Egyetértés, 1877. szeptember (11. évfolyam, 221-250. szám)
1877-09-11 / 231. szám
XI. évfolyam, Budapest. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre........................................20.— Félévre ..................................................10.— Negyedévre.................................... Egy hóra....................................... 1.80 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési dij: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyeg dij minden hirdetésért külön 80 kr. Nyilttér: Öt hasábos sor 80 krajczár. 231. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. A prés politika. Tisza Kálmán legsajátságosabb alkotása a közigazgatási bizottság annyi élhetetlenség, annyi hiábavalóság jelét adta egy évi fennállása óta, hogy a „nagy reformátor“ e műve felett ma már bátran napirendre lehet térni. Az autonómia ez álbarátja, aki e ponton sem volt képes önálló eszmék mellett elvi következetességgel dicsekedni, hanem engedve természeti hajlamainak a centralisatio és decentralisatio közvetítő bablonait alkalmazta belgából lefordítva Magyarország közigazgatására, oly intézményt léptetett életbe a közigazgatási bizottságban, amelyet örömmel szavaztak meg a centralisták, mint hidat, s elítélték az autonomisták, mint a törvényhatósági élet rovására élhetetlenkedő gépezetét a központosításnak. S csakugyan a tapasztalat igazolta, hogy ez intézmény, ami közigazgatási horderejét illeti, oly meddő, mint maga a naggyá fújt belügyér. Semmi szükséget nem pótolt, semmit nem javított; mindössze arra volt jó, hogy az autonómia barátait disgustálja és elűzze a törvényhatóság termeiből, a megyékben néhány uradalmi jószágigazgatót szerepeltessen ura érdekében, városokban pedig szaporítsa a havi jelentések olvasása alkalmából szundikálók számát. Nevezetesebb életjelt csakis Budapest közigazgatási bizottsága adott. De ebben sincs köszönet. Conflictus ez, mely a kormányt képviselő elemek és a törvényhatóság képviselői közt támadt és fokozva lett oly miniszteri intézkedések által, amelyek mutatják, hogy Tisza Kálmán az autonomista kormánya feladatául tűzte megfojtani az önkormányzatot és egész nyersen a központosítást léptetni életbe. Mert az, amit Széll Kálmán rendeleteivel tett, semmi egyéb, mint municipális élet dehonestálására és megsemmizésére irányzott csapás. A pénzügyminiszter egy leiratban kiveszi az adóbehajtást a főváros kezeiből és átteszi az adófelügyelő kezébe. Teszi ezt akkor, midőn a közigazgatási bizottságot az államhivatalnokok dominálásával a végből lépteti életbe a honmentő következetesség, hogy összhang létesülve az államkormányzat és helyhatósági igazgatás között, egész simán és gyorsan hajtassanak véghez a rendeletek, még ha törvényszegők, helytelenek, igazságtalanok vagy kíméletlenek volnának is. Igazán eredeti módja egy intézmény életbeléptetésének és felhasználásának. Ilyen genialis eljárás csak oly, kabinettől telhet ki, amely absolute nincs tisztában sem magával, sem az államorganisatióval, sem az önkormányzattal, hanem vak szeszély és napi esetleg szerint tesz önkényesen, mert nincs se morális se eszmebeli, se czélszerűségi elve, hanem csak féktelen uralkodási vágya. Ezeknek az embereknek nem hogy számításuk volna, de érzékük sincs. A parlamenti vihogó szent, a rátóti Geschäftsführer pénzügyéri székében úgy látszik nem ismer más szabályt a nyúzásnál. Ez az ő mestersége, Talentum sem kell hozzá, csak brutalitás, minővel mindazok bírnak, akik a hol van, vetkőztetnek, s a mi van elszednek. Ezt máskép