Egyetértés, 1877. január (11. évfolyam, 1-26. szám)

1877-01-13 / 11. szám

XI. évfolyam. Budapest. Ellífizetési dij s Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre............................................20.­Félévre..................................................10.— Negyedévre...................................4. Egy hóra..............................................1.80 Egy szám 7 krajczár. Hirdetési dij: 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön S0 kr. Nyílttér: öt hasábos sor 30 krajczár. Lapunk pontos szétküldh­etése végett fi­gyelmeztetjük és kérjük tisztelt előfizetőinket, hogy előfizetési megrendeléseiket mielőbb megtegyék. Csak idejében érkezett megrendelések teszik lehetővé a lap rendes és gyors expediálását Új előfizetőinket kérjük megrendelésüknél tisz­tán, olvashatólag kiírni a nevet, lakhelyet és utolsó óstát. Régi előfizetőink leghelyesebben cselekszenek, a eddigi czim-szfttagjokat a posta utalvány szélére ragasztva küldik be. Előfizetési feltételek az „E­GYETÉRTÉS“ Az előfizetési pénzek­ és postai utal­ványok Budapestre az ,,Egyetértés“ Mailóhiva­talába (hímző utcza 1 szám alá) küldendők. A „Egyetértés" kiadó-hivatala, 1877-ik évi folyamára. Egész évre...........................20 frt. — kr. Fél évre . ....................... 0 frt. — kr. Negyed évre ...... 5 frt. — kr. Egy hóra................................1 frt. 80 kr. 11. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szombat, 1877. január 13. Szerkesztői iroda: Budapest, IV. himző-utcza 1, az, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó­h­ivatal: Budapest, IV. himzö-utcza 1. st. hová az előfizetési pénzek küldendők. Háboru-e vagy béke! Mulatságos volna, ha hosszadalmassá­gával a béketűrést ki nem fárasztaná a Konstantinápolyban tanácskozó diplomatiai mágusok értekezlete. Csakhogy ez a komé­dia, mely szeszélyesen változik napról­­napra, valóságos rémét képezi a hirlap­­iróknak. Idegessé tesz bennünket a legfőbb mértékben, ez a játék a szavakkal, komé­dia a javaslatokkal, ijesztősdi az áltekin­­tél­lyel, mikor az eredmény folyvást csak — semmi. Az érkező tudósítások szövevényes há­lózatán és burkolt kétértelműségein lehe­tetlen a fondorlatok machineriáját figye­lemmel kísérni működésének alapjáig, ru­góinak értékéig, czéljainak valódiasságáig. A „boszorkányüst“ füstöl, de a főzetről mindez ideig világos fogalmat alkotni, a lefolyás eredményét megjósolni alkalmasint a diplomatia szakácsai sem képesek. Oly keveréke az ellenmondásoknak, a­miről tu­domást szerez a hit­ éhesen várakozó világ, hogy ámítás volna magát csak félig is tá­jékozottnak és félig is kielégí­tettnek tartani a dolgok zűrzavaros menetelével. Tegnapról mára megint oly nagyot szökkent az értekezlet baromfira mán a hi­gany, hogy a hő­foka szinte elégségesnek látszik meggyujtani a keleti aknák elcsé­pelt hasonlatának elrongyolt kanóczát. Mert hát rettegj ok kiaszott csontu vén Európa! „a nézeteltéréseket a január 11-iki ülésen újra constatálták,“ s a porta újra „hatá­rozottan elvetette a garantia-pontokat summa summámra még egy „legutolsó“ ülés lesz, az „ultimátum“ tízszer elhalasz­tott okiratának tizenegyedikszer való — el­halasztása végett. Csodálatos nyelv az a diplomatiai! Szerfölött nagy baklövés az isteni gondvi­selést