Krónika, 1988 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1988-01-01 / 1. szám

Fáy István: Az 1988-as év küszöbén Az „év" szó annak az időnek a meghatározása, melyet a Föld ellipszis alakú pályáján megtesz éltetője, a Nap körül. Sok százmillió éve száguld soha nem késve és nem sietve. Most arra a pontra ért, ahová tavaly és a Teremtés pillanatától a Világegyetem összeomlásáig minden kört befe­jezve ugyanabban az órában, percben és másodpercben visszatér. Régi szokás szerint Óév estéjén összekoccannak a poharak. Emlékezünk az elmúlt tizenkét hónap minden sikerére, sikertelenségére, örömére, bánatára és boldogságot kívánunk egymásnak az Újra. Szép kívánság, mely soha nem válik való­ra, mert a boldogság semmi más, mint rövid ide­ig tartó megelégedettség állapota. Én inkább kevesebb bajt, szomorúságot és több örömet kívánnék minden embertársamnak. Ha a múlt év eseményeire visszatekintünk, félős, hogy sok jót nem várhatunk a jövőtől. Amerre nézünk, mindenütt vér, erőszak, nyomorúság. A gazdagok minden jó birtokában, teli hassal éppen olyan boldogtalanok, mint akik milliószám éhenhalnak. Kegyetlen versenyfutás korában élünk, mely egyetlen cél eléréséért folyik és nagyon ravaszul hatalmi egyensúlynak hívják. Pedig inkább úgy kellene nevezni: hatalmi téboly. A világ két érdekcsoportra oszlott, de ki tudja, hogy a harmadik hatalom, a többezer éves kultúrával, hangyaszorgalommal és ügyességgel megáldott sárga tömegek mikor lépnek elő igényeikkel, behozva a másik kettő technológiai fölényét. Globális irányba mutató fejlődésnek hívják ezt az érdekszférákba tömörült, kom­­puterizált hatalmi és üzleti kockázatot, ahol sok millió emberi lény élete mit sem számít, mert csak a célt, a korlátlan uralom elérését tartják szem előtt. Az ember többé nem személyiség, kizárólag eszköz, alkatrésze egy hatalmas, központilag irányított mechanizmusnak, melyet többé nem Isten vezet a jövő felé, hanem csoportérdekek. Ezért borult lángba a világ Afganisztántól Dél- Afrikáig és Irántól Nikaraguáig. Mit számítanak ebben a gigászi falanszterben olyan parányi népek, mint a Baltikum, a lengyelek, a csehek, vagy a mi sokat szenvedett fajtánk? Semmit! Tétlenségre kárhoztatva nézzük szülőhazánkban az egyre ritkább jólakottságban közönyössé vált „burzsoá-kapitalizmust”, csak a saját érdekeit néző, proletárrá süllyesztett milliókat, akiknek borízű zajától alig hallatszik a tisztánlátó szellemi elit jajkiáltása. Mindezek felett a segítség minden reménye nélkül, fájdalommal kell látnunk a nemzetgyilkosságot, melynek áldozata a békediktátumok eredményeként, gyűlölködő, alacsony kultúrájú népek kénye­­kedvére kiszolgáltatott több millió magyar. S a Nyugat, bár jól ismeri a helyzetet, éppen olyan közönyös, mint harmincegy évvel ezelőtt, amikor utolsó alkalom kínálkozott, hogy a világ vérontás nélkül lerázza magáról a rabszolgaság láncait. Szűk látókörük és nemakarásuk eredménye, hogy ma a két szuperhatalom egymást akarja térdre kényszeríteni, feltételek nélkül. Mi pedig tehetetlenül állunk és várjuk a nagy leszámolás kimenetelét. Szülőhazánk összkomfortos koncentrációs tábor. Erdély és a Felvidék magyarságának tel­jesen kiirtják a múltját, elveszik a hitét, végül az életét is. Emigrációnk, a „nyolcadik törzs”, negyvenkét év alatt nemcsak frakciókra töredezett, de lassan kiöregszik, vagy kihal. Akik pedig utánunk következnek, kérdés, hogy vállalják-e nemzeti feladatukat, (mégha idegen nyelven teszik is azt), mely örökségképpen maradt rájuk. Nagyon szomorú kép ez, mégis bízunk, mégis reménykedünk, amíg a magyar lélek mécsese a leghalványabban is pislákol. Hinnünk kell a költőnek, (Fáy Ferenc), aki egyenesen felteszi a kérdést — hiszen a költők a nemzet lelkének a letéteményesei és jövőbe látnak —, hogy nem kellene-e Istennek újra kezdeni a teremtést, mert idők folyamán torzóvá vált az arcára formált ember. És vajon mi lenne, ha e nagy munkájában megfeledkezne arról, hogy első alkalommal magyarokat is teremtett? Mindjárt meg is cáfolja feltevését, mert nem tudja elképzelni ezt a lehetőséget attól, aki maga a Bölcsesség, az Igazság és a Szeretet. Egyenesen Istenhez intézi tehát a szavát, mert bízik, hogy gondjába veszi fajtánkat és nem hagyja elpusztulni: „...de talán a magyar felejtés Isten szégyene szegény Fiad terített asztalán, a kenyérben, mégis szavunkkal zengene vádlón Feléd. Mert minket porba verhet, világgá szórhat büntető karod, de lent a mélyben rög közé keverve magyar test sarjaszt új magyar magot. Hisz nincs vagon még szétvinni a fákat, a hegyeinket, folyóink vizét, a termőfölddé szétesett apákat.

Next