adószedésnek is hivják, midőn a kiadásokra nem elég a közgazdaságilag bukott nemzet rendes bőre, hanem húzzák a másikat is. Nekünk semmi kedvünk nincs a fővárosi clique embereinek védelmére kelni a közigazgatási bizottságban támadt conflctus alkalmából. Ezek az urak megérdemlik sorsukat. Amely fővárost oly szellemben vezeti a nyárspolgáriasságon is lejebb alacsonyodó szolgasági ösztön, mint a városházabeli embereket: kép sem méltók arra,/ hogy azok semmiegy szóval védelmükre keljünk. Ők akarták, ám lássák. Máskép áll a dolog a fővárosi adózókkal. Ezeket általános közgazdasági és emberiségi szempontokból kötelességünk védeni ; specziális bár a főváros választópolgárai indokból tekintve, épenséggel megérdemlik, hogy nyírják őket, mint jóféle birkákat. A fővárosi adóviszonyok terén nem az a bökkenő, hogy ő excellentiája téves informatiókra alapította rendeletét, hanem általában az, hogy ő excellentiája nem számol az időkkel és helyzettel. Nem elég, hogy a vidéken a speculatió roppant nyereséggel szedi össze a terményeket egy kézre játszva az adóexecutorokkal, a fővárosban sem látja a valódi üzleti élet helyét elfoglaló 27 krajczáros szédelgést, nem látja a házárak, házbérek leszállását, ipartelepek pusztulását, pangást, keresetképtelenséget. Annyira nem látja, hogy a bosnyák menekülők katonai készültségek, muszkasegítés czéljaira erőnek erejével hajtaná be a pénzt ott is, ahol nincs, mértéket nem tartva abban sem, amit az élet e legnagyobb mester diktál. De hát a pénz kell, mert a rendszer nem változik, s Tisza úr akar maradni autonómia mellett vagy a nélkül, kiegyezéssel és három császári szövetséggel. Pénz kell, s e végből indokolatlanul és igazságtalanul fel kell forgatni mindent, cassirozni a mi útban áll, összeveszni még oly igaviselésre teremtett, nevelt és megszokott fajjal is, minő a főváros atyáinak ama nagy többsége, melyet törvényhatósági, közigazgatási bizottságba beválaszt a fővárosi nép élhetetlensége. Bizony bizony ily elv, eszme, tekintet, czél nélkül uralkodó kormány ellenében nem csoda, ha a közigazgatási bizottság jámborai is megkísértették rugdalódzni és Barna tanácsnok erélyes természetű fellépése után elhatározták felkérni a kormányt, vonja vissza rendeletét. A préspolitika kihozza sodrából az alávető türelmet is. V—y. A képviselőház az elnapolás utáni első ülését szombaton f. hó 15-én d. e. 11 órakor fogja tartani. Thiers tudvalevőleg benső viszonyban állott Gorcsakoff herczeggel; mindazáltal a keleti kérdésben nem átallott muszkaellenes állást elfoglalni Kiana meghalt. A nép azt hitte, hogy a papok mérgezték meg. Vákeának bánata rémítő volt. Alig tudták holt teteméről elvonszolni, kit annyira szeretett. Parancsára elégették a hajlékot, melyben Kiana lakott, mielőtt nejévé lett. Annak a helyére egy sirboltott ásatott, hova a halottat elhelyezték, és megesküdtette főembereit, hogy halak után melléje fogják temetni. Egy év múlva Yakeá Kiana mellett nyugodott.“ — Köszönöm, mondom Janenak, ki kényeit törülő le, — de hisz a történetnek vége van, ha nem csalódom. — Nincs vége, mert halála előtt pár perczcel Kianának víziója volt. Nem volt mellette más, mint Yákeá és Kiana, a legöregebbik azon két nő közös, kik őt ápolták. Kiana érthetőleg ejtett ki néhány mondatot, mi csodálkozásra bírta őket, és Yákeá megtiltotta Kámának, hogy azt valaha elmondja valakinek. Tehát akkor hogyan tudhatná azt Kimó? — Kimó egyedüli maradéka Kámának, és azt mondják, hogy a jóslat, mert így híjja azt a nép, Yakeá tilalmának ellenére, átszármazott a családba. Mindamellett