helyettesítő és mozgató újkori pap­ságtól, hogy e nyelv használatát fölismer­hető betűjelekből képzelt szavak és ezekből fűzött mondatok által igyekeznek a kamuju­kon kívül álló világgal közleni, holott oko­sabb dolgot mivelnének, ha a való eltitko­lására az egyptomi hyeroglyph írásmódot fogadnák el, melyhez ezer évek múlva a föld összes tudósai nem bírják megtalálni a kulcsot. Pedig a rosettei Obelisben ugyan­azon hyeroglyph szöveg meg van görög és meg kopt nyelven. Hanem meg kell adni, hogy az olva­sás általánossága folytán, most már mil­liók által olvasható írásjegyekben közzétett értekezleti dolgok, utóférhetlenül képesek félrevezetni a száz meg száz nyelven be­szélő közvéleményt És e tekintetben ép oly végtelen tért nyújtanak az elmélke­désre, a­mely rettenetes fejtörést adnak az egyptomi emlékek ékszerű jegyei közzé festett és vésett állat és néprajzi képek. Egyik a medvét mézet nyalva békének, másik erőt merítő háborús szándéknak ol­vassa; egyik a kétfejű sasnak szár’ny alá dugott szunyókálását nyakaszegett jámbor­ságnak, másik az éles csőrt eltakargató ve­szélynek nézi. Hát még az oroszlán, mely egykor Byzancz császárainak diadalkocsi­ját húzta, s most nem Indiából s nem Af­rikából, hanem egy ködös szigetország túl­­népesült határai közül jár ki és be a szul­tán palotáján és egyszer szelídnek hiresz­­telik, mint a házőrző ebet, máskor agyar­­kodónak festik, mint a walesi herczeg indiai emlékül megszerzett párduczát. S végül, midőn a képletes irás valamennyi diplo­matát jelző házi- és vadállatát végig ko­pogtatják és mutogatják a távirda fényké­pészetre is alkalmas műszerein, el nem marad Bismarck varsini buldogja sem, melyről Jókai csupa tiszteletből máig sem tudja vasból volt-e, vagy képzeletből. Furcsa állatsereglet ez a herold, hű­­bér és rablóvilágból czimeresen leszármazó és czimeresen oktondi hivatalos Európa! Aesop mesevilága megélénkül és egy tanácsban látjuk az állatvilág fejedelmeit vitatkozni és dönteni kérdésekben, melyek a népeket illetik. És míg ezek tanácskoz­nak, nemzetek félnek és reménykednek lá­zas kíváncsisággal élve a napokat; félnek érdekeikért, reménykednek életükért, várják a legmagasabb sorsintéző forum tusájának végét. S a tusa tart tovább, sas akar meg­győzni oroszlánt, buldog segít a medvének és azalatt szamár vezeti a jegyzőkönyvet. Meddig tart a cirkusi viadalok e pa­ródiája? Ezt kérdik mindenünnen és lesik a coulissák mögé rejtett gyötrő játék vé­gét. Kifáradt a hallgató publicum, kime­rültek a sima kettyűs bajvívók is, s még­sem az fog történni, a­mit ők végeznek, h­anem az, mit a történelem logikája meg­határoz, s a­mit az államok természetes érdeke diktálni fog. Hasztalan fáradság javaslatokba ön­teni a kérdést, mert nincs oly jegyző­­könyvi minta, melynek papircsavarai közzé a török birodalom létjogai és az orosz ter­jeszkedési vágy tartósan ékelhetők. Nagy átalakulások forrongásban levő elemei, minő Törökország, s a h­ódítási czélok i­ára fe­szített nyíl, minő a czarismus, nem nyu­godhatnak meg egy mintában. Amannak életfeladatává vált, hogy saját törvényei szerint forrja ki magát egészséges testté; ennek hatalma függ attól, hogy az ij húrja a nyíl kilövése előtt szakadásig ne feszí­­tessék­. A hódító és önfentartó erők sem a physikai, sem a politikai