Hídfő, 1973 (26. évfolyam, 632-655. szám)
1973-10-10 / 650. szám
1973 október 25 Ni мак, ni мак... mondotta régi ismerősünk — bár inkább káromkodni szeretett volna, hogy letette a budapesti Kossuth könyvkiadónál megjelent könyvet, melynek szerzőjét jól ismerte annak idején. Épp azért sürgősen megrendelte a visszaemlékezéseket tartalmazó írást, mert kíváncsi volt, hogyan írt a magyar közelmúltról az a hosszúhajú szemüveges újságíró, aki mindig túlzott tisztelettel sündörgött az egykori magyar élet vezető politikusai körül. A köny címe: Politikusok és kalandorok. A szerző: dernel Kocsis László, a Miklós Andor vezette körúti Est lapok munkatársa. A zsidó-liberális újságkonszern évtizedeken át leghűbb kiszolgálója volt a magyar történelem azon szakaszának, amely Horthy-korszak néven vonult be a történelembe. Tulajdonképpen a magyarországi monopolnagytőke érdekhálózatához tartozott. Csupán akkor ütött meg ellenzéki hangot, ha valamelyik vezető politikus a nagybankok megrendszabályozását vagy éppen a birtokukban levő ipari nagyvállalatok állami ellenőrzés alá való helyezését követelné. De egyébként? — gondolt vissza az akkori időkre régi ismerősünk — mindig a legnagyobb hódolattal és már-már a fizikai talpnyalást súroló ügybugalommal írtak még az olykori antiszociális intézkedésekről is. Ha valamelyik ártatlan nyilasújság felvetette a nagybirtokok feloszlatásának vagy éppen a zsidókézben lévő nagybankok hatalmának megnyirbálását, azonnal lihegő dühhel megírt írások jelentek meg a miklósnádori sajtóban és nem éppen demokratikus felfogásra valló rendszabályokat követeltek a „nyilas zöldkommunisták” elhallgattatása végett. Nos, ennek a felfelé nyúló, lefelé sunyin hallgató sajtónak volt egyik belső munkatársa a fentebb említett könyv írója. Régi ismerősünk még emlékezett, hogy senki sem tartotta be annyira a miniszterekkel és főpapokkal szembeni konzervatív protokollt, mint ez, a Felvidékről Pestre származott hórihorgas közíró. Egy kegyelmesuramozott és eminenciáskodott, mint ama másik kollega, Szakasits Árpád, aki később Rákosi Mátyás jóvoltából és akaratából a Magyar Népköztársaság elnöke lett, megbocsájtván neki, hogy kerek két évtizeden át minden év elején diszkréten és pirulás nélkül felvette a miniszterelnökségi kasszából a számára kiutalt súlyos pénzeket, melyek utolsó részletét pontosan 191,1. január 1.-én vágta zsebre. Kerek 1,0 ezer pengővel búcsúzott a szociáldemokrata párt főtitkára a Horthy rendszertől, hogy Rákosi Mátyásék bevonulása után mint ősrégi és harcos ellenálló vonuljon be a „felszabadult ország” vezetőségébe, majd onnan a váci fegyház poloskás cellájába. Nos, ezekről a dolgokról nem igen olvasott régi ismerősünk Kocsis László Politikusok és kalandorok című könyvében, ellenben megtudta, hogy 1920-tól egészen a dicsőséges felszabadulásig csupa kalandor és saját zsebre dolgozó zsizserehad ült az ország nyakán. A legfőbb kalandor — a könyv szerint — természetesen Horthy Miklós kormányzó volt, akinek személyével kapcsolatban állandóan idézőjelbe teszi az „admirális” jelzőt, minthogy Horthy nem is az osztrák-magyar tengeri flotta parancsnoka, hanem a Vigadó és Battyányi tér között közlekedő dunai propeller kapitánya lett volna. A főpapok közül csak Hevesi főrabbi kap tiszteletteli szavakat, míg Csernoch János és Serédi Jusztinián fösvény és buta szamarak voltak, akiknek egyetlen feladatuk volt, hogy minél jobban megtömjék az esztergomi prímási kasszát. Babits Mihály és Juhász Gyula nemrégiben megjelent verseskötetéből a „szomszédállamok érzékenysége miatt” kihagyták a két nagy költő nemzeti vonatkozású verseit, de ugyanakkor szerzőnk gúnyos fölénnyel említi meg Csernoch és Berédy tót származását és sohasem felejti ki, hogy Serédi mint felvidéki tót kőműves fia Szapucsek névvel jött a világra. Ilyenkor nacionalista. Még pedig a javából. Prónay Pálról, Héjjas Imréről mint véreskezű gyilkosokról beszél és az igazán csak olyan jelentéktelen apróság, hogy ennek a két embernek vakmerő vállalkozása nélkül Sopron és környéke ma nem tartozna Magyarországhoz. Bájos dolog, hogy szerzőnk úgy ír a cseh bevonulásról Felvidéken, mintha azzal egy régi történelmi jogtalanság teljesedett volna be. Olyan kedvesek voltak ezek a cseh bevonulók, hogy például Rozsnyón, a cseh ezred parancsnoka egy kávéházi mulatozás során a magyar Hirmuszt húzatta a cigánnyal.” A jámbor csehekekl szemben pedig ott állt Horthy bérgyilkos bandája és volt merszük uralmuk negyedszázada alatt három kommunistát kivégeztetniök és Rákosi Mátyást, Gerő Ernőt elitélniök. Bölcsen elhallgatja azonban, hogy ezzel a három kivégzéssel szemben ott mered az égre a Rákosi-Nagy Ferenc-éra ötezres akasztófaerdeje. Meggyőződéses kommunista nem merte volna megírni ezt a könyvet. Ilyen gyalázatos módon csak olyan ember vethette papírra ezeket a „visszaemlékezéseket”, aki jó fiú akart lenni a magyarországi kommunista párt előtt, mert évtizedeken át szolgai írnoka volt a Horthy korszak eseményeinek. írásában minden szennyet és piszkot összegyűjtött, amit egy korszakról csak el lehet mondani, kezdve a hálószobatitkoktól, végezve az imitt-amott megtörtént visszaélésekkel és szociális bűnökkel. Mert — különösen a földkérdésben — valóban voltak hibák. De hogy egy ország életét tárgyaló könyvben csak a negatívumot írja meg a szerző, ez csak az illető író politikai elaljasodásának bizonyítéka. Mert hát a hibák és mulasztások mellett ott áll a mérleg másik serpenyője is. 1919-ben, egy háborúban elvérzett és területének háromnegyed részétől megfosztott országot kellett talpraállítaniuk az új vezetőknek. Lassú, nehéz munkával bevezették Magyarországot a Nyugat vérkeringésébe, és — ma már tudjuk — nem az akkori magyar politika, de az egész világon végigsöprő fátum volt az, ami a mi országunkat a végzetes háborúba sodorta. Régi ismerősünk letette kezéből a könyvet, s azután négy lelki nyugalommal vette tudomásul, hogy annak szerzőjét minden dörgölődzése ellenére is kihagyták a legújabb magyar irodalomtörténeti lexikonba, melyben minden kis névtelen kommunista újságírócska tágas helyet kapott. Úgy látszik — dohogta magában ismerősünk — az árulókat még a kommunisták sem szeretik ... HÍDFŐ 7. oldal Magyarnak magyarul magyarokért Kérjen mutatványszámot a „Vagyunk” kiadóhivatalától 8 München 2, Landwehrstr. 65 (BRD) Irodalom művészet humor tanít neves szórakoztat Arany János: „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek írjad!“