Új hídfő, 1990 (43. évfolyam, 1-12. szám)
1990-01-01 / 1. szám
1990. január hó val, mosolyt fakasztó ügyességével aranyozta a sok öreg napjait. Hetvenkilenc éves korában is, hányszor hallottuk tőle, hogy: „Bocsássatok meg, de szólít a kötelesség. Be kell fejeznem egy cikket...” Hazaballagott a lakásába, könyvtárába, írni, bár ebben az utolsó években megrokkant egészsége többször gátat emelt, íróasztalomtól ráláttam az ablakaira. Jómagam is ritkán térek éjfél előtt nyugovóra. Dezsőbácsi ablakában azonban sokszor tovább volt világosság mint nálam. Négyszemközt Dezsőbácsinak szólítottam, pontosan húsz évvel vagyok fiatalabb, mert egyszer azt mondta, „te gyerek vagy még”... Sokszor átsétáltam hozzá, a gyönyörűen megépített téli átjáró folyosó virágai közt — hol sokszor üldögélt —, hogy felkeressem a „kis társalgóban”. Itt a sarokasztal volt a törzshelye, ebben a figyelmesen és kényelemmel felszerelt szép Magyar Otthonban. Hűsöltünk, beszélgettünk a nyári estéken. Történetei, előadásai többet értek a mozinál, vagy a televíziós adások legtöbbjénél. Mikor hosszú élete élményeit, mozaikjait kirakosgatta, beleszőtte a Dunántúlt, Zala, Vasdimbes-dombos vidékét, melyek ölelő karjaiba mindig visszavágyott, valami szívfacsaró áhítatos melegség öntötte el a szíveinket. Órákig hallgattuk volna. Élete utolsó hónapjaiban már botra támaszkodva járt, beszélt, de a derűs kedve megmaradt végig. Utolsó nagy álma: „A Heckenast család története” azonban befejezetlenül maradt. Már nem tudta kiadni. Jelenleg Magyarországon élő egyik fia rendezi majd sajtó alá, akit szeretett volna még egyszer meglátogatni. De megszólalt végül az utolsó harsona és a mi jó professzorunk, a jó Dezső bácsink visszaadta lelkét a Teremtőnek. Szomorúság költözött a szívünkbe, nehéz Őt elfelejteni. Nagyon szerettük. Nyugodjék békében és béke porai- Sövegjártó János Tettel és áldozattal szolgáld a magyar jövőt! ÚJ HÍDFŐ (Kan. Magyarság) Jókai Mór naplójából... Egy kis alföldi városban — Kis- Kőrösön — szegényes sorsú mesterember párnak ennekelőtte hetvennégy esztendővel született egy fia, akit Sándor névre kereszteltek. Az apa mészáros volt, Petrovichnak hívták, a fiából pedig Petőfi Sándor lett. Amióta a világ világ, ilyen tüzes, bátor és büszke lelkű fiú nem bolyongott még e földi tereken. Valahogy kisgyerek korában érezte már, hogy a világ egyik első, a magyar nemzetnek pedig legeslegelső költője lesz. És akkor, amikor a legénytoll még alig pelyhedzett álcán, mint egy bölcs aggastyán, mint valami bűbájos, megérezte, tudta és előkészítette a szabadságharcot, amelynek élén ő a riasztó és lelkesítő kürtös. Úgy látjuk most is, mintha pejlován a tavaszi napban vágtatna előre és erős és édes zengésű tárogató szóval költögetné az alvókat és álmodókat. A szabadságharc véres mezején így látjuk Petőfi Sándort, a kezdet kezdetétől mindvégiglen, így fogjuk látni életét e könyvben is, amelynek egyik első és minduntalan visszatérő fennséges alakja lesz. Az ember maga, Petőfi Sándor földi képe, testi alakja első látszatra nem volt feltűnő. Legjobb barátja, Jókai, ezeket mondja külsejéről: ,, Petőfi nem volt eszményi alak egy férfiban. Hátramaradt arcképei közül csak az az egy hit, melyet legelőször rajzolt Barabás, ahol Petőfi két kezét hátratéve tartja, a többi mind eszményítve van. Termete szikár, középnagyságú, arcszíne sápadt, szemei apró feketék, szemöldei satyr vonalba menők, orra hegyes, tövén a homloknál benyomott, haja fölfelé szoktatott, szája kicsiny, s egy rendetlenül előre álló fog miatt gunyoros kifejezésre nyíló. Egész lénye, tekintete komor, zárkózott volt, nyakán kendőt nem viselt soha, ami ezt még előrenyúltabbá tette. Hajh, de mikor ezt az arcot a költészet lángja megvilágító, mikor műveit elkezdte szavalni, akkor minden vonásában kigyulladt a lélek; tekintete lángolt, sugárzott; alakja megnőtt, felmagasult, szoboridomot vett; akkor aki látta, aki hallgatta, belé kellett neki szeretni. Férfit és nőt magával ragadt, ahova akarta. ” * * * Emlékezzünk Petőfi Sándorra 1823. január 1. Egy ismeretlen Petőfi-vers Hatvanhat évvel ezelőtt, 1923. március elején, mint érdekesség, egy cikk jelent meg az akkori Új Idők című rendkívüli népszerű hetilapban, melyet egész terjedelmében közlünk: „Az ÚJ IDŐK szerkesztőjét az elmúlt napokban felkereste egy régi ismerőse, aki egyébként előkelő társadalmi állású és művelt férfiú. A látogató elmondta, hogy különös megbízatása van. Ugyanis, március 4-én egy spiritiszta társaság, amelynek a szóbanforgó úriember is a tagja, az ismert módszer szerint megidézte Petőfi Sándor szellemét. A szellem jelentkezett és midőn halálának körülménye után érdeklődött, egy öt szakaszból álló költeményt mondott tollba. A következő napon újból megidézte a szellemet és azt kérdezték tőle, hogy mi le- 15. oldal