Nemzeti Újság, 1987 (4. évfolyam, 1-22. szám)
1987-05-01 / 7. szám
1987. május 1. 10. oldal A magyarok őshazája a történeti antropológia tükrében Kiszely István antropológus, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének tudmányos főmunkatársa az elmúlt két évtized alatt akár egy könyvet, végiglapozta őseink történetét - az embertörténetet. Számos ásatáson vett részt, megismerhette Európa csontgyűjteményeit, tanított különböző külföldi egyetemeken, publikációit húsz országban jelentették meg, tagja jó néhány ország tudós társaságának. Az intézetben fokozatosan kiépítette a csontkémiai, -szerológiai éspatológiai laboratóriumot. A történeti embertan hagyományos módszereit ugyanis mindinkább kiegészítik az effajta vizsgálatok, amelyekkel elődeink arcvonásait, rokoni kapcsolatait, a másmás korban élt népességek közti összefüggéseket, betegségeket, az egyidejűleg élt népcsoportok közti kontaktust elemzik. Beszélgethetnénk a mohácsi csatatér vagy a magyar királysírok feltárásáról, a budavári királyi palota alatti nádori kripta halottainak azonosításáról, vagy az egyiptomi ásatásokról - megannyi érdekes téma. Most azonban talán még izgalmasabb terület, a magyarság legvégső gyökereinek kutatása foglalkoztatja legjobban Kiszely Istvánt. Ezek szerint a történeti antropológia megállapításai nem támasztják alá a magyarság finnugor eredetét? - Ebben nincs semmi rendkívüli, mert már a múlt században megkérdőjelezték ezt a kutatási eredmények. Magyarországon az első antropológiai szakkönyv Paul Tropinard-Paul Broca: “Az antropológia kézikönyve” volt, amely Török Aurél fordításában jelent meg 1881-ben. A kötetben a nemzetközileg élen járó szakemberek a magyarok eredetéről ezt írták: “A történészek a magyarokat az osztjákoktól (?) származtatják, vagy inkább az Líraion túli Ugorországból jöttnek, a nyelvészek a magyar nyelvet finn nyelvnek mondják. Csak nyelvészetileg van eddigelé kimutatva a finnekkel való rokonságunk, anthropológiai szempontból az eddigi adatok a rokonság ellen tanúskodnak...” Mindez természetesen a magyarság testi alkatára vonatkozik. Ezt bizonítják a feltárt honfoglaláskori temetők csontanyagán végzett vizsgálatok is, ahol az úgynevezett ugor típus csak mintegy egy százalék alatt fordul elő. - A modern biokémiai vizsgálatok fejlődése ad-e valami támpontot a kutató kezébe? - 1985-ben Hideo Matsumoto oszakai professzor és munkatársai egy, az immunoglobulinok csoportjába tartozó IgG (gammaglobulin) fehérje molekulában olyan öröklődő tulajdonságokat hordozó kromoszóma-részecskéket (“markereket” vagy “jelző géneket”) találtak, amelyek külön jellemzőek a három nagyrasszra (europid, monogoloid, ausztralid), és az egyikben előforduló “markerek” nincsenek meg a másikban. Az uráli (ugor) népeknél megtalálták ugyanazt az IgG típust, amely a Bajkál-tótól délnyugatra élő népeknél is előfordul, így arra a következtetésre jutottak, hogy az uráli népek ősei Belső-Ázsiából származhattak. Amíg azonban az uráli (ugor) népek egy részénél (az északi “mongoloid” népek nyugati ágánál) megtalálták az ázsiai népekre jellemző markert, addig az e csoportból kivált ún. “finn”-ágnál ezt már nem tudták kimutatni; náluk az “europidekre” jellemző marker-sajátosság dominált. Ezek a népek, amelyeknek egyik “nyelvi” csoportját a “volgai finnek” alkották, feljutottak a Baltikumba, a mai Finnország területére, azonban lényegesen később, mint ezt a kutatók régebben vélték. Matsumoto professzor munkacsoportja viszont kimutatott egy olyan - általa provizórikusan “hun-ágnak” nevezett - Kelet- Turkesztán (a kínai Turkesztán) felől kiinduló csoportot, amelynél az IgG markereket Közép- Ázsián és a Kaukázuson át, a Kárpátok előteréig tudta nyomon követni. Az oszakai professzor jelenleg a Kashgárból és környékéről - az ujgurok lakta területről - valamint a Kárpát-medencéből kapott nagyobb összehasonlító anyagon dolgozik. Pillanatnyilag ez tűnik a legobjektívabb módszernek, amellyel meghatározható a magyarság eredete. A marker vizgálatokon túl hol és hogyan kell keresnünk a magyarság eredetére vonatkozó bizonyítékokat és időben meddig érdemes visszanyúlnunk a múltba? - Ahhoz, hogy a magyarság végső gyökereit - az időszámításunk előtti évezredeket - megismerhessük, tisztáznunk kell azokat a területeket, melyeket őseink a honfoglalás előtt (896 előtt) bejártak, a más népekkel való kapcsolatokat, tehát az ötvöződés és a vándorlás helyeit, idejét és a velük kapcsolatba került, velük keveredett népeket. Mivel az írott források a hun törzsszövetségbe tartozó népekről - ahová őseink is tartoztak -, valamint Közép-Ázsia és a hozzá közeli területek népeiről csak az időszámításunk előtti néhány évszázadig (kb. 4-3.századig) adnak reális híradást, ezért előbb azt az időszakot kell tisztázni, hogy mi történt azokkal a népekkel - az időszámításunk előtti 4-3. évszázadtól a honfoglalásig -, amelyeknek egy része vagy többsége elfoglalta a Kárpátmedencét, és akiket “őseinknek” nevezhetünk. Jelenleg - eredetünket illetően - nincs kialakult végleges és biztos nézet. A mintegy két évszázada vallott nézeteknek nincs egyértelmű bizonyossága, ezért tiszteletre méltó és becsülendő, ha ki-ki a saját szakterületén, tudományos lelkiismerete szerint olyan úton jár, amelyet bizonyítani is tud. E tekintetben nem érkezett még el a szintézis ideje. Az interdiszciplinaritás korát éljük; az antropológiának, a zenetudománynak, a nyelvészetnek, a régészetnek, a néprajznak, a történettudománynak egyaránt szerepe, joga és kötelessége részt venni a kutatásban és a maga szakterületén az általa bizonyított tényigazságokra épített ismeretanyagot közreadni. A múlt században is voltak olyan őshazakutatók, akik távolabbi vidékekre is elindultak. Sajátos magyar sorsnak tekinthető Körösi Csoma Sándor élete, aki a “turkik” hazájába indult, de kénytelen volt céljától eltérni. Az igaz, hogy Körösi nem ért célhoz, de orvosától tudjuk, hogy 1842-ben Darzsilingben, halálos ágyán végrendelet gyanánt hagyta az utána következő kutatóknak, hogy “a mi Eleink legrégibb hazájába, nagy és kis Bukáriába menjenek” (Kelet-Turkesztánba) és lázálmában