életben nem ta­lálkozhatnak összeütközés nélkül. Nem fog­nak itt sem. Európára nem az a szerencse, ha vá­lasztó­vonalak erőszakolt felállításával az összeütközés egyelőre kikerültetik, hanem az lesz a szerencse, ha e két autocratia és két fanatismus óriás mérkőzéséből a kor­látlan uralmak veresége és a szabadság­eszmék győzelme keletkezik. Ma Törökország részén van az előny, mert részén a fogékonyság az alkotmányos átalakulás iránt. Oroszország csak mint a táji, vallási és egyeduralmi zsarnokság ve­szedelmes képviselője áll előttünk: szivünk és eszünk, érzékünk és izmaink lázadnak fel e nyers mássá ellen, melynek feloszlása népeket szabadit fel a nyomás alól, nem­zeteket ad vissza rendeltetéseinek. A fel­­szabadulást siettetni, a legjózanabb poli­­ka, mert az elnyomó nem akkor veszedel­mes, ha megtámadják, hanem akkor, ha az ellenlábas erők megzsibbasztásával m­a­­thematikai biztonsággal növeli bent és kint őshatalmát. Azért legyen harcz, inkább most mint később. Európának lelkiismerete, szelleme és szervezete ki van élve és elkoptatva; nem bír sem lélegzeni, sem megtfjulni a mellére súlyosodó terhek, az éjszaki jég­hegy áramlat összezsugorító, megbénító és megfélemlítő hatása alatt. A sark felől jövő tengerfolyam hanyag járása májusi fagyot hoz vetéseire és gyümölcsfáira, s mintha ezzel együtt tartana, vagy szövetségébe fo­gadta volna, a czári orthodox isten sza­badságverő hidege szuronyok alá kénysze­ríti Európa nemzetgazdasági tényezőit. Ka­szárnyák embert vetkőztető sodronybábu gyá­raiban vesztegel, mit a korcsosuló anyák méhe teremt, hogy maga még korcsabbá fajulva segítsen fogyasztani és mérgezni, a­mi ép marad. Igen ! Európa népeinek szükségük van egy három világrészt megreszkettető há­borúra, egy háborúra, mely kilencz millió­nyi rabszolga urát buktassa meg, hogy száz­milliók haladhassanak. Miért, hogy Európa népeinek ügyét a rövidlátó furfang és zsugori önzés vezetik? Egyik sem al­kalmas nagy jövőt teremtő politikának ko­vácsa lenni. Ide megváltó államférfiak és nem bureaucrata tollfosztogatók kellenek. A czivilisatiót és szabadságot csak egy há­ború mentheti meg. Háború nélkül terjed a romlás, az erkölcstelenség és ez a kettő együtt fölélesztője a reactiónak, a reactió támasza a zsarnokságnak. V e r h o v a y Gyula. A konstantinápolyi conferen­­t­i­á­r­ó­l már csak annyit tudni, hogy még nem oszlott el; de hogy voltaképen mint végzett, mivel foglalkozik s miféle eredmén­nyel biztatja önmagát s a világot, azt még sejteni sem lehet, mert ahány tudósítás érkezik Konstantinápolyból, annyifélét mon­danak a conferentiáról. Íme a ma estig tegnapi kelettel érkezett hírek: „Pest­er Corr.“ A legnagyobb presszót Werther és Salisbury gyakorolták­ a portára, hogy engedékenységre­­ bírják; a háttérben Ignatieff en­­gesztelékenyen működött. Mindemellett a porta ma határozottan elvetette a garantia-pontokat.­­ A hétfői legutolsó ülésre várják az ultimátumot. A nagykövetek és delegátusok elutazása imminens jellemet ölt. „Corr. Bureau.