Egri Ujság, 1915. január-június (22. évfolyam, 1-178. szám)
1915-03-19 / 78. szám
2 Elsülyesztett angol gőzösük. London, március 18. A Frankfurter Zeitungnak jelentik Londonból: Az admiralitás közli, hogy a Florazin gőzös, melyet annak idején a németek megtorpedóztak, elsülyedt. Amsterdam, március 18. Amsterdamból jelentik: A Leenwarden angol gőzöst egy német búvárhajó London és Harlingen között megtorpedózta és elsülyesztette. Tizenhét főből áló legénységét a Hoekvan gőzös Hollandba szállította. Partra szállították a Drezden menekültjeit. Valparaiso, március 18. Valparaisóból jelentik, hogy az Orania angol gőzös partra szállította a Dresden menekültjeit, közöttük 17 sebesültet és a hajó második tisztjét. Mennyi kárt okozott a Drezden. Milánó, március 18. A Corriere jelenti, hogy a Drezden cirkáló az angol kereskedelmi hajózásnak hetedfél millió sterling kárt okozott. A skandináv államok jegyzéke az angol-francia kormányhoz. Kopenhága, március 18. Kopenhágából jelentik: A dán, norvég és svéd kormány az Unió jegyzékéhez hasonló jegyzéket intézett az angol- francia kormányhoz a blokád- határozatok ellen. Konstantinápoly megerősítése, Szófia, március 18. (Saját tudósítónktól.) A szultán elhatározta, hogy legközelebb Brusszába utazik. A Konstantinápoly főváros felé vezető utakat nagyszerű védművekkel, nehéz tüzérséggel megerősítették és elzárták. A Prinkepos szigeten levő erődben 60000 főnyi katonaságot helyeztek el. A Szíriában és Arméniában tartózkodó német tisztek Limon von Sanders tábornok parancsára visszatérnek Konstantinápolyba. EGRI ü J 8 Ati Elsülyedt aknakereső a Dardanelláknál. Athén, március 18. Athénből jelentik az Echo de Parisnak. A Dardanelláknál az elenséges hajóraj egyik aknakeresője aknába ütközött és elsülyedt. Szünetel a Dardanellák ostroma. Konstantinápoly, márc. 18. A Wolf ügynökség jelenti: A Csanak, Kaleh és Kiülbahr erődök sikertelen ostroma után a Dardanelláknál szünet állott be. Az ellenség tanácstalanul áll. Erélyesebb hangú jegyzék Japánnak. New York, március 18. Az Unió kormánya e hó 15 én a japán-kinti konfliktus tárgyában újabb erélyesebb hangú jegyzéket intézet Japánhoz. A németek ismét bombázzák Rheimset és Soissont. Rotterdamból jelentik. A németek ismét bombázzák Rheimset és Soissont. Nieutportnál pedig nagyobb támadásokra van kiátás Orosz ágyuk tüzében. - Titokzatos erdő. - Hallgató lövőárkok. — Orosz gépfegyverek. — Gránátok robbanása. - Északi harctér, márc. 14. Három szőrös, beretválatlan hadnaggyal haladtunk a kegyetlenül metsző hidegben. Elvétve, ritkán zengett ágyuszó s ha megszólaltak jobbról és balról a völgyek, akkor is inkább a mi nehéz ütegeink diskuráltak át az erdőségeken. A lepörkölt korcsma falán épségben feketébk a fölirás: de ki az a vándor, in Vinó verifás, akinek torka most erre szomjúhozna? Nyugalmunkat hátrahagytuk valahol húsz kilométernyire , ide, hogy fejünk fölött az üvöltő levegőt vizsgáljuk, hogy térdig érő hóban gázoljunk, hogy nézzük a frontot, az oroszét, ahol az ádáz elkeseredés napok óta szinte szünetel . . . Tábori ágyúik azonban erre az útra szólanak, lövőárkainkra ritkán tüzelnek, de az uton nem tűrnének egyetlen élő alakot Csakugyan, előttünk kétszáz lépésnyire már porzik a hó és csattan a föld. Le tehát az útról, egymástól húsz lépésnyi távolságban vágtunk át a lankáson, apró patak jégszilánkos vizében bokáig járunk s besurranunk az erdőbe. A márciusi hó titokzatos sóhajtásokkal hullik a százados fákról, a cserjék gályáin vékonyka drót támaszkodik, eljut hatalmas, villámsújtott tölgyig, melynek ágai között létrát erősítenek fehérköpönyeges katonák, az égáramtól kiégett törzsben szénát és egy párnát helyeznek el — estére az üteg megfigyelő tisztje már ideköltözik. Fütty süvit élesen. Másik fütty felel rája. Hallgatunk, nézünk a fehér hóból rajzolódó fekete és kusza vonalakba: honnan e jeladások? Vezető hadnagyunk nevet, rámutat két őrjáratra: tiszta csukaszürkében állanak a hegyhát felső rétegében. A csukaszürke szín összefolyik a gályák színével és ha lépés nem ropog lábuk alatt, ha beszélgetés nem árulja el őket, a legközelebbről is alig észrevehetők. Tegnapelőtt az erdőben gyilkoló