Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1980-07-01 / 7-8. szám

Haynalné, Kesserű Zsuzsánna: Beszélgetés Oláh György íróval __________________(Egy részlet a magyar írósors rajzából)__________________ A KRÓNIKA előtt a Képes Magyar Világhíradóban hosszú méltatás jelent meg annak idején Oláh György tollából rólam, illetőleg „nemzetközi tolmács”-pályámról és a mi foglalkozásunk mesterségének titkairól. Ezt a kedves méltatást igyekszem most viszonozni Oláh György új könyvének, A festmény és a fattyú című, Münchenben kiadott korrajzi regényének megjelenése alkalmából. Felkerestem őt az argentínai Córdoba közelében, Villa Carlos Paz városkában, az otthonában. Egy mulasztást is pótolni szerettem volna az alábbi interjúval. A magyar emigráció megfeledkezett írói pályájá­nak félévszázados jubileumáról. Sajnos, kiderült, hogy az is régen elmúlt. Ő már 1924 őszén, huszonkét esztendős korában, belépett belső munkatársként az egyik nagy pesti reggeli újsághoz. Argentínából pedig már közel két évtizede küldözgeti cikkeit és tanulmányait négy világtáj felé ebből az otthonából, a cseréptetős fehérre meszelt házból, mely a Sierra Grande hegycsúcsaira néz. Ez már az Andeszek előjátéka: a córdobai Prekordillerák kopasz sziklás hegyláncai­nak egy részlete. Csak méreteiben emlékeztet valamit az Alpokra. Ilyen tágasság, három-négy ilyen egymás mögött torlaszodó, a látóhatárba belevesző, végtelennek tetsző hegyvonulat, a maga kopár-ködös nagyszerűségével, nemigen akad az öreg földrészen! A NAGY HAJÓTÖRÉS A dolgozószobának átalakított nappaliban in­dul el a beszélgetésünk. Túlzsúfolt könyvespolcok, szétdobált újságok, felvágásra váró könyvhalmazok mutatják: itt egy ma is lázas szellemi életet élő, aktív író otthonában vagyunk. — Hogyan határoztad el magad regényírásra, mikor az egész magyar emigráció hivatásbeli újság­írónak, publicistának, tanulmányok szerzőjének ismer csak téged, s legfeljebb hazai parlamenti fel­szólalásaidról tud? — Kezdem mindjárt a kellős közepén. Azért e közvetlen megszólítás, mert közeli atyafiak is vagyunk, hiszen unokahúga vagyok a feleségének. Mosolyogva válaszol: — Azt tán tudod, hogy a lengyel irodalom legkülönb regénye, a Nobel-díjas „Parasztok” egy vasúti szerencsétlenségből született meg. Szerzője Reymont, az egykori falusi tanító, egy súlyos vasúti baleset után kórházi ágyon fogott bele a híres re­génybe. És Don Quijotét sem olvashatnánk ma, ha a félkezét elvesztett Cervantes nem kerül gályáról ötesztendős mór fogságba. Nem szólva Dosztojev­szkijről, aki a bitófától való csodálatos megszabadu­lása után, négy évet töltött Szibériában, Katorgában, akkor került a világirodalom legnagyobbjai közé .. . — Isten mentsen, — folytatja továbbra is mo­sollyal az arcán. —, hogy azt képzeld, én e szerény írásom megjelenése alkalmából a világirodalom ezen óriásaihoz merném hasonlítani magam! ... De ami a vasúti szerencsétlenséget, hajótörést, szám­űzetést, a rendes polgári élet vágányaiból való teljes kisiklást illeti, annak mi, emigrációba kivetett ma­gyar írók, igazán eléggé részesei voltunk. Olyan kol­lektív vasúti szerencsétlenség, mint ami az orosz in­vázió elől országút­a került magyar keresztény középréteget érte, ritka a nemzeti társadalmak történetében. — Azelőtt sohasem írtál regényt, novellát? Tisztán szépirodalmi epikával sohasem foglalkoztál? — Dehogynem! Huszonhárom esztendős voltam, mikor „Görögtűz” címen megírtam az első ilyen könyvemet, az ellenforradalom napjaiban lejátszódó társadalmi regénykét. Igaz, hogy akkori legfőbb pártfogónk és irodalmi buzdítónk, egyik barátom nagyműveltségű édesanyja, azzal adta vissza a kéziratot: „Harminc éven alul nem tanácsos regényt írni!” . .. Viszont Tormay Cécile és Szekfű Gyula, a „Napkelet” körül csoportosult irodalmi irányzat akkori fejei, elfogadták, rögtön ki is adat­ták. Sőt Vajthó László, a szigorú akadémikus, mint regényírói ígéretet méltatott engem. A Kun László­ról megjelent vasárnapi novellám után a polihisztor­dramaturg Harsányi Kálmán pedig levélben úgy kö­szöntött már, mint az „eljövendő magyar történelmi regényírót”. — Ennyi biztatás után miért hagytad abba mégis a szépirodalmat? — Az már magyar írósors, a hazájáért, faj­tájáért égő fiatal magyar írók gyakori végzete. Különösen a mi évjáratainknál, kik közvetlenül a trianoni katasztrófa után kerültünk az ólombetűk világába. 6 KRÓNIKA

Next