e titok vallásos buzgalommal őriztetett meg, és nincs egyetlen egy kanak, ki meg ne lenne győződve, hogy Kimó tudja a titkos jóslatot, ki nem is tagadja, habár nem mondja meg soha senkinek. — És mi lett Máriából ? — Árván maradván öt éves korában, a törzs fő emberei nevelték fel, kik irányában ugyanazt a szeretet és vonzalmat tanúsították, mint anyja iránt. Nagyon fiatal volt még, mikor anyja elhalt, hogy emlékezhetett volna reá. Néhányan Vákeá meghittei közül emlékébe zárták még Kiana által ismertetett istent, de lassanként elenyészet az is, csak valami homályos sejtelem maradt fenn belőle, mi fel is tűnt az itt megforduló első térítőknek, de nem tudták, kinek tulajdonítsák azt. Felserdülvén Mába nőül ment Kona főnökhöz és hatalma alá vonta a szigetnek déli részét is. Elsőszülött fia Isé Kámeháméla dédatyja volt. Nagyon szerettem volna Kimét faggatni, de már késő éjjel volt; másnapra kellett tehát halasztanom. Aludni mentünk , de mielőtt lefeküdtem az európai egyensúly szempontjából. A „Times“ közli is e tekintetben tett nyilatkozatát, melyet Reeve Henrik Thiersnek egy aug. 28-áról hozzá intézett leveléből hoz nyilvánosságra. A keleti kérdésre vonatkozó pont így hangzik: „íme a törökök egyre aratják a sikereket. Európa igazságtalan volt irántuk, az az egyetemes egyensúly igazi érdeke az igazság és ő részükön van. Nagy ok lesz majd megbánni, hogy annyira cserben hagyták őket. Ezt a józan ész s a messzire előrelátás becsületéért mondom. A jelen béke kilátásaiban kívánatos a mielőbbi egyezkedés. Még nem látni erre módot, mert a legyőzött oroszok követelőbbek lesznek, mint a győztes oroszok. Félek egy második hadjárat következményeitől, mert úgy tetszik nekem, az idei hadjárat nem elegendő a kelet leccsillapítására“. Pius pápa nyilatkozatáról, melyet a keleti háborúra vonatkozólag tett, a „Gazetta Narodva“ következő római levelet közli: „A szent atya rendkívül megörült annak, hogy az oroszok a plevnai hadállások ellen intézett rohamokkal oly kudarczot vallottak, ismételten kifejezte örömét a katholikus egyház ősi ellenségeinek, a katholikus lengyelek elnyomóinak e veresége felett. Három nappal ezelőtt Ambrus maronita szerzetes, (ki Rómában igen ismert egyéniség, csak nem régiben neveztetett ki püspöknek, buzgó lelkész és nagy ellensége az oroszoknak), azon örvendetes hírrel jött a Vatikánba, hogy Mukhtár pasa Karsnál megverte az oroszokat. A szent atya, kit épen számos egyházi méltóság környezett, mosolyogva viszonzá : „Már értesültem erről. Simeoni ma reggel táviratot kapott a török győzelemről. E szerint elkéstél. De mégis szívből köszönöm a jóakaratot, hisz tudod, hogy az ilyen hit megörvendeztet.“ Ezután a pápa nagy környezetéhez fordult és így folytatá: „Kimondhatlanul és szívből örvendek, valahányszor azt hallom, hogy az oroszok megveretnek, bizom a mindenható igazságosságában és irgalmasságában, hogy teljesen le fognak veretni. Buzgón fohászkodom ezért.“ E szavak után sokat szólt még a pápa a törökök becsületes, tiszteletreméltó voltáról, beszélte, hogy a pevnai csata után Konstantinápolyban az egybegyült minisztertanács azt akarta elhatározni, hogy a török járadék birtokosainak kifizet két szelvényt, de kénytelen volt azt későbbre halasztani, mert a kincstárra nehézségek hárultak volna. „Ne aggódjatok — végre a pápa, a jelenlevőkhöz fordulva, kik közül többen török állampapírokat bírnak, kereskedem a törökök becsületességéért. Később mindent meg fognak fizetni az utolsó fillérig. Vajha a keresztények is mind oly becsületesek volnának, mint a törökök, kik tudva még soha sem csaltak meg senkit.