Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1980-03-01 / 3. szám
szakít meg néha. Sok a szónoklat a megyegyűléseken, esetleg az országgyűlésen, de nem mozdul elegendő erő a reformtörekvések támogatására. A nemzet még nem tart Széchenyinél és Kölcseynél. Berzsenyi mindezt jól látja és egyik legnagyobb és legőszintébb versében, melyet Kazinczy Ferenchez írt, szomorkodik az ország gazdasági, szellemi és erkölcsi állapotai miatt. A fényűzés és bujálkodás A nagy polgártestben lassú méreg. De ily csekély népben, mint a magyar. Nem csak betegség az, hanem halál. Más nép erős temérdekségében. Ezt a fekvés, amatt kereskedés Gazdaggá és hatalmassá teszi. De nekünk részünk mindezekben nincs. Mi az hát, ami a magyart emelheti? Valóban nem más, mint az ész s erkölcs. Csak úgy állhat meg a mi kis testünk. Ha az lélekkel, s erővel teljes. A civilizációt romlottságnak tarja. Szabó Dezső szerint, ha valakinek, úgy neki joga volt, hogy odavágja: ,,Mi a magyar most, rút szibarita vár”, — mert ezer éve minden őse magyar volt és ezen a földön kívül nem ismert más hazát. Nem ír sokat. Költői mintaképe Horatiusz, de annak klasszikus formáját teljesen megtölti magyar tartalommal. A gróf Festetics György által alapított keszthelyi Helikon 1817-ben meghívja a költői találkozóra. Kazinczyhoz, egyetlen barátjához írt levelében — akit csak levelei által ismer — nagyon találó képet ad az eseményről: „Midőn egy olyan ember, akinek jövedelme három millióm körül van, egy ilyen innepre 30 ezret költ, semmi, de nem semmi az, midőn az ősz Festetics a szegény Berzsenyinek az utcája elejébe szalad kalap nélkül. Minden cselekedet becsének az idő és a hely az igazi mértéke. Egy olyan népnél, ahol a nagyok az anyanyelvet cigánynyelvnek nevezik, s a magyar írónak nem is köszönnek, s a legjobb poétát legfeljebb joculátornak nézik. Festetics nagy ember, vagy ami még több, jó ember. Akármint veszem a dolgot, igen illene neked Keszthelyt megtekinteni. (Nikla, 1817. febr. 27.)” Mint ókori latin mesterének, Horatiusznak, az ő központi problémája is az elmúlás, azonban költészete telítve van hazája bajaival. Mindent úgy ír le, ahogyan a dolgokban, vagy a történtekben rejlő tragikumra reagál. Ő az elmúlás gondolatának és tényének legihletettebb kifejezője. Költészete nem a múlt századoké, amelyekben a dolgok sztatikusak. Költészetében a „Pantharei”, a dolgok mozgásának az ábrázolója. Nem rakja a térben levő dolgokat egymás mellé, hanem felfedezi, hogy az idő éppen úgy dimenzió, mint a tér és művészetében az egész világmindenség az időben mozog. Esztétikájában az előretervezés helyett az intuíció kap elsőséget, mely megadja a témát, az impulzust és a szent önkívületet az alkotáshoz. Hisz a magyar szellemi összefogás erejében, 1807-ben írja halhatatlan sorait: . . . Nem sokaság, hanem Lélek, szabad nép tesz csuda dolgokat. Ez tette Rómát föld urává. Ez Marathoni, s Budavárt híressé. Mikor Kölcsey Ferenc kifogásolta költőtársa esztétikai felfogását, válasza a következő volt: „Az olyan expresszió, mint ‘Dithyrambok lángköre', ‘gőztorlaszok Alpesei', nekem se tetszenek, ha azokat hideg szemmel nézem; de váljon hideg szemmel kell-e azokat nézni? S váljon nem válik-e az egész poézis sült bolondsággá, ha azt hideg szemmel nézzük? De tegyük magunkat azon exaltált szellembe, melyben azok mondva vágynak, látni fogjuk, hogy azok nem egyebek, mint azon természetes szellemnek öltözetei, azaz az exaltált képzelődésnek exaltált képei.” (Nikla, 1817. ápr. 2.) Ilyen „exaltált” képzelődéssel alkotta meg versei csodálatos szóösszetételeit. Innen van szókincsének csak a legnagyobbakkal összehasonlítható művészi felhasználása. Nyelvének ereje bámulatos, amelynek szilárdsága olyan, mint a viking Edda-dalokban leírt ősvilág mozdulatlansága. Ő igazán elmondhatja nagy latin mestere szavait: „Exegi monumentum aere perennius” .. . Valóban Berzsenyi Dániel niklai udvarháza KRÓNIKA 7