Hídfő, 1968 (21. évfolyam, 512-535. szám)

1968-04-25 / 519. szám

1968 április 25 A NAGY MULASZTÁS Mindehhez tegyük hozzá, hogy a szovjet partizánoknak hiányzott az élelmiszerük, amelyet ma megvásá­rolhatnak a mai partizánok a nagy amerikai boulevardokon. Sztálinék csak néhány ledobott tábori rádióval HÍDFŐ A világkatasztrófa MI KÉSZÜL AMERIKÁBAN? — KÖZELEDIK A HARMADIK FRONT Az USA helyzetének súlyosságát az a szenátor mérte le legtalálób­ban, aki azt mondta: Az Egyesült Államok, az USA elérte hatalmának végét. Úgy látszik, hogy Amerika ezen a nyáron eléri hatalmának csúcs­pontját és — ha valami csoda nem jön — túl is haladja azt. Politikában, hadviselésben életveszélyes jelenség ez. A második világháború folya­mán a Sztálingrádnál elveszett né­met hadosztályokat már nem tudta pótolni a legnagyobb propagandá­val behirdetett, legszebb sportpalotai gyűlés sem. A júliusi merénylet Hit­ler ellen nem sikerült ügyem, de az erkölcsi visszásságok rögtön érez­hetőkké váltak a szövetségesek ma­gatartásán. A HARMADIK FRONT Mennyivel rosszabb helyzetben van hát Johnson mai Amerikája? A tá­volkeleti fronton küzd az US Army színe-virága, az óriási technikai fö­lény, a hatalmas anyagi erő. De mindez beleragad a mocsárba, úgy­hogy az egyik vietnámi tábornok némi gúnnyal mondotta: mi azok a legyek vagyunk, akik meghódítot­ták a­­ térképet. Ugyanakkor az amerikai nagyvá­rosok tankokat vásárolnak. Hová ? Távol-Keletre ? Berlinbe ? Budapest­re? Nem! Ezeket a harmadik fron­tos városokat ma úgy hívják: Brooklyn, Detroit, Cleveland, Pitts­­bourgh, Los Angeles. És ami ilyen esetekben a stratégák számára a legnyugtalanítóbb: senki se tudja, kik és hol állanak, hány főt jelente­nek a városi guerilla hadsereg csa­patai. Tízezer fő van Chicagóban, vagy ötezer Clevelandban ? Egyálta­lán bluff vagy igazság, hogy Ame­rikában a harmadik fronton, jól ki­képzett 800,000 főnyi guerilla sereg áll készen az X-napra? tudták az üzeneteket, parancsokat közvetíteni. Most azonban ott van a napisajtó is, amely néhány centért közvetíteni fogja az ügyesen fogal­mazott apróhirdetést. És itt meg kell állani egy szóra. Senki se mondhatja el, hogy polgá­rai valamit is elmulasztottak a had­felszerelés, a légűrkutatás, a hadi­flotta vagy akár az orvostudomány fejlesztése terén. A legtőbbet, a legvégzetesebbet azonban elmulasztották és ezért most egy világkatasztrófa közelsé­gében felelni kell a világtörténelem előtt is. Elmulasztották időről-időre szemrevételezni, hogy ez a hatalom mennyire amerikai hatalom még és mennyire világhódító erők eszköze. Mennyire amerikai a Supreme Court, az elnök tanácsadó kara és milyen mértékben befolyásolja ez a Államok politikai és gazdasági vezetését. Ezen a téren kollektív és abszolút felelősség terheli az USA minden polgárát, mert nem állapították meg, hogy a hatalom amerikai vagy csak az amerikai tudatlanságot, nemtörő­dömséget használta fel ez a titok­zatos világerő, hogy a saját hatal­mába igába fogjanak egy 185 mil­liós nemzetet. ÉS ITT TÖRTÉNT A VÉGZETES SZERENCSÉTLENSÉG Négy évtized óta magyarázták Amerikának, hogy ezek a Roosevel­­tek tulajdonképpen szolid liberális világmegváltók, hogy ezek a Kenne­­dyk, akik valóságos hitközségi elöl­járósággal töltötték meg a Fehér Házat, tulajdonképpen jámbor libe­rálisok és hogy az a milliós Károlyi Mihály, aki ellepte az egyetemek ta­nári katedráit, tulajdonképpen a ka­pitalista haladás új típusát képviseli és hogy ezek a Walter Lippmannok semmivel sem rosszabbak a mi Klein Árminjainknál. És nem is rosszabbak. Hiszen a Columbiai egyetem fehér libája már ezt gágogja. Nézetem szerint