Krónika, 1993 (19. évfolyam, 1-6. szám)
1993-04-01 / 4. szám
Genocide in Transylvania. Összesen tizennyolc ismeretterjesztő angol könyvet adtunk ki és három folyóiratot, míg végül is dicstelenül elvesztettük minden anyagi erőnket és abba kellett hagyjuk a munkát. Ez amerikai múltunk rövid története. Ha minden szabad földön élő és szabad cselekvési képességgel rendelkező magyar havonta csak egy dollárt áldozott volna a magyar jövendőre, ezt a jövendőt meg lehetett volna menteni. Miért mondottam el mindezt? Mert nem tudok megszabadulni attól az érzéstől, hogy mi magyarok, minden velünk született és bennünk rejlő tehetség ellenére is a világ legélhetetlenebb népe vagyunk. Egyéni tehetségeink révén nagyszerűen tudunk érvényesülni. De együtt? Közös nemzeti céljainkért? Közös jövendőnkért? Ahányan vagyunk annyifelé húzunk és így szekerünk elsüllyed a sárban. Pedig a feladatok ma még nagyobbak mint ezelőtt. Először is nemzetté kell emeljük újra a félévszázados kommunista diktatúra során megtört, hitét vesztett, néppé alázott magyarságot. Népünk nemzeti öntudatát kell visszaszereznünk, mert ezen a földön csak nemzetnek lehet hazája. Népnek mindössze otthona van. A Haza: lelki, szellemi, politikai és gazdasági egység. Az otthon mindössze fedelet nyújt, védelmet nem. Feladatunk tehát, ha még van ilyen, kettős. Föl kell szabadítsuk Magyarország „fölszabadult” népét attól a félelmetes lehetőségtől, hogy a jelen idők irányzatát követve a nemzetközi tőke rabszolgájává váljon, nemzeti öntudatának végleges föladása árán. Széles körben ismertetnünk kell a félrevezetett világgal a valóságos magyar múltat, s az igazság feltárása által vissza kell szereznünk szétszakított népünk önrendelkezési jogát. Hogy a mai magyar kormány segítségünkre lesz-e ebben a munkában, azt ma még nem tudhatjuk. Ha pedig ma magunkra maradunk, képesek leszünk-e megfelelni ennek az emberfeletti feladatnak? Ezekkel a kérdésekkel őszintén és becsületesen szembe kell néznünk. Ülésünket tehát a régi magyar „hiszek egy” szavaival megnyitom: Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország föltámadásában. Ámen. Tavasz Fekete István A meteorológia jeles tudomány, és ma már pontos jóslatokat kaphatunk a várható időjárásról. Ezek a jóslatok azután vagy beválnak, vagy nem... Valamikor nem volt ilyen egyszerű a dolog, mert ezt a tudományt csak műkedvelők gyakorolták, jósok, javasasszonyok, pásztoremberek, nemkülönben levelibékák, mert időjósok az állatok között is vannak, csak legyen aki megérti őket. Nálunk Compó bácsi, az öreg kovácsmester volt az időjós, aki — különféle jelekből — határozottan megmondotta, hogy másnap hozzáfoghatunk-e valami munkához, amihez — mondjuk — derűs napsütés szükségeltetik. Eredj, fiam, Compó bácsihoz — rendelkezett ilyenkor apám —, kérdezd meg, hordhatjuk-e holnap a szénát? Compó bácsi a feltett kérdésre hivatalos komolysággal félrecsapta szurkos kötényét, feltette szemüvegét, és kiballagva az udvarba szigorúan felnézett az égi helyzetre. Kicsit még szaglálódott is, megvizsgálta a kéményből kavargó füst viselkedését, és leeresztve kötényét azt mondta: — Hordhatjátok! Azóta tehát az emberi jóslatokat tiszteletteljes kétkedéssel kezelem, de mindjobban hiszek az állatvilág megnyilatkozásainak, nemkülönben különféle , jelek”-nek. Nem is kertelek tovább — ma már magam jósolok magamnak. Ha például az ablakomban levő madáretetőn estefelé nagy a forgalom, hideg éjszakára van kilátás. Ilyenkor minden faggyúdarabkán egy-egy cinke tornászik, sőt a cinkék ritkább fajtái is megjelennek. Néha egy-egy varjú is letelepszik az etető előtt levő nagy hársfára, és panaszosan fel-felkárog, jelezve, hogy nagyon éhes, de az ablakhoz közel repülni nem mer. Ez a varjúkárogás azt jelenti, hogy tíz foknál hidegebb éjszakára, sőt tartós dermedésre van kilátás. Mostanában megfogyatkoztak cinkéim, várjat alig látok, sőt pár napja egy harkály repült el visszhangos rikkantással a kert felett, amire egy cinke azt mondta: — Kicsit ér... kicsit ér!... Erre a harkály most már dühösen rikkantott!: — Micsoda buta beszéd ez? Hát nem érzitek, mi van a levegőben?... A cinkék ijedten elhallgattak, mert a harkály részint doktori minőségben az odvas fák mellkasát kopogtatja, részint nagy csőrt és piros sapkát visel; de talán szégyenkeztek is, mert hallgatni illett volna, amikor a levegőben egy pillanatra mintha a Tavasz csapta volna szét meleg, földszagú leheletét. — Tavasz! — gondoltam én is, és álmos kályhámra néztem a lanyhuló szerelem összes jeleivel. De azért nem mondtam ki a végső szót, mert óvatos jós vagyok. A jelek azonban szaporodtak. Egyik éjjel arra ébredek fel, hogy ablakom alatt szól a bagoly. Azaz — őszinte jós vagyok — arra ébredek fel, hogy feleségem azt mondja: — Halja? 1993. ÁPRILIS KRÓNIKA — 17