Egyetemes Filológiai Közlöny – XXXIV. évfolyam – 1910.
II. Hazai irodalom - Oláh Gábor: Petőfi képzelete. Hartmann János
mint én, mutasd meg.» A névmás betoldott. Csekélységnek látszik, de mindjárt más árnyalatot ad a jellemnek, mintha Tasso nemességével kérkednék, holott magát az előbb épen mint egyszerű nemest állította szembe a fényes származású Antonióval. Teveli Mihály ügyesebben versel, de nyelve rosszabb. Mondatai nehézkesek, kötőszókkal túlterheltek, nincs benne semmi könnyedség. Ahol emelkedett akar lenni, a 40—50-es évek lírájára emlékeztet. Itt-ott népies hangot próbál megütni, noha félénken, pedig az Tassofordításban stílszerzetlen. (A 90. lapon: «kitenné szűrömet»!). Egész koszorút lehetne kötni ide nem illő szavakból, íme: «hatványoz, létesül, tárgytalan, tényleg, vibrál, kötelem, ügylet» stb. Alfonso azt mondja: « Márványfejemnek van már dísze» (16. 1.). Nem hangzik ez komikusan ? A herczeg a kertben álló márvány mellszobrokról beszél. Antonio nem szólíthatja Leonorát «kedvesemnek» (66. 1.). Ez talán az udvari etiquette ellen volna. Hogy pedig kis igyekezettel s talán több merészséggel Teveli is rátalálhatna az igaz útra, hivatkozom Antonio beszédére az 50. lapon. Csakhogy az ilyen helyek kivételek. Nem mondom, hogy az eredetivel nem ismerős olvasó ne élvezhetné e két utóbbi fordításban is a drámát, de e hibák nekünk nagyon is szembetűnnek, főkép a Csengeri fordítása után olvasva. (Budapest.) VÉRTESY JENŐ: Oláh Gábor: Petőfi képzelete. A Csokonai-kör tulajdona. Budapest, Franklin, 1909. 295 l. Ára 4 K. Külső súlyára nézve jelentékeny könyv, melynek szerzője lázas türelmetlenséggel döngeti az elismerés kapuját. Ez a mohóság arra viszi, hogy műveit azon nyersen dobja az olvasónak. De ez csak egyik hiba. A másik , hogy merő külsőségekkel akar hatni (pl. könyve nagyságával) s ezért lapokká nyújt szét gondolatokat, mik két-három mondatba beleférnek. A gondolat így persze oly finom szállá vékonyodik, hogy Petőfi képzelete láthatná csak meg. «Petőfi képzeletének» jellemzésére pl. kiírja a költőnek minden hasonlatát és metaforáját. Aztán magyarázza. Magyarázza a végtelenségig. Végül kifogyva a gondolatokból, magyarázza azt, amit már magyarázott, vagyis önmagát, így lesz a tanárból lírikus, aki önmagáról beszél , majd az íróból tanár, ki a legvilágosabb dolgot is annyit ismétli, mintha minden olvasója szamárpadban ülne. — De várjon mit vétett a költő szerzőnknek, hogy összes képeit prózára fordította ? Könyve így nagy virágkosár, de tépett levelekből. Szükséges volt-e az összes hasonlatokat külön fejezetek alatt csoportosítani, hogy számot adjunk Petőfi képzelméről ? És szükséges volt-e mindezt szerzőnk hasonlataival megtoldani? Oláh Gábor ugyanis az oly szólamokat, mint Petőfi élete hasonló az égről lefutott csillaghoz, és oly bátran leírja, mint egy középiskolai tanuló. Efféle hasonlatoknak helye van vidéki pohárköszöntőkben (jól elzárt különszobákban), de nem oly könyvben, mely magasabb — akár erkölcsi, akár anyagi — czélokat ostromol. A költői képzelmet mindenesetre jellemzően megvilágítják a hasonlatok, képek. De ha ezeket összegyűjtjük , még nem bontakoznak ki belőlük a képzelet törvényei. Shakespeare képzeletéről szólva kimerítenék-e azt nyelve metaforáival ? Nem lényegesebb-e, ha alakjai-