“ A szent atya szavai nagy hatást gyakoroltak a jelenlevőkre, mert a pápa tekintet nélkül beszélt és nyíltan fejezte ki örömét a felett, hogy az orosz hadsereg, melynek végleges vereségét bizton reméli, megveretett. Ez szószerinti közlése a szent atya nyilatkozatainak. Megbízható személyektől tudtuk meg, kik jelen voltak. Eszéken török ellenes népgyülést tartottak. Beszéltek összevissza a törökök ellen és magyarok ellen Gyurgjevics, Kaltnecker a németek nevében, s a mi legbotrányosabb egy magyar nevű sehonnai valami dr. Szalay, aki egyúttal az indítványt tette. A határozat kívánja Bosznia és Herczegovina occupatióját Horvátországhoz csatolással. — Egyéb bajuk nincs. Miletics katonák. Kedd, 1877. szeptember 11. ✓ Szerkesztői iroda: Budapest, IV. himző-utcza 1. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadóhivatal: Budapest, IV. himeö-utcua 1. st. hová az előfizetési pénzek küldendők. tünk, ismét mozogni kezdenek. Erre mutat legalább egy titkos bizottság létezése, mely életjeli adagol magáról levelek, ukázok és kinevezések osztogatása által. Ilyen kinevezés birtokába jutott Zsifkovics Elek a „Duna“ biztositótársaság egyik főbb tisztviselője, őt, aki az osztrák hadseregben szolgált és hadnagyságig vitte fel, egy levéllel tisztelték meg, a melyben tudtára adják, hogy itt az idő, midőn a magyarországi szerbeknek is szervezkedniük kell, amit a bizottság immár kezébe vett is, s nyomban őrnagyi ranggal kínálja meg Zsifkovics Eleket. A kinevezési ajánlat, melyet akár okmánynak is lehet tekinteni, Újvidékről van keltezve, tehát minden kételyt kizár arra nézve, mintha Szerbiából származnék az ajánlat a djunisi hős hadsereg részére. A levél egy titkos bizottságtól ered, mely a szláv szövetség magyarországi végrehajtó bizottsága czímét viseli. Úgy látszik nem egyéb az, mint az Arsakoff elnöklete alatt működő pánszláv propaganda egy albizottsága, mely itt zavarog az Alvidéken, azaz, hogy próbál vizet zavarni, de eddig sikertelenül. E bizottság rendszeres levelezést folytat mindenfelé. Összeköttetéseivel behálózza az Alvidéket, ígéreteivel és pénzével a gyöngébbek fejét. Hálózatába a papokon kívül osztrák tiszteket is belevont. Több hivatalban vannak követői, akik a kormányzat köréből látják el őket friss értesítésekkel. Egy darabig hallgatott e bizottság, vagy legalább csendesebben működött és mérgelődött. Most valami szagot érez, azért lép ki és igyekszik verbuválni Miletics contingenséhez a katonát. És meglehet, sikerülni is fog ezt annyira venniök, hogy jó katona válik a bizottság kebeléből a porkoláb szolgálatában; ha ugyan Bécsből a maszk a barátság érdekében, nem hajlandók a belgrádi vitézség emelésére a Miletics katona fogdosást is elnézni. Tőlök kitelik. AZ „EGYETÉRTÉS“ TÁROM. ZESZ X 1ST — Beszély. — Varigny után. ■ (Folytatás.) „Csak a papok féltek tőle. Yákeá nem kért tőlök többé tanácsot, és ünnepélyükre nem engedte nekik át az áldozatot. Kerülte őket és gyakran szólott azok előtt, kik hozzá jobban közetedének, egy uj istenről, kit Kiana gyanittatott vele. Sokszor túlságos örömrivalgásba tört ki, másszor véghetetlenül szomorú volt, de mihelyt Kianát látta, mindjárt boldognak érezte magát. „Kiana is szerette őt, és beleegyezett nejévé válni. Yákeá megesküdött, ezen uj isten nevére a nép előtt, hogy sohasem vesz magának más nőt, és Kiana kezét az övébe tette. Kiana letérdepelt, és utoljára látták őt sírni, a tengerre tekintve. Azután felemelte szemeit az égre és egy gyengéd mosoly vonult el