pusztítást végeztek az orosz ütegek. Miután napok óta életveszélyessé tették az országutat, abban a hiedelemben voltak, hogy csapataink továbbjutása az erdőn keresztül történik. Gránátok és srapnellek téptek szét nyurga nyírfákat, örökké zöld fenyőt és megcibáltak óriás tölgyeket. A hóra lehullottak a lekaszált ágak, némelyikből gyanta folyik, mint a vér valamely szétmarcangolt katonakarból . . . Olykor suhogás szánt közvetlenül fölöttünk, mint a nagyot reccsenő égzengés kezdete. Valóban ítéletidő tombolásakor szálltak meg ily érzések, mikor a felhők elektromossága reszketett köröskörül s egyedül haladtunk, összekulcsolt kézzel, imádkozó szájjal a fekete ég alatt, melyet csak a villámok szakítottak. Suhogás nem szűnik fölöttünk, a dördülések és lövegrobbanások oly közeliek, holott a cél: beszélgetni katonákkal a lövőárokban, még meglehetős messzi. És az erdő mind titokzatosabb, megrettentő érzéseink mind gyakoriabbak és mind több és több az összemorzsolt fa, a kidőlő törzs és mind gyakoribb a csattanás hátunk mögött és jobbra az emelkedés felső rétegében. A hó állandóan porzik, fekete füst a nyomában, egy-egy kisebb lövedék, mely nem robban, ugrál a hóban, mint a szöcske, vagy mint a tó vizére kacsázni dobott lapos kavics. Összekuporodunk, szaladunk, szinte gurulunk le a lejtőn, bele a vízbe s nem is érzi az ember, hogy a megfagyott tenyerét.ha fölvérezte az arcát, a — Most a balszárnyra érünk, — mondja a vezető hadnagy — de itt már nem felelek senkiért. Furcsa, hogy most mondja ezt, 1915. március 19. holott már félórája egyebet se teszünk, mint bukdácsolunk, hogy a cserjéken keresztül észre ne vegyenek az ide ötszáz méternyire fekvő oroszok és hogy célt ne mutassunk ütegeiknek. Hosszú szakadék tövében erdei kocsiút vezet, már ennek följárt sarát tapodjuk, csodálatos, hogy még ide nem történt lövés, holott itt az oldalban állanak az északi pihenők barlangjai, fölötte pedig a szakadékon túl lévőárkunk. Ezt követi az Ondavas rögtön az Ondava túlsó oldalán, szemben velünk harminc lépésnyire a lejtő derekán az orosz lövőárok. Tisztek és katonák kerekre nyilt szemmel tekintenek rám : civil! Mit keres itt civil ? Mily régen láttak civilt. És mind komolykodó, mind olyan, mintha örökre elfelejtettek volna egy-egy vidám nézést, könnyű mosolygást.* Hogy jól megnéztek, a katonák tovább csákányozták a földet és tovább fűrészeltek fát, négyen fehérneműt mostak felolvasztott hólében ... Az éjszakai vermek mind föliratosak, asszonynevek beléjük vésve, vagy szénnel rárajzolva az ajtóra ... A legszélső verem előtt hosszú, deresedő főhadnagy, hosszú szakállal a kedélyes Bécs városából. A szeme szürke, nézésében hosszú életűnek szánt nehéz érzések hullámzanak, kezét lassan emeli sapkájához, aztán ellibbenti a a barlangjába, pokrócajtót, — bebújt olyan volt mintha erdei remete tűnt volna el szemünk előtt. Ajtaja elé lépünk, vezető hadnagyunk rámutat egy kartonpapirra. Madzagon lóg a gerincfa végéről, vörös ceruzával írta rája: „Nessuno maggiore dolore, che ricordarsi dei tempi felici nella inserial“ A hadnagyunk megtörli verejtékező homlokát. Azt mondja: ennek valóban nincs nagyobb fájdalma, mint a boldogtalanság napjaiban visszaemlékezni az elmúlt boldogságra. Egy napon halt meg a felesége és két kis leánya s ő az értesítés éjjelén megőszült, mindig vidám száján meghalt a jókedv, azóta a legelkeseredettebb, legfélelmetesebb rohamvezető. Végigtekintek magamon, a fekete kabátomon, sárga nadrágomon, ez valóban ordító célpont a fehér hóban. Mindegy, menni kell, a három tiszt már messzi előttem jár s nem történt lövés rájuk. Már fönt vagyok a tetőn. Közvetlen előttem a mi lövőárkunk, alatta az Ondava, az Ondava túlsó felén oroszok. A szívem, megvallom türelmetlen, ideges. Nézem a fekete kabátomat, milyen furcsa volna, ha az oroszok, akiknek látom a fejüket, rám lőnének. Nem, így nem jó lesz, ha szembe állok, — talán egy jobboldalt feléjük. És megfordulok. Összekuporodom, mert a hadnagy váltig integet: „rüder“. Nem mozdulok, csak ülök a havon, várok. És gondolkodom, furcsán, összevissza. Hogy ugyan hát miért nem lőnek sem itt a mieink, sem ott a túlsó oldalon az oroszok. És