Tárogató, 1981 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1981-03-01 / 3. szám
A mondabeli Petőfi Bár az evangélikus egyház anyakönyvi kivonata kétségtelenné tette a költő szülőhelyét, a vita a mai napig sincs lezárva. Kiskunfélegyháza és Szabadszállás hívei nem tagadják ugyan az anyakönyvi bejegyzés hitelességét, de azzal érvelnek, hogy a gyermeket csupán azért keresztelték meg Kiskőrösön, mert az említett városokban nem volt evangélikus anyakönyvvezetés. De a három helység mellett a néphagyomány még több változatot is ismer. Szó van Dunavecséről, a Pest megyei Jakabszálláson pedig a következőket jegyezték fel: „A fiam mondta, hogy kigyütt rendeletbe, hogy Petőfi Szabadszálláson született. Nem igaz ez, kérem. Én még az anyámtól hallottam, hogy hogy vót, ő ott szolgált a Nyírott Ángyi korcsmájánál. Petőfi apja meg az anyja Félegyházán voltak. Onnan gyüttek hazafelé. Ez a falu akkor még puszta volt és Szabadszálláshoz tartozott... Aztán itt szálltak meg és itt, a Nyírott Ángyi kocsmájában született meg Petőfi Sándor. Itt akkor még nem volt pap, Szabadszállásra vitték be keresztelni... anyám mondta, hogy ő is segített a szülésnél. Büszke is volt rá!” A halhatatlanság mítosza. A halál leküzdésének, tagadásának a mítoszok, mesék, mondák világában éppoly nagy szerepe van, mint a vallásos hitben. Ozirisz egyiptomi istenség feldarabolt testét, éppúgy összeragasztják, életre keltik, akárcsak Szent Szaniszló krakkói püspökét vagy a mesebeli királyfiét. A késői népmondákban gyakori, hogy a hős, akinek visszatérését várják, nem király, hanem népvezér, forradalmár, vagy más neves,, népszerű személyiség. A csoda is egyre zsugorodik, reálisabbá válik. Petőfi meneküléséről, bujkálásáról máig is számtalan változat ismert a nép körében. „Nálunk az öregek még ma sem hiszik el, hogy Petőfi meghalt volna. Ügy volt az, hogy egy mély kútban húzta meg magát, ezért nem találtak rá az oroszok, pedig ugyancsak keresték. Három nap, három éjjel volt a kútban, akkor kimászott és pásztornak öltözve szökött Törökországba, Kossuth után. Ide többé nem tért vissza, mert nem akart rab hazában élni." — „Hogy Petőfi nem halt meg, még az írás sem tudja biztosan. Az is jó református gyerek volt.” Petőfi Sándor, a szabadságharc hőse az a költő, akihez nálunk a legtöbb monda, emlékezés fűződik. Mondaköre a szóhagyományban viszonylag késői — a tizenkilencedik század közepén alakult ki —, és talán ez okozza, hogy a most szó szerint közölt szövegeknek csupán egy része monda, népköltészeti alkotás, többsége formátlan közlés, a „régi öregek”től örökölt kósza szóbeszéd. Az itt közölt mondáknak és közléseknek a valósághoz alig van közük; Petőfi-képünket nemigen gazdagítják. Sokkal inkább jelllemzik elmondóikat. Mindenekelőtt arról vallanak, milyennek kívánja látni a nép szeretett hősét, mit vár el egy rendkívüli, „másmilyen” embertől. A hős születését valamiféle titok fedi. Nem halt meg, vagy legalábbis jóval túlélte halálhírét. Álruhában járt a nép között a segesvári csata után is. Ezen felül természetesen olyasmiről is szólnak a mondák, amiknek már több közük van a költő valóságos életéhez: hogy Kossuth barátjaként részt vett a szabadságharcban, sokat vándorolt; felesége „eldobva az özvegyi fátylat” hűtlenül, idő előtt férjhez ment. S még valamit elöljáróban. Köztudomású, hogy Petőfinek nem egy verse népdalként élt tovább. Az írásbeliséggel élő parasztok több Petőfi-verset kívülről is tudtak, füzetlapokra másolva adták kézről kézre. Magam láttam egy módos alföldi parasztgazda múlt század végi börtönnaplóját (feleségét ölte meg), aki emlékezetből több Petőfi-verset írt le. De ha az egész költeményt nem is ismerik, az olyan verssorok, mint: Talpra magyar, hí a haza ... Rabok legyünk vagy szabadok ..., Ott essem el én a harc mezején.... az iskolai oktatáson keresztül mélyen belevésődtek az egész nép tudatába. Hét város szülötte, akárcsak Homérosz. De a nagy emberek szülőhelyéért történő versengés a későbbi évszázadokban sem szűnt meg. Boccacciót Párizs, Firenze és egy kis toszkán városka, Certaldo vallja magáénak. Az európai bevándorlók még az Újhazába is magukkal vitték ezt a hagyományt, így indult meg a harc több helység között Lincoln Ábrahámért, Kiskörös, Kiskunfélegyháza és Szabadszállás között perré fajult a múlt század végén a vita, Petőfi szülőhelyéért. Ebben a különös perben a tanúk eskü alatt vallották a helyi mondákat. Álruhában a nép között. A születés és halhatatlanság motívumain kívül a legtöbb monda Petőfi álruhás kalandjairól szól. Ezeknek a mondáknak alapgondolata: a hős egy a néppel, együtt eszik-iszik vele, azonosul gondjaival. A mondák eljutottak a bécsi besúgók fölébe is. 1850 júliusában jelentik Bachnak, hogy Kossuth ügynököket küldött Magyarországra, köztük a költőt: „Petőfi Sándor, az ismert magyar költő nincs Párizsban (?), hanem juhásznak maszkírozva a Muraközben, éspedig annak horvátországi részén tartózkodik.” Íme, egy a maiig fennmaradt népi változatok közül: „Petőfi nem esett el a segesvári csatában ... megmenekült, aztán álruhában bujdosott az országban és a pajták meg a pincék ajtajára írt verseket, hogy tudják az emberek, hogy él még Petőfi Sándor.” . Petőfi, a szabadsághős. A nép íratlan történelmének feltűnő vonása a valóságban bonyolult események leegyszerűsítése és a hősök szerepének mértéktelen eltúlzása. Bár itt csak fokozatokról beszélhetünk, valójában a történelem eseményei — egy adott kor néhány szaktudósán kívül — mindnyájunkban sematizálódva élnek, ha nem is annyira, mint Madarász Viktor híressé vált festményén. A szabadságharc a nép tudatában úgy él, mint két jó barát, Petőfi és Kossuth nagyméretű egyéni vállalkozása. „Petőfi Sándor barátja volt Kossuthnak. Együtt csinálták a szabadságharcot. Kossuth szóval, Petőfi írással". — „Jött Petőfi, akkor felszabadult a nép és attól kezdve nem vitték el tőle azt, amit termelt. Attól kezdve jobban mertek beszélni az uraikkal, azok is jobban bántak a cselédekkel, attól kezdve kommenciót mértek. Petőfi fain gyerek volt, úgy tudott az beszélni, hogy az egész magyar népet mind felrázta. A Talpra magyart is A ponyvák és olajnyomatok hatása különösen a parasztság felső rétegének emlékein érezhető, legerősebben az Alföldön: „Petőfi? Talpig magyar volt! Híres költő korában halt meg Segesvárnál. Volt egy kép a községházán, rajta volt félig fekve Petőfi, megsebesülve, és a saját vérivel írta egy kőre, vagy mire, hogy »Hazám!«” 19