“ A mai értekezleten hos­­­szabb fejtegetések folytak a török és az európai delegátusok közt: ismét constatálták a nézet­elté­rések fennforgását a hatalmak és a porta közt. A törökök főleg ahoz ragaszkodnak, hogy a hatal­mak beavatkozását a főkormányzók kinevezésénél, valamint a nemzetközi bizottság kiküldését vissza­utasítják. A hat nagyhatalom képviselői az egész vita alatt egyetértők maradtak s az ülés mint ered­ménytelen rekesztetett be. A legközelebbi ülés hét­főn lesz. „Agence Havas“: A legterjedtebb né­zet az, hogy a delegátusok hétfőn nem nyújtanak át ultimátumot, hanem a hatalmak nézeteiről vég­érvényesen restmmáló közleményeket tesznek, a por­tának, kijelentve, hogy ez a közlés utolsó, s hogy a legközelebbi ülésre kategorikus választ fognak kí­vánni. Ha azután az egyetértés lehetetlennek is­mertetik föl, az értekezleti delegátusok el fognának utazni. Azt állítják, hogy a mai ülésben Werther Németország nevében kijelentette, hogy további en­gedményeket nem tehet. Várakozás ellenére a tö­rökök nem terjesztettek elő új programmot. A „ F­r­e­m­d­e­n b­l­a 11 “ értesülései szeri­nt holnap lesz a conferentia zárülése és egyszersmind feloszlatása oly képen, hogy a conferentiai külön megbízottak haza hivatnak, a török­ fővárosban levő követek pedig ott maradnak s maguk folyta­­tandják a conferentia teendőit. Az orosz fővárosból a fenyegetőzésre adták ki a jelszót, s mint már jelezni alkalmunk volt, egymást érik orosz részről az ijesztő hangok. Ha­nem sajátságos. E fenyegetőzések közzé bele-bele vegyül egy-két jámbor hang is, mely a békét csaknem kirimánkodni óhajtaná. Hozzá oly sötét színekben festik a mozgósítás folytán Oroszország­ban támadt általános pangást, hogy hajlandó volna szívünk megesni rajta, ha nem tudnék, hogy ők maguk teremtették e helyzetet. De hogy meg­is­­mertessük a szentpétervári havczjas zajt, idézzük a «Pol. Corr.“ levelét, melyben azt írják, hogy a kormánykörökben a porta halogató eljárása nagy visszatetszést keltett. Ezt provocatiónak tekintik, minek folytán a czár a conferentia meghiúsulta esetén a leghatékonyabb eszközökhöz fog folya­modni. Oroszország belső helyzete csaknem elvi­selhetetlen. A kereskedelem pang, az ipar végtelen kárt szenved, s a társadalmi élet elhal a bizony­talanság súlya alatt. E viszonyok nem tarthat­nak soká, s ha el is oszlott az első perez lelke­sedése, másrészt ma constatálni kell, hogy min­den körben azon meggyőződés ver gyökeret, hogy ez állapotnak okvetetlenül és mielőbb véget kell érnie. Ez értelemben kapta Ignatieff tábornok legújabb utasításait. A tábornok utasíttatott, hogy a conferentia tagjai egyetértésének lehető fenntartá­sával siettesse a megoldást s értesse meg a török miniszterekkel, hogy Oroszország idegen érdekekért eddig is tett már eleget s most a saját érdekében kénytelen a véghatározatot sürgetni. — Orosz­ország — irja levelező — akarj­a békét, ha az lehetséges oly alapokon, melyek állandóságot ígérnek. Ellenkező esetben olyan útra lesz kénytelen lépni, mely előre ki nem számítható következményekre vezet. A har­­czias előkészületek egyre folynak, s a pétervári kormányzósági képviselet külön bizottságot küldött ki a honvédség szervezésére s a honvédek család­jainak segélyezésére háború esetén. A kormány a déli hadsereg állapotáról is a legmegnyugtatóbb híreket veszi. Miklós nagyherczeg egészségi álla­pota javul s a főparancsnok legközelebb ismét ren­desen végzendi hivatalos teendőit. Az orosz déli hadsereg kimerithetlen forrá­sát képezi a tudósítók leveleinek. Január 6-ki ke­lettel írják