotmány igen, de egy ’idétlen republikanizmus’ nem ők azok, akiknek nevében 1849 április végén Molnár Ferdinánd alezredes beadványban kö­veteli Görgeytől, tegyen lépéseket a függet­lenségi nyilatkozat visszavonására és a Habs­burg házzal való megegyezésre... a Habs­burg dinasztia trónfosztásával a honvédség­ben szolgáló cs. kir. tisztek többsége soha nem tudott megbarátkozni.” A szerző — Bona Gábor — ezután kifejti, hogy több mint ezer cs. kir. tiszt csatlako­zott a magyar forradalomhoz 1848—49-ben. Motívumaik különbözőek voltak. A meggyő­­ződéses forradalmárok és az ’önvédelmi harc’ hívei mellett voltak olyanok is, akiket más eszmék hevítettek, más célok és elgondolá­sok hoztak a honvédseregbe. Itt az idegen nemzetiségű tisztekről és tábornokokról kell beszélnem. Idegen honvédtisztek Gróf Leher-Thoss Artur, porosz királyi százados, mint emlékirataiban írja (Erinne­rungen aus meinem Leben), nem sokáig ma­radt a porosz hadseregben. A „véletlen” a­­mely egy rokoni látogatás kapcsán Pannonia zöld hegyei közé hozta, életének más fordula­tot adott. Elragadtatva az aranyos magyar naptól, a magya­r asszonyok szépségétől, a férfiak barátságos és szívélyes magatartásá­tól, valamint a magyarok vendégszeretetétől, habozás nélkül elhatározta, hogy életét Ár­pád hazájában fogja leélni. Még nem volt 20 éves — 1839-ben — birtokot vásárolt Zemp­lén vármegyében, majd a következő évben kilépett a porosz hadseregből és nálunk te­lepedett le. Gróf Leher-Thoss 1848 őszén Bem erdélyi hadseregében szolgált mint őr­nagy. Később, 1849 nyarán Görgey tábornok hadseregében Komáromnál, Leiningen tábor­nok III. hadtestében mint ezredes. Világos­nál ő is orosz fogságba esett, de sikerült megszöknie és az országból kijutnia. A kö­vetkező éveket a magyar emigráció szolgála­tában töltötte, Magyarországot mindig hazá­jának nevezte. 1866-bam ő is belépett Klapka tábornok porosz fennhatóság alól létesített magyar légiójába. Az osztrákok elfogják, ha­lálra ítélik, de Bismarck megmenti. A kie­gyezés után Andrássy kívánságára Bismarck­nál kiviszi, hogy a porosz újságok agitációja Ausztria ellen megszűnjön és így lehetősége nyíljon a később bekövetkezett német-oszt­­rák-magyar szövetség megkötésére. Mint emlékirataiban megjegyzi, a magyar életviszonyok hozták közénk és tették őt ügyünk harcosává. Ez a magyar élet már századokkal előbb is külöbözött a németek nehézkességétől. Volt valami itt ebben az or­szágban, ami megkapta az idegeneket, meg­ragadta és ügyünk harcosává tette őket. A magyarság a múltban nem magyarosított erőszakosan. Ezt elvégezte a környezet, a régebbi időkben főleg a katonai szolgálat, a török háborúk idején a végvári élet. I Fer­dinand király egy Hans Tatzger nevű néme­tet nevezett ki komáromi udvarbíróvá. Ez a Tatzger három évi szolgálat után már így ír: „Én Németh János, ki vagyok a császár udvarbírája”. Sok német nevű magyarrá vált .

Next