ajkain. „Két év múlt el. Yakeá boldog volt és mindenki, ki körülötte volt. Mióta Kiana karjai közt ringatott és szoptatott egy kis leányt, kit Máriának nevezett, azóta nem féltek a kanak anyák, hogy gyermeiket kiragadják karjaik közöl, a Kipi hadistennek áldozzák fei. Kis leánya nem volt olyan fehér; haja fekete volt mint atyjáé, de közte egy szőke fürt látszott .... — Kiana az én elődöm, szakítá félbe Jane; azon időtől fogva családunkban minden nőnek megvan azon megkülönböztető jele. „Mária négy éves volt, midőn anyját egy titokszerü betegség érte. Még fehérebb lett és soványabb. Mindig fáradtnak érezvén magát, alig bírt járni és hosszú órákig elfeküdt szőnyegein. Yakeá nem hagyta sohasem magára. Kiananak gyengéd hangja zenének tetszett fülében. Beszélt neki az istenről, hogy legyen jó népéhez, kegyelmes a bűnösökhöz, és pártolja a gyengéket. Ő meg fog halni, ismétli gyakran, de oda megy, hol őt egy napon viszontlátja és ahonnét őrködhetik felette, beszélt hozzá a magányban. Vákeá sirt. A Miletics Szvetozár által annak idejében a magyarországi szerbekből toborzani remélt és Belgrádba megígért contigens dolgát — írják lapunknak — sokan elejtettnek hiszik, holott újabban, mióta Milánka acióba lépéséről van szó, atyafiai, a mi kedves vendégeink, akiket menekülésük után keblünkön kígyók gyanánt melengevolna, elővettem jegyzőkönyvemet és híven belejegyzem Kiana történetét, melynek bonyolódott részletei folyvást álmomba keveredtek, de a jóslatot nem bírtam megálmodni. Világos nappal volt, hogy felébredtem. A tanya lármája, a madarak csicsergése, a lovak dobogása, a kanakok furcsa éneke mindjárt eszembe juttatta, hogy hol vagyok. Prank már várt rám, hogy elkísérjem egy rövid kirándulásában. Menetelünk előtt utasításokat adott munkásainak, kik szantálfa ültetéssel voltak megbízva. Azután útra keltünk egy kis kísérettel. A reggeli tiszta levegő, lovaink fürge szaladása és a szemeink előtt elterülő gyönyörű tájkép eloszlatták lassanként éjjeli álmom emlékét. Nem tudnám megmondani, hogy miről álmodott Frank barátom, de nagy változást vettem rajta észre. Nem volt ő többé a tegnapi félénk és hallgatag fiatal ember. Homloka nyiltnak látszott, tekintete épen nem zavaros. Könnyűséggel vezeté gyönyörű paripáját, melynek kaczér ugrándozásai alatt jól meglátszott a lovag biztos karja, erős és karcsú testalkatú. — Be szép lova van, Frank! — Igen, és olyan okos mint szép. Pár napja már nem ült rajta senki és mivel Jane-nak szemeltem ki, meg akartam győződni magam, hogy nem-e túlságosan virgoncz. — Nem fél, hogy kifárasztja? — Zoltán nem szokott hamarjába kifáradni. Egész nap mehet a nélkül, hogy egy csepp izzadságot lehetne rajta látni, vagy hogy csak egy kissé is változtatná lépését. — monda Frank, megveregetvén a nemes állat nyakát, mely gazdája felé forditá fejét, hogy kezét elérje. — Látta Jane-t ma reggel ? — Nem láttam. Hanem azt izente, hogy az egész napot atyámmal kívánja tölteni. Észrevehette tegnap, mily örömest társalkodik az öreggel, ő, ki olyan büszke különben, — iránta pedig olyan gyengéd és jó. — Már az igaz, hogy úgy szereti az öreg, mint saját leányát, ő pedig mint atyját. — Igaza van önnek, mondá elpirulva, és nem most vettem észre először. Tegnap azonban, midőn beszélgetésünk után hozzájuk beléptem. A poroszoknak Thiers soha sem halhatott volna meg oly mai ápropos mint épen most, valamint nem merem állitani, hogy ezen hires államférfiu halála ránk magyarokra s török szomszédunkra nézve valami nagy veszteség s talán sokan vannak a szabadság aspiránsai közt, kik Kossuthtal mondandják azt, mit ő gróf Dezsewfy Aurélról irt a „Pesti Hirlap“-ban: „sit divus, modo non sit vivus.