Kisenow főhadiszállásról: Az eredetileg mozgósított hat hadtestből tud­valevőleg kettő a fekete és azovi tenger terjedel­mes partjai védelmére rendeltetett, úgy hogy Bes­­sarábiában csak négy hadtest maradt. E tekintet­ben most fontos változás történt. Az illető két hadtestet a tengerpartról a bessarábiai sereghez csatolták, s most az orosz déli sereg ismét hat hadtestből áll. A partok védelmére a még nem mozgósított kerületek csapatai fognak használ­tatni s ezekből kerül ki az összes várak helyőr­sége is. Ezen két hadtesten kivül folyton szaporítják a déli sereget; a napokban érkezett ide a kalugai hadosztály. Stuart báró bukaresti orosz főcorsul több napot időzött Kisenewben s sokat értekezett a vezérkar főnökeivel. Kétségkívül a Romániába való bevonulásról volt szó. Minap Ivanics Pasov gazdag bolgár kereskedő is Kisenewben volt s on­nan Bukarestbe utazott; missióját a bolgárok föl­­lázításával hozzák összeköttetésbe. A Romániába vonulás esetén az orosz sereg főraktárai Chotim­­ban lesznek, hova már szállítják az élelmi­szert. A kassai püspökség betöltése. Szeged, jan. 10. A magyarországi lapokban élénk eszmecsere kezd fejlődni a kassai püspökség betöltése fölött; noha pártunknak nincs püspöki jelöltje, s a vita inkább a kormánypárti lapok terére irányul, úgy hiszem, nem lesz fölösleges a püspöki szék betöl­téséhez elvi indokból hozzá­szóljanunk. Nem tudjuk milyen indokokból de biztosan ismerjük, hogy kormánypárti források után, köze­lebb egy hit lett világgá bocsájtva, hogy t. i. Dobó Miklós, a nagyeszű szegedi plébános és esperes magas állásra van kiszemelve; majd hamar ezután meg lett jegyezve, hogy a magas állás a kassai püspöki szék. Mi — noha Dobó Miklós politikai hitvallá­sát soha nem helyeseltük — örömmel üdvözöltük a hírt, mert Dobó Miklós nemzeti érzelmeit, fé­nyes eszét és a közügyek terén kifejtett rendkívüli munkásságát, s tapintatos önzetlen működését mél­tányolni tudtuk. Minthogy pártunk a politikai harczban, me­lyet nemes fegyverekkel viv, soha elvakulni nem szokott, s az ellentábor tehetségei iránt elfogult­ságot nem tanúsít, de azért is, mert vallási és nemzetiségi kérdésekben, a kormány ellen oppo­nálni nem szokott, nem helytelenítette a szárnyra bocsájtott hirt, s annak alakját úgy ítélte meg, mintha a kormány ez egyszer helyes útra térve, a közvéleményt akarná felhívni. S a hazai közvélemény alakilag és lényegi­leg jól fogadta a hírt. Azonban, azóta az ultramontán lapok és az egyházi aristocratia egy része, kezdenek a dolog ellen berzenkedni. Az ok könnyen kitalálható, mert a szegedi plébános még nem bujkálta keresztül az előlépés fokozatos egér­lyukait, s nem enged üresedésbe jönni sok oly állomásokat, a­melyek különben mind saját jelöltjeikre várnak, így helyét egy eszes se­gédlelkész töltheti be, habár az űrt és hézagot, mely utána támad, sok püspök nehezen tölt­hetné be. Megvallom — mint az újabb társadalom hive — ha az én dogmámra, az egyenlőség, test­vériség, szabadság, s ezekre szolgáló munka­dogmájára, az emberiség nagyobb része meg­volna érve, nem törődném vele, hogy betölte­tik e a kassai püspöki szék, s hogy ki üljön azon utoljára ? De amivel hazánknak s nemzetünknek, az osztrákokkal, sőt a szlávokkal is olyan kül bajai vannak, a melyekhez épen nem volna