Hídfő, 1980 (33. évfolyam, 800-824. szám)
1980-05-01 / 808-809. szám
2. oldal olvasó írja: Nem új dolog az olimpiai bojkott Már az ember könyökén jön ki az olympiai játékok körüli hercehurca. Az egyik ország elmenne Moszkvába, a másik nem, a harmadik pedig habozik, mint a borotva pamacson a hab. A nem vagy igen pedig nem mai keletű dolog, mert ahogyan azt alább megírom, már az első olympiai játékon is szerepelt a bojkott szó. Ugyanis . . . 1896. ATHÉN. A játékok elindítója Pierre de Coubertin Athén helyett Párizsban akarta megtartani, mire fel a német sportolók kijelentették, hogy ők csak akkor vesznek részt, ha a játékokat Athénben rendezik, ami úgy is lett. 1900. PÁRIZS. A párizsi olympiákon résztvevő német játékosok azonnali hatállyal haza akartak utazni, mert francia katonák szükségleteiket a német sportolók ágyában végezték el. 1908 LONDON A játékokat hatalmas viták és bojkott fenyegetések előzték meg a színesbőrű atléták részvétele miatt. Végül győztek a színes partiak és ezen a játékon szerepeltek először négerek és sárgák. 1912 STOCKHOLM Az akkori osztrák olympiai komité kívánsága szerint az Osztrák-magyar Monarchia államainak az osztrák lobogó alatt kellett volna felvonulniuk. A magyarbizottság erre kijelentette, hogy ebben, az esetben bojkottálja a játékokat, mirelel Bécsben elvetették az eredeti javaslatot. Az oroszok nem engedték meg, hogy Finnország atlétái a finn lobogó alatt vonuljanak fel. Heves vita után abban állapodtak meg, hogy az orosz zászló csúcsán kis finn lobogót lenget majd az olympiai szél. 1920. ANTWERPEN. Az első háború vesztesei nem vehettek részt a játékokon. Ez volt a híres Csonka, olympiász. 1924. PÁRIZS. Németországot még mindig nem engedték a versenyekre. 1928. AMSZTERDAM. Az első zavarómentes játékok. 1936. BERLIN. Az amerikai zsidóság bojkottal fenyegette meg a német olympiai játékokat. A német rendezőségnek ígéretet kellett tennie, hogy a játékok során semmiféle faji megkülönböztetést nem csinálnak, ami úgy is lett. Az atléta számok nagy győztese a nemrégiben elhunyt Jesse Owens volt, míg a német zsidó Mayer Helén, magyar részről pedig az ugyancsak zsidó származású Elek Csibi (női tőr) és Kabos Ede (kard) nyert olympiai aranyérmet. 1948. LONDON, Németország és Japán nem vehettek részt. 1952. HELSINKI. A két Németország viszálya miatt csak Nyugatnémetország vett részt. 1956. MELBOURNE. Az 1956-os magyar forradalom leverése miatt Schweiz, Hollandia, Spanyolország és Libanon nem vettek részt a játékokon. 1964. TOKIÓ. Délafrikát kizárták a színesbőrűek megkülönböztetése miatt. Északkorea és Indonézia ugyancsak nem vehettek részt politikai okok miatt. 1972. MÜNCHEN. Délafrika ismét nem vehetett részt. Arab terroristák több zsidó résztvevőt megöltek és bevéizték az ötkarikás lobogót.„76. MONTREAL: Kanada nem adott engedélyt a Tajvani kínai atléták számára. 24 afrikai állam bojkottálta a játékokat, mivel Délafrika megengedte az újzeelandi, rugbyjátékosok átutazását. 1980. MOSZKVA. A kérdés még nem dőlt el. Amint látjuk, az olympiai játékok soha nem tudták magukat függetleníteni a politikától. üdvözlettel: HÍDFŐ G. B. Németország — ❖ — Emlékezés Nyisztor Zoltánra Kedves Hídfő! Egyik kedves barátom az alábbi verset írta, amikor meghallotta, hogy felejthetetlen emlékű Nyisztor Zoltán meghalt. Azt hiszem, sok olyan tisztelője volt az elhunytnak, akik szívesen olvassák a reá való kis megemlékezést. HÍDFŐ SZŐKE KLÁRA: A párizsi autóbuszon Az autóbuszközlekedést a párizsiak nagyon szeretik. A nyugdíjasok és az ilyen magamfajta univerzális nők (azért nem írom, hogy nem „dolgozók“, mert mi jó szakácsok, ápolók, óvónők, kertészek, családpszichológusok és stb. vagyunk és mi az autóbuszokat a csúcsforgalmi időn kívül vesszük leginkább igénybe. Ez is a figyelemnek egyik olyan formája, amit eddig még soha senki sem tett szóvá a mi dicséretünkre. De nem is erről akarok szólni, hanem a szeretésről, amiben benne foglaltatik az embertársunkra tekintés, a segítőkészség, a figyelem, a mosoly, stb., tehát a szeretet ott vibrál a párizsi autóbuszok nagy részében. S kik teremtik ezt?. Az autóbuszvezetők. Nem túlzók, amikor utazás közben arra gondoltam, ezek betéve tudhatják János apostol evangéliumát. Mert nem egy esetben, hanem számtalanban tapasztaltam, amint szürke, kedvetlen emberek fellépnek az autóbuszra, s a váratlan kedves hangra felkapják fejüket. A hangulat meghitte, barátivá válik s minden utasban tudatosul, hogy ott elől valaki vezet. Mit csinálnak ezek a párizsi autóbuszvezetők? Először is nem közömbösek! Ha valamely utast már másodszor látnak, azt üdvözlik. Ha idős, reszkető öreg kapaszkodik a számára magas lépcsőnek, nem restélnek felállni vezetőfülkéjükből őt felsegíteni. (Akkor már rendszerint az utazóközönség is megmozdul.) Nem „szerepelnek“, nem „locsognak“, de valahogy — s ez tanulmányt érdemelne — mégis ott vannak s tudjuk, hogy mindenkire ügyelnek. Ugyanis ügyelnek más vezetők is, mégsem vesszük észre. Ezekre a „különleges“ lényekre úgy felfigyel mindenki, hogy el is keresztelték őket angyaloknak, s ezeket már mindenki személy szerint felismeri. S ha buszra szállva látja az utas, hogy egy ilyen „angyal“ a vezető, köszönti, mint jó ismerőst. Figyelem, hogy hogyan csinálják? Csak egy-egy szó az, ami meghitté tudja tenni a hangulatot. Például: felszáll egy morc öregúr. A vezető: „Féltem, már beteg a monsieur, napok óta nem jött“. „Igen, volt kis náthám“. S már a zárt arcon kis mosoly rebben, úgy megy helyet foglalni. Egy hölgy leszállást jelez. A vezető: „Madame, nem téved? A következőnél szokott leszállni.“ „Nem, nem tévedek, — nevetett a nő — csak szép az idő s gondolom, egy megállót elsétálok gyalog.“ A vezető helyesel. „Igaza van, jól teszi.“ És így tovább, micsoda memória! S az utasok már egymás között is beszélgetnek, ami bizony a mi világunkban csoda, hiszen egy-egy bérházban falunyi ember lakik, nem ismerve, nem köszöntve egymást. — Mond, miért ülnek kívülre? 1980 május