Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1980 (22. évfolyam, 1-18. szám)
1980-02-04 / 1. szám
GYENIS VILMOS (1926-1980) Mindannyiunkat váltatlannul ért a hír, hogy 54 éves korában, ez év januárjában elhunyt Gyenis Vilmos egyetemi docens, a BTK Régi Magyar Irodalmi Tanszékének oktatója. Január 21-én temették el. A sírnál az egyetem nevében Diószegi István, a Bölcsészettudományi Kar dékánja, a pártszervezet nevében Simon Péter, a BTK kari pártszervezetének titkára, a munkatársak és a barátok nevében Siposné Sárdi Margit, a Régi Magyar Irodalmi Tanszék oktatója vett búcsút Gyenis Vilmostól. Mint Simon Péter elvtárs rámutatott, küzdelmes életsors jutott osztályrészül Gyenis Vilmosnak. Iparimunkás-családból származott, s osztályhelyzete, otthoni indíttatásai, kora ifjúságának élményei ösztönösen is a haladó mozgalmak felé irányították. Útja egyenesen vezette őt a kommunisták közé, 1948 márciusában lett a Magyar Kommunista Párt tagja. 1950-ben magyar—francia szakos tanári oklevelet szerzett, ezt követően három évig mint a FelsőoktatásiMinisztérium Egyetemi Tanköny Csoportjának vezetője a marxista szellemű társadalomtudományi tankönyvek kiadásán fáradozott. 1953-ban az ELTE Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékére került, ahol aztán élete végéig dolgozott. Munkásságával hozzájárult a marxista irodalomtörténetírás jelentős eredményeinek eléréséhez. Követe volt irodalomtudományunknak a külföldi, főként a francia szellemi életben, s munkásságában nagy figyelmet fordított a magyar—francia irodalmi kapcsolatok vizsgálatára. 1970-től a BTK MSZMP II. alapszervezetének párttikára volt, 1975- ben az ELTE pártbizottság tagjává választották. Tagja volt az MTA Textológiai Bizottságának, titkára az OM Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Szakbizottságának, munkatársa a Magyar Irodalmi Lexikonnak. 1977-ben elnyerte az Oktatásügy Kiváló Dolgozója kitüntetést. Ereje teljében érte a halál. Hadd búcsúzzunk most Gyenis Vilmos e evtárstól Siposné Sárdi Margit szavaival, melyet elhunyt munkatársunk és elvtársunk temetésén mondott. „Most hát halott. Most kérdezgetjük, most válaszra van időnk. Most tudjuk, mit akart mondani. Most, ha hívna, készen állnánk.” Első találkozásunkkor versekről beszélgettünk, most e vers szavaival búcsúzom tőle a munkatársak, barátok és tanítványok nevében; a család nevében, melyet a veszteségért nem kárpótolhat semmi; mindazok nevében, akik tisztelték és szerették. Korán ment el tőlünk, nagyon korán, azokban az években, amikor összegezéssé érik az életmű és bölcsességgé higgad a személyes tapasztalás. Most emlékezetben rakjuk öszsze utolsó találkozásaink apró részleteit, s amit mondott, amit tett, most a megismerhetetlenség légüres terében nő az ő üzenetévé. Eszünkbe idézzük figyelmes jóindulatát, mindig tettrekész jóságát, rendkívüli szerénységét, bölcs humorát, iróniáját, amely rokonszenvessé tette egyéniségét, emberségét, amellyel mindig megőrizte a mások sorsa iránti érdeklődést, együttérzést. Tanár volt. Nem csak a képzettsége, a műveltsége, a hivatása tette azzá: tanár volt az egyénisége szerint Türelmes, kiegyensúlyozott és derűs. Meghallgatta az elmondott érveket, megértette a gyengeségeket, tiszteletben tartotta az eltérő véleményeket. Sosem látszott fáradtnak, haragosnak, ingerültnek vagy kedvetlennek. Mindenkiben