tanácsos, hogy a szenvedő nép ez időszerint lelki békéjében h­áborgattassék, mint ezen legnagyobb magyar ajkú katholikus város hive, annál inkább kényte­len vagyok felszólalni, mert a magyar püspököknek nem csak egyházi, de politikai szerepet is bizto­sít alkotmányunk. Ha a magyar püspökök, úgy­szólván a szü­letett előjoguak közé lépnek , s demoktratikus fejlődésre hivatott alkotmányunkban retrográd ál­lást foglalnak el, megkívánhatjuk, hogy oly egyé­nekkel töltessenek be ezen kinevezett ,alkotmá­ny­ozó állomások, a­kik magukkal oda bőséges nemzetiségi érzelmeket, elégséges hazaszeretetet, s lehető népszerűséget visznek be; s a mi fő, nemzet és az egyház kebelében olyan előleges a közmunkásságot fejtettek ki, a­melyből joggal le­hessen következtetni, hogy jövő működésük áldá­sos lehet a hazára és a nemzetre nézve. Ha a minden oroszok czárjának szentséges jogara alatt, az ókeresztyén vallás egy ága, kezé­ben a kereszt és kancsukával, háta mögött a pán­szláv és kozák sereggel, oly fenyegető állást nem foglalnának; bizony kár volna a Dobó Miklósféle alakokat, a katholicismus minden erényei mellett is, számos törpeséget védő seregébe vinni. De midőn a vérig tiport, porig alázott Len­gyelország katholikus népe között is képes a pan­­szlavismus, bár hamis hangot, de mégis hangot emelni , akkor ránk, magyarokra nézve nem lehet közömbös dolog, hogy kit ültetnek a kassai püs­pöki székbe? S mily dőre, de nekünk mégis mily intő, mily ujjal mutató ellenvetéseket tesznek Dobó je­löltsége ellen, hogy nem tót ember. Csak rajta szentatyák! ássátok magatok a vermet, hanem azután feküdjetek is bele, majd az orosz papság rátok adja áldását. Ha a vallásban nemzetiség volna, s ha a püspöki szék nem volna magyar nemzeti állomás úgy azt mondhatnék hát, hogy legyen tót ajkú a püspök is, mint a legtöbb plébános. De ha a püspökök nem akarnak lemon­dani domíniumuk és felsőházi székeik birtoklásáról, úgy legyenek kiváló magyar hazafiak s nemzeti­ségünk ismert hivei. A mint mondtam, Dobó Miklós nekünk mint pártnak kevésbé lehet kedves emberünk, s lesz ő szintén hive a római pápának, de nem his­szük, hogy egy pápa kedvéért hazája és nemzete érde­keit el tudná árulni. Szegedi szereplése a közügyek terén mindig becsületére vált, s bebizonyította vele, hogy olyan mértékben híve az alkotmánynak és nemzeti érde­keinek, a­mint azt egy magyar főpapban keresni szoktuk. Nem his­szük, hogy a magyar kormány ha kijelölte, elejteni s magát s tekintélyét kisebbíteni engedné. Bakay Nándor, A bécsi könyvmató lap berlini oroszbarát le­velezője írja, hogy ott általános az elégedet­lenség az értekezlet sikertetlenségével, de még na­gyobb a visszatetszés, hogy a török meghatalma­zottak kihívó magatartása daczára is folytatják a tárgyalásokat. Az orosz részről tanúsított engedé­kenységet úgy látszik roszul ítélik meg s indokai­ban helytelenül fogják föl. Jó lesz e tekintetben illusiókat nem táplálni, nehogy keserű csalódás le­gyen a vége. Oroszország a hatalmak egyetértésé­nek nagy áldozatokat hozott s a közös munka cse­kélyebb eredményével is megelégednék. De azon pillanatban, midőn az európai hatalmak a béke kö­zös művét mint reménytelent , vagy méltósá­guk alattit abban hagyják, Oroszország magatartása sokkal elszántabb lesz. Mi németek — végzi