“ Vannak oly férfiak, kiket legmegátalkodottabb politikai ellenségeik sem mernek nem becsülni. Thiers a becsülést mint történelmi iró, mint mély belátású politikus kiérdemelte ugyan, de vájjon a történelem nem fogja e neki bünül fölróni a satoryi öldökléseket, kivált a nagy reményű Roussel kivégeztetését, melyet maga idejében mint elnök egyetlen szó, egy óhajtás kifejezése által meggátolhatott volna. De vegyük csak bonczkés alá a mostani uralkodó kormány azon ellenfeleinek működéseit, kik maguknak egy oly nevezetes többséget játszanak biztosítani, vajjon fog el nyerni az által Európa, a szabadság ügye, de mindenek fölött mi magyarok és a törökök fogunk e nyerni, ha a 363 kerekedik fölül Mac Mahonon és pártján? Jelenleg csak két zsarnok uralom diadaláról van szó, a monarchikus és plutokratikuséról. Erről ugyan azt lehet mondani, mit a magyar példabeszéd igen találóan fejez ki: eben kutyát cserélni. Vajjon melyik az eb itt, s melyik a kutya? Nekünk magyaroknak mindig azt kell néznünk, kit szeret, kit becsül, kit dicsér a porosz. Mióta Gambettának és Thiersnek dicsérő hymnusokat énekelnek Németországban, mióta Mac-Mahont, a pápát, az ultramontanismust szidják, lehesokkal élénkebb volt e benyomás, mint máskor. Csakhogy mindez még nem hárítja el az akadályokat, és én oly retteneteseket látok magam előtt! — Hadd lássuk, melyek azok ? — Először is az, hogy ő engem szeressen és azt megvallja — alig hihető. Azután atyjának beleegyezése, a király jóváhagyása! Ön ezt semmibe se veszi! Jól tudom én, hogy Jane atyját és az enyémet egy régi kölcsönös barátság köti össze, melyet még az együtt átélt veszedelmek emléke is felelevenít. De mit szólna ehhez a király, ki engem nem ismer? — Jó, de ön ismeri a királynét, aki nővérének barátnéja volt. Ön jól tudja, hogy Emmának nagy befolyása van a királyra, ki őt véghetetlenül szereti. Ő ismeri önt és becsüli, és számtalanszor emlegeti az udvarnál, atyjával együtt. Úgy beszél önről, mint a férfiak példányképéről, sőt mint hőst hallom említeni egy nem emlékszem miféle kalandja után, melyben ön egy nagy veszedelemből menté meg. — Csak azt tettem, mit mindenki tett volna helyemben. Pár évvel ezelőtt részt akart venni nővéremmel, ki akkor még élt és kit nagyon szeretett, egy hajtóvadászatban, jóllehet le akartam róla beszélni. Minthogy nem maradhattam velük, kértem őket, hogy ne keveredjenek a vadászok közé, hanem maradjanak egy dombon, honnét kedvükre szemlélhetik a veszedelmes vadállatok űzését. Meg is ígérték, de azért én mégis nyugtalan maradtam. Előbb elvégezvén dolgomat a tanyán, kimentem délután hozzájuk, a mellékutakon hamar elértem a dombot. Ők követték ugyan tanácsomat, de ahelyett, hogy lovukról leszálltak volna, nyeregben maradtak. A hajtók lármás kiabálásaia tól és a domb aljában rohanó vadászoktól elkapatva, az ő lovaik is neki iramodtak, visszatartani már nem voltak képesek. Ez még nem lett volna nagy baj, ha lovaik ösztönére bízták volna magukat, melyek már régtől fogva be voltak tanítva e vad szarvasmarhák üldözésébe, de igazgatni kezdték őket és oly szerencsétlenül, hogy csakhamar belekeveredtek az átláthatlan porfellegekbe, a futó vadak közé, Ha leesnek, menthetlenül vesztüket találják. Lassóm sípjának harsogó sivitása szétröffenté a vadakat jobbra és balra, és igy hozzá(Folytatása, következik) Lindenau, szept. 8. (Saját levelezőnktől.) tétlen, hogy velők ugyanazt a nótát fujjuk, mert hiszen a mathematikai alapelv szerint: „mely mennyiségek egy harmadikkal egyenlőek, egymás közt is egyenlőek.“ Már pedig a porosz egyenlően rajong Gambettaért, a 363-ért, a muszkákért és Andrássyért, más oldalról egyenlően szidja a szocziáldemokratiát, Mac Mahont és a törököket, nem természetes következtetése.Sehogy mi az ellenkezőt tartsuk ? De tekintsünk vissza a múlt két évtized legroszabbjára, a III. Napóleoni császárságra.— Vájjon nem ezen császárságnak köszönheti e lételét ulaszbon. Vájjon nem a villafrancai a két császár közt tartott párbeszéd közvetett következése volt e az 1860-iki protestáns mozgalommal szemben tartott engedékeny vallási és belpolitika minden konkordátum daczára ? Vájjon nem ebből folyt ki az 1861-iki országgyűlés összehívása ? Mely alkalmat Magyarország kellőleg föl nem használt, hanem magát a határozati párt többsége daczára a vezér ürti által a múzeumból Budára czipeltette. Ha Magyarország mindig csak mulaszt, mint mulasztott 1861-ben, 1866-ban, a régibb 3V. százados mulasztásokat említeni sem akarom, akkor ugyan ne várja, hogy az ur isten mint Brillat Savarin szépen föltálalja neki a kész szabadságot. Jelenleg Magyarország, úgy látszik sympathiáiban jó uton indul, a török kérdésnek mindenütt az országban való helyes fölfogása erre mutat. De még létezik Magyarhonban bizonyos emlékek iránti pietás, mint azt ez emlékekre szánt összegek bizonyítják, még imitt-amott uralg a Bismarck kultusz, a német birodalom, rectius porosz birodalom bálványozása, bizonyos Simon, Thiers és Gambetta-féle hajlamok, miket mind tövestől kell kiirtani s ezek ellenpártjától nem épen Magyarország iránti szeretetöknél fogva, de saját fenntartásuk okáért, várni a jövő regeneratióját. A jó alapra nem mindig építenek díszes palotákat, hanem fegyházakat, tömlöczöket és kaszárnyákat is. Vájjon prédikált volna e Krisztus, ha tudta volna, mit fog az utókor mondataiból faragni, s hogy demokratiai elveinek fattyú hajtásaiként nőnek ki a spanyol inquisitió, a zárdabeli erkölcstelenség, a bűnbocsánati vásár és a jezsuiták ? Így áll ezek ellenkezője is. Nekünk magyaroknak mindent föl kell karolnunk, a mi Poroszországnak ellene van, mert a porosz ezerszerte veszedelmesb az orosznál, kultúrájánál, egységénél és anyagi erejénél fogva. Ez fölszívhatja a mi kultúránkat, a muszka, mely alig létezik, sohasem. Németország egy Puschkinra, egy Gogolra vagy Turgenyewre százankint mutathat föl könyvszerzőket, sőt már a német azért is veszélyes ránk magyarokra nézve, mert Mária Terézia uralkodása óta folytonos vegytani keveredésben áll velünk, mig mi magasabban állunk a szláv literaturánál s czivilátiónál. Kossuth Német- és Oroszországra alkalmazza Róma és Karthago példáját. Én ezt Magyarországra is alkalmazom. — Nekünk németben ezerszerte nagyobb s veszedelmesebb kráter vagy pálya, mint a tehetetlen Muszkaország. A lengyelek ezt már régóta belátták s a poroszt inkább gyűlölik még a muszkánál is. A porosz erő növekedése 1870-ben tette csak Oroszországot vakmerővé, mert födi hátát. Azonban ezen óriásnak is meg van vályog lába és achillesi sarka. Vajjon melyik hadseregben tapasztalhatni oly nagy számban a zászlótól való menekülést rendezett időkben, mint a németben ? Anglia hadseregében az egész krimi hadjárat alatt egyszer fordult elő az eset, hogy egy katona megszökött az előőrsöktől, de az őr lelőtte. Németországban ez idén márczius elsejétől a szent Szudán napig s így fél év alatt nem kevesebb mint 7640 katona szökött meg. Ezt már a lipcsei „Tageblatt“ is bevallja, pedig ez