az USA a fajok állandó polgárháborúja elé tekint. A politikailag legális és a föld­alatti fekete szervezetek már kará­csony előtt, manifesztumot írtak alá, hogy Dél-Karolinából, Missisippiből, Louisianából, Alabamából, Georgiá­ból Amerikában Republic Sanghay név alatt független néger köztársa­ságot kell alakítani. S mind e moz­galmak élén többé-kevésbbé ott járt Martin Luther King, a béke-Nobel­­díjas „pásztor” is, aki a lippmanni, salzbergeri sajtóban már olyan ke­gyes, papos mérsékelt volt, akár egy Tildy Zoltán, akinek csupán a bőre fekete. ÉGESSETEK LE MINDENT ... A háromfrontos háborúban talán nem az a fontos, hogy King tiszte­­letes halála pillanatában elhangzott a parancskiadás: „Égessetek le min­dent, ami fehér Amerikában!” Talán még az sem fontos, hogy hányan hullanak el a frontokon. Egyedül fontos és lényeges megkeresni azt a tízmilliós kisebbséget, amely pusz­tulásba, szégyenbe vitt nálánál na­gyobb, hatalmasabb nemzeteket is. Johnson elnök midőn visszalépését bejelentette, ezt többek között azzal is indokolta, hogy a vietnámi mo­csárba beleszakadt a nemzet egy­sége. Vájjon csak a sok elnök­jelölt húzta hetvenhét felé az amerikai egységet ? Vájjon igaz-e, hogy a kongresszus azért nem üzent formá­lisan hadat, mert ezzel együtt járt volna az árak és bérek rögzítése és milliárdos profitok elmaradása? Váj­jon nem ott mutatkozik a nagy ha­sadás, az erkölcs, politika és had­viselés között, amikor az otthon a hazatérő katonától tudja meg, hogy az amerikai hadikiadások kétharma­dát a vietnámi bárokban, hotelekben lébecolók, az egyszerű hadtáptisztek lopják el az amerikai napi költségek kétharmadával együtt. És az már az ő világkatasztrófá­juk lesz. Rájuk ismernek és akkor nincs többé kegyelem. MINDENRE LŐNI, AMI FEHÉR Amerikában azonban már ki van adva: mindenre lőni kell, ami fehér. A telefonfülkéket szét kell rombolni, a mentőkocsik, tűzoltóautók motor­jába homokot vagy cukrot szórni, a nagy autóutak bejáratánál tömegé­vel szétszórni „jancsi-szegeket”. S ha már a nagy közlekedési utak bejáratánál megvan a káosz, akkor lőni és újra lőni mindenre, ami fehér! Egyetlen óriási Vietnámot terem­teni Amerika nagy városaiban! S aki ismeri a partizán-taktikát, az jól tudja, hogy mindez lehetséges. Lehetséges volt a brjanszki erdőben egymilliós német elithadsereget le­kötni, állandóan foglalkoztatni. ÚJ CÉLPONT: TÖRÖKORSZÁG A NATO délkeleti szárnyának gyengítése menetrendszerűen folyik tovább: az arab világ szembefordítása a Nyugattal, a szovjet flotta beúsztatása a Földközi-tengerre, előnyös kommunista kereskedelmi ajánlatok a Papadopulosz-kormánynak, baráti szovjet kéz Makariosz vállán és a ciprusi játszmában, udvarlás Ankarának,­­ de mindezen közben játék az illetékes kormányok ellenzékeivel, sőt, a parlamenten kívüli ellenzék gondos ápolása. Az újabb célpont Törökország. A relatív belpolitikai stabilitást újabban egyre élesedő belpolitikai nyugtalanság váltja fel. A kor­mányzó jogpárt (Menderesz öröksége) és az ellenzéki néppárt (Ata­­türk öröksége) egyaránt a szélsőségek kereszttüzébe került. A magát munkapártnak nevező kommunista párt, valamint az izlám fanatikusok tábora balról és jobbról, de egyazon eredménnyel tépázza a bevett nagy pártok tekintélyét. A kommunisták legutóbb a parlamentben véres verekedést hoztak létre, a munkásság körében pedig sikerrel indítottak vad sztrájkokat. A sztrájkolók feliratai elárulják, mi az izgatás külpolitikai, vagy mondjuk így, kívülről szuggerált célja. A főbb követelések: „Ki az idegen tőkével.” „Ki az imperialistákkal!” És, last not least­ ,a Ki a NATO-ból!” (—cs—) 3. oldal

Next