leve­lező — egyelőre örömmel üdvözöltük császárunk­ban­ a­ki és a berlini tanácshoz intézett azon biz­tosítását, hogy a német politika minden békezava­­rást legalább „a haza érdekeitől jó távol tartani“ törekszik. A török és orosz hadseregek fővezényle­­tében változások vannak kilátásba helyezve­, így mai hírek szerint az orosz déli hadsereg főparancs­nokának Mihály nagyherczeg van kiszemelve, ki­nek adlátusa Melikoff tábornok leend. A Szerbiá­ból hazatérő Nikitin tábornok szintén parancs­nokságot fog kapni a Beszáriában levő muszka hadseregnél. A dunai török hadsereg fővezényletét hir sze­rint maga a szultán, Abdul Hamid veendi át sze­mélyesen s már tesznek is készülődéseket a szultán elutazására Rustsukba. A porosz Landtag pénteken kezdi meg új ülésszakát. Vilmos császár személyesen szándé­kozik egy trónbeszéddel a tanácskozásokat meg­nyitni. A trónbeszéd, mint a „B. Cor.“ írja, két­ségtelenül fog mondani néhány szót az általános helyzetről is. A conferentia eredménytelensége fö­lötti kedvetlenség Berlinben általános, s még na­­nagyobb a nem­tetszés, hogy a conferentia tár­gyalásai a törökök kihívó magatartása mellett is folytattatnak. A zavaros politikai helyzettel szem­ben a németek örömmel üdvözlik a császár jaB. 6-iki iratát, melyet a berlini községi tanácshoz intézett, s melyben azon biztosítást adta, hogy a német politika minden békezavarást legalább a haza érdekeitől távol tartani törekszik. Pár vonás Deák Ferenczrő­l. (Napló kivonat. Irta Pétery Károly). (Az „Abauj-kassai közlöny“-ből.) (Folytatás és vége.) Kossuth Lajosról mindig a legnagyobb mél­tánylással emlékezett meg. „A miniszteri tanácsban többnyire Lajos vitte a szót, s az ő akarat­a állott meg. Engedni kel­lett, mert ő volt a helyzet ura­ , nélküle lehetetlen lett volna kormányt alakítani. Én léptem fel né­melykor ellene, miután az eszközökre nézve egy­­ben-másban eltértünk.“ „Nyilatkozott mindegyik miniszter , minden­kivel tisztában voltunk, csak Szemere hallgatott. Ezen ember engem gyakran kikérdezett, vélemé­nyemet én minden dologról nyíltan elmondani előtte, a­nélkül, hogy ő valaha a magáét közölte volna a szőnyegen lévő tárgyról.“ „Így volt nemcsak velem, hanem minden mi­niszter­társával, Kossuthot sem véve ki. Egy való­ságos kálvinista jezsuita volt, kit megvallom, nem szenvedhettem.“ Ezt Deák oly jóakaró hanglejtéssel, oly ke­délyes humorral mondta el, mintha dicsérte volna, csak szürke szemei éles villáma mutatta haragját, mondhatnám : gyűlöletét. „Én ő vele édes öcsém 1843-ban jöttem elő­ször egy hozzám intézett levele által érintkezésbe. Ismertem már azelőtt utazási munkája után, de nekem megvallom, munkája nem tetszett. Az a páthos, az az érzelgés, melylyel testvére halála hírére éveken keresztül kínozza az olvasót, roszul hatott rám.“ „A mint mondám, 1843-ban jöttem­­ vele érintkezésbe. Egy levelet irt hozzám, melyben fel­kért, hogy miután tudja azt, hogy Keglevich Mik­lóssal jó barátságban vagyok s Keglevichnek a borsodi tisztújításokra nagy befolyása van. Írnék az ő érdekében K. Miklósnak, hogy lépjen fel az ő alispáni megválasztása mellett, mert az ő megvá­­lasztása az oppositio győzelmével, bukása az oppo­sito bukásával egyértelmű Borsodban. Megjegyzem itt, mondja Deák, hogy én Kegr­levich Miklóssal már évekkel