föl tudta fedezni a jót, az értékeset, sosem késlekedett a segítséggel, támogatással. Személyiségét a háttérbe rejtve szelíd biztatással, okos irányítással, figyelő segítőkészségével az együtt dolgozó közösség atmoszféráját tudta megteremteni maga körül. Tanár volt, mindig hitt a következő nemzedékben: „Most tudjuk, mit akart mondani. Most, ha hívna, készen állnánk.” Másoknak tett ígéreteinkről gyakran megfeledkezünk, kötelességeinket szívesen lerázzuk magunkról. Neki tett ígéreteink, vele szemben érzett kötelezettségeink immár föl-, oldhatatlanok, s adósságunk immár törleszthetetlen. Ma még nem tudjuk fölbecsülni, be sem látjuk, mit vitt magával, milyen tengernyi kincset, megíratlan tanulmányokat, baráti gesztusokat, s rejtőzködő élete értékei meghatott visszaemlékezésekben , csak most bontakoznak ki szemünk előtt. Mi továbbra is tanulunk tőle, mert csonka mű is lehet mestermunka, s nem az utolsó pont teszi remekművé az alkotást. Majd olvassuk és idézzük, hivatkozunk rá, bővítjük és beleépítjük munkáinkba, de most már filológiai probléma lesz értelmezni a mondatait, s ő már nem szól vissza többé tanárosan zengő hangján, hogy kiigazítson, hogy a véleményét kifejtse, tisztázza előttünk. Csak a mi szájunkkal szólhat, a mi gondolatainkkal, ha az örökségét megértjük, átveszszük, vállaljuk és folytatjuk. És folytatni fogjuk. Kimondjuk elnémult szavait, formába öntjük gondolatait. A tanár életművének fele a diákjaiban él, s amit a tanítványai életük során alkotnak, abban neki is része van. Búcsúztam? Nem búcsúzom. Mert ahányan ismertük, ahányan emlékezünk rá, annyian fogjuk érezni, hogy ő is velünk jön, s csak a szívünkben kíséri az emlékét most már mindörökre a fájdalom, mert „szegény a tündér, változó szerencse, hogy újólag megteremtse.” S. Sárdi Margit Dénes Kálmán előadó, a BTK Dékáni Hivatal nyugdíjas dolgozója 1979. december 1- én töltötte be egyetemi munkaviszonyának 50. évét. 1929 december 1-én kezdett dolgozni a Bölcsészettudományi Kar Tanárképző Intézetében ideiglenes díjnokként. Az akkori viszonyoknak megfelelően 13 évig volt ideiglenes alkalmazott, s véglegesítésére csak 1942-ben került sor. A felszabadulás után irodakezelőnek nevezték ki, majd a Tanulmányi Osztály, a Dékáni Hivatal létrehozása után előadói beosztásba került, 1969-ben ment nyugdíjba, munkaviszonya azonban teljesen nem szűnt meg. A Bölcsészettudományi Kar irattárának a kezelője lett, melynek egyúttal ő a létrehozója is. Intézi a régi hallgatói ügyeket, mivel az 1950 előtti ügyeket csak ő ismeri és segít a nyári felvételi vizsgák lebonyolításában. Ez év októberében töltötte be 73. életévét. Dénes bácsi tapasztalataira, munkájára továbbra is számítunk és ebből az alkalomból jó egészséget kívánunk neki és azt, hogy még hosszú éveket töltsön a Dékáni Hivatal dolgozói között. JELENÍTI ALAPSZERVEZETI ÉS KARI KÜLDÖTTGYŰLÉSEK AZ ELTÉN (Folytatás az 1. oldalról) félte testületileg a TTK egyes szakterületeit. A hozzászólók közül néhányan azt elemezték, hogyan lehetne és kellene erősíteni a pártéletet, a pártmunkát. Végül előkerült az a kérdés, amely szintén többször szerepelt lapunkban, hogy változtatni kellene a helytelen gyakorlaton, miszerint az előléptetések formálisan kötődnek a tudományos fokozatokhoz. A beszámoló elfogadását követően került sor a választásra, amely a következő eredménnyel zárult, a kar titkára, Torkos Kornél, a vezetőség tagjai: Magyaródi József, Knaus Dezső, Malatinszki Istvánné, ill. Lasztity Simon, Gouth Sándor, Bognár László, Réz Gábor és Körmendi Sándor alapszervi titkárok. Délután rendezték meg a jogi kari küldöttgyűlést, amelynek első napirendi pontjaként Deme Györgyné kari titkár olvasta fel a vezetőség beszámolóját. Elsőként megállapította, hogy „a kari közélet demokratizmusa összefügg a kar alapvető feladatainak jobb megoldását célzó javaslatok, kezdeményezések és bírálatok kibontakoztatásával, és a megfelelő fórumok megteremtésével, illetőleg a meglevő fórumok adta lehetőségek kihasználásával. Ezen a téren a nagyon biztató kezdeti lépések után stagnálás következett be.. Majd szólt az eredményekről, pl. azokról a kar és az alapszervek által szervezett fórumokról, ahol számos fontos témában (kari oktatási kérdések, a fiatal oktatók helyzete, KISZ-szervezetek munkája stb.) születtek igen hasznos javaslatok. Itt említette az I. számú alapszerv példamutató és eredményes kezdeményezését, amelynek során az egyes tanszéki kollektívákkal folytattak eszmecserét. Foglalkozott a beszámoló a tagkönyvcserék kapcsán folytatott beszélgetések tapasztalataival. Többek között megállapította, hogy ezek a beszélgetések ugyan fokozták a közéleti aktivitást azonban a pártmegbizatások terén csökkentebb eredménynyel, amelyek okát az áldozatos munkát végző párttagok még mindig nem kellő megbecsülésével (a megbízatás lejárta után) magyarázta. A beszámoló természetesen kitért a két alapvető kérdés, az integráció és a rekonstrukció kérdéseire is, ugyanakkor bővebben foglalkozott a kari KISZ-munka helyzetével és az elhelyezkedés problémáival. Külön kiemelte a KISZ- nek a pártépítésben végzett munkáját, ugyanakkor áttekintette a pártépítés terén végzett tevékenységet. A beszámoló utolsó részében az Irányelvekkel kapcsolatos alapszervi véleményeket öszszegezte. A beszámolót követő vitában felmerült a paszszivitás kérdése, másrészt az, hogy, hogy a FEB-munka értékelése elmaradt. Eörsi Gyula rektor viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy mit jelent az egyetem számára az új gazdasági helyzet. Figyelmeztetett arra, hogy a szűkösebb körülmények között fokozottan szükség van az együttműködés szellemének erősítésére. A titkári válasz és a beszámoló elfogadása után megválasztották az új kari vezetőséget. A JTK kari titkára: Valki László, a vezetőség tagjai: Faludi Gábor, Samu Mihály, Szenes Géza, Stanka István, ill. Barlay Lajos, Dunai Pál, Kozma Pál és Tauber István alapszervi titkárok. Ugyancsak 22-én délután került sor a bölcsészkari küldöttgyűlésre. Benkő Loránd elnöki megnyitója után Simon Péter kari titkár számolt be a vezetőség elmúlt ötévi munkájáról. A beszámoló első részében az Irányelveket megvitató taggyűlések anyagát foglalta össze. Ebben hangsúlyozta, hogy „feszültségekkel és nehézségekkel terhelt korunk újból nagy változásokat érlel. Számos jelensége magyarázatra vár. S e jelenségek mibenlétének tudományos mélységű elemzésén és a feladatok jó meghatározásán ilyenkor sokkal több múlik, mint egyébként, nyugodtabb esztendőkben. Párttagságunk ezért igényesebbé vált, nagyobb követelményeket támaszt — és joggal támaszt nagyobb követelményeket — saját pártjával, annak politikájával szemben az alapszervezetektől a központi szervekig. Egyúttal pedig — mint a vitákból is kitűnik — maga is nagyobb részt kér a politika alakításából, a helyi és országos politika formálásából egyaránt ... segíteni, előmozdítani szeretné annak az ügynek a diadalát, amelyet igaznak tart, s amely mellett elkötelezte magát.” A beszámoló további részében a XI. kongresszus óta eltelt időszakot elemezte a karon végzett pártmunka szempontjából. Simon Péter utalt a kari titkár, ill. a vezetőségi tagok személyében történt változásokra, amelyek nem segítették elő a munka folyamatosságát, habár a vezetőség mindig igyekezett rajta tartani a kezét a kari közélet ütőerén. A nagy tetszéssel fogadott beszámolót lényegében vita nélkül egyhangúan elfogadta a kari küldöttértekezlet. Ezután került sor a kari vezetőség megválasztására. A kar titkára: Simon Péter, a vezetőség tagjai: Domokos Péterné, Kulin Ferenc, Madarász Tiborné, Izsák Lajos, ill. Munkácsy Gyula, Hajdú Mihály, Tóth Ede és Rózsa Zoltán alapszervi titkárok. A megválasztott új alapszervi és kari vezetőségek tagjainak bőséges munkakedvet, aktivitást, energiát kívánunk a következő választási időszakban előttük álló feladatok elvégzéséhez. (Itt jelezzük még, hogy az egyetemi küldöttgyűlésről és vezetőségválasztásról, amelyre február 9-én kerül sor, következő számunkban adunk tudósítást.) A közművelődéspolitika és a KISZ A napokban került kezünkbe egy 1972-ben készült javaslat az egyetemek ifjúsági szervezetei kulturális munkájának továbbfejlesztéséről. Meglepődtünk mennyire érvényes egy sor megállapítása. Az életmódalakítás követelményétől a kulturális tevékenység közéleti-politikai részvételre ösztönző szerepéig sok olyan gondolattal találkoztunk, amelyek később más dokumentumokban újra és újra megfogalmazódnak. Az embernek az a benyomása támad, mintha KISZ- vezetők tapasztalatátadás nélkül váltották volna egymást, s végül mindegyik nemzedék ugyanazt fedezi fel, amit már előre lerágott csontiként félredobtak. Vajon mi az oka egy sor kérdésben egy helyben topogásunknak, a nekilendülések és kudarcok szinte törvényszerű összekapcsolódásának? Meggyőződésem, hogy ezt nem az ifjúsági szövetség természetesen nagyfokú fluktuációja és az ebből fakadó képzetlenség és tapasztalatlanság okozza kizárólag. Nézzünk egy példát. Művelődéspolitikánk azon alapelve, hogy a kulturális tevékenységnek a közéleti-politikai részvételt kell elősegítenie, öregebb a KISZ-nél. Érvényesítésének gondjai azonban újra és újra visszatérnek, nemcsak nálunk, de nagyon sok helyen. Mostanság erre azt szokás mondani: ha gyenge a politikai munka, persze, hogy gyenge a közvetítés is. A KISZ egészének problémáit nem szakíthatjuk el részeinek bajaitól. S bár ez az igazságnak csak az egyik fele, úgy gondolom következetes végiggondolása nélkül a mi KISZ-es nemzedékünk sem fog eljutni a gyakorlati művelődéspolitikához. Kiindulópontunk tehát a KISZ általános helyzete, politikai jellegének újraértelmezése. A továbbiakban ezzel kapcsolatban szeretnék néhány — remélem — vitára ösztönző megjegyzést tenni. A KISZ történetének rövid szakaszát öleli fel az az időszak, amit a klasszikus értelemben vett politikai harccal, más ifjúsági szervezetek közegében a tömegek megnyeréséért vívott politikai csatározásokkal lehet legjobban leírni. Az ötvenes évek végére a megszilárduló tömegszervezet elveszti politikai ellenzékét, a harc helyett a nevelés feladata lép előtérbe a világnézeti, de főleg kulturális területen az ifjúság egyes rétegeiben „még” meglevő „helytelen” nézetekkel, magatartásokkal szemben. A KISZ cselekvő azonosulást hirdet, de nevelőmunkája az ifjúság beilleszkedésének súlyos konfliktusait gyakran kívülről szemlélve, a társadalomról az iskolában hallott eszmények és a valóság ellentmondásaira gyorsan ráeszmélő fiataloknak inkább konformista azonosulást jelent. Az aktív részvétel elsősorban a társadalmi munkaakciókban kívántatott meg. Egyre többet beszéltek a fiatalok közömbösségéről, álobjektivizmusáról, ellenzékiségéről. Az erősen centralizált, végrehajtásra orientált KISZ túl merev közvetítő csatornájává vált az elsősorban az életszínvonal-emelkedésben igazolódó, össztársadalmi érdeket megtestesítő politikának. A szövetség nevelőmunkájának gyengeségei, amik szoros kapcsolatban álltak az MSZMP ideológiai munkájának fogyatékosságával (ld. erről az MSZMP 1965-ös irányelveit) — egész politikai arculatára kihatással voltak, mivel gyakorivá vált a politikai oktatás és a politikai munka azonosítása. A válság másik jele, hogy 1964 és 1966 között a KISZ taglétszáma csökkent 50 ezer fővel. Az ifjúság problémájáról a közvéleményben kibontakozó vita a 60-as évek végére egyértelműen tisztázta, hogy a fiatalokat ért különböző kifogásokért elsősorban nem a KISZ-t terheli a felelősség. Ennek megfelelően a mozgalomnak nagyobb gondot kell fordítania érdekvédelmi tevékenységére, mert nevelőmunkáját is csak így tudja hatékonyan teljesíteni. E gondolat jegyében épült ki a 70-es évek első felében a jelenlegi érdekvédelmi „intézményrendszer”. A szervezet politikai jellegét azonban továbbra is a nevelés egyre szélesedő fogalmához kötötték. A 70-es évek második felére világossá vált, hogy a korábbi időszakhoz képest statikusabbá váló társadalmi körülmények között, az össztársadalmi érdek alapján való társadalomirányítás csak a viszonylag tartósan létező csoportérdekek nyílt konfrontálódása útján, az informális csatornák fokozatos kiszűrésével képzelhető el. Ez a politikai és más társadalmi szervek még fokozottabb érdekvédelmi, mi több érdekérvényesítő tevékenységét igényli. Véleményem szerint e funkciónak kell a KISZ-tevékenységének is központjába kerülni, mintegy visszatérve — persze magasabb szinten — a klasszikus értelemben vett politikai munkához. Csak ez a fordulat teremtheti meg azt a gyakorlatot, mely egy politikai-közéleti magatartás kialakítására törekvő művelődésinevelési akciórendszernek igazán értelmet ad. A 72-ben elvontan megfogalmazott művelődéspolitikai feladatainkat tehát csak a szervezet politikai jellegének bizonyos mérvű átértelmezésével teljesíthetjük. E folyamat nálunk elsősorban a BTK KISZ-szervezetében van előrehaladott állapotban. A követelmény persze nemcsak házon belül érvényes. A KISZ egészének áthangolódását azonban számos akadály nehezíti. Többek között az a szemléleti torzó, ami a politizálást még mindig fórumok és vitadélutánok műsorának tartja. De ha a KISZ egészének átalakítása nem is a mi feladatunk, szemléleti ellentmondásainak, gyakorlati hiányosságainak feltárásához kötelességünk hozzájárulni. Így talán mégsem csupán azt fedezzük fel, amit már 10 évvel ezelőtt is tudtak. Akinek kedve van ilyen munkában részt venni, örömmel fogadjuk. Félti István, ELTE KTSZ-bizottság közművelődési felelőse