azelőtt a legbensőbb barátságban éltem, folytonosan levelezésban állot­tunk. Ő egy tudományosan mivelt ember s láng­­lelkü hazafi volt, ki az ügy érdekében elnézte kör­nyezői betyárságát, de biz, a mint én tudom, azon rakonczátlanságokban nem gyönyörködött. „Én tüstént írtam neki. (Levelét szórul-szóra elmondta. Ezen levélre jól emlékezem most is.) „Barátom Miklós! Szemere Bertalantól kap­tam levelet, melyben írja, hogy az ő megválasztá­sától függ Borsodban az oppositio győzelme vagy bukása. Ha ez úgy van, tudom, hogy felszólításom nélkül is megteszel minden lehetőt az ő megválasz­­tatása s az ügy érdekében. Barátod­­. Rövid időn megkaptam a választ, mely így szólt: Q £. Miklós mindig röviden írt­. „Édes Ferkóm ! Leveledet vettem. Arra azon megjegyzésem van, hogy én nem vagyok azon véleményben, hogy az oppositio győzelme vagy bukása Szemere megválasztásával kapcsolatban volna, mert én benne nem bízom. Egyébiránt miután te óhajtod, ám legyen. A korteskedéshez bor kell, a bor pedig van elég. Éljen Szemere! Barátod Miklós“. „Igaza volt Keglevichnek, mert Szemere nem volt elv ember és hozzá nem lehetett bízni. Meg­mutatta a következő eljárása, melyet én egy sza­vahihető embertől hallottam. Wirkner a 40-es években a cancelláriánál a legnagyobb befolyással birt. Ezen Wirknernek há­zánál nagy szerepet játszott egy vén gouvernant, kinek Szemere az 1844-iki országgyűlés után csak­hamar a kezét kérte meg. A nő, mielőtt válaszolt volna, Wirknert kérdezte meg, hogy Szemerének van-e kilátása kormány­hivatalra? Wirkner azt fe­lelte, hogy ő azt nem tudhatja, de megkérdezi Aponyit. Aponyi azt felelte Wirknernek: „míg én cancellár vagyok, addig Szemere nem számolhat semmi szín alatt kormány kinevezéstől függő hi­vatalra“. „Na már, édes öcsém, ha valaki annyira Hü­lyéd, hogy egy vén gouvernantot képes volna el­venni, hogy hivatalhoz jusson: az ilyen ember nem számolhat a tisztességes emberek becsülésére. Én ezt a legbiztosabb forrásból hallottam egy szavahihető embertől, kinek maga Apponyi be­szélte el. Azon ember, kitől ezt Deák hallotta, most is él és szerepel. Én hajlandó vagyok hinni, hogy egy kis túlzás van a dologban. A­ki neki ezt be­szélte, valószínű, hogy nagyítással élt Deák Fe­­rencz előtt. Deák, a mint később is bebizonyította, midőn a szerencsétlen Szemerét 1865-ben nem fogadta el magánál, nem békült ki soha vele. Ezen tárgy folytán még Szemerét illetőleg egy megjegyzésem van, bár ez épen nem tartozik ide s Deák nevével semmi öszeköttetésben nincs. Szemere, midőn a koronát feltalálták, többe­ket gyanúsított az emigratióból, köztük gr. Batt­hyányi Kázmért is. Nekem mindig fájt, hogy nem lehetett nyilatkoznom e tárgyban, ki részletesen tudom a korona feltalálása előzményét, részleteit s tényezőit. Minden részletezés nélkül röviden csak annyit tartok szükségesnek kijelenteni, hogy a ko­ronának a bécsi kormány Vargha István feljelen­tése folytán jött nyomára. Ő ment le szept. 3-án egy poliezáj főnökkel a Bánátba s mutatta meg a helyet, hova Szemere négy társával együtt, öt év­vel azelőtt 1849-ben a koronát elrejtette. Vargha István mult tavas­szal halt meg, mint nagyváradi főjegyző, 1848-ban az Eszterházy herczeg külügyminisztériumában volt miniszteri ta­nácsos. Több évig a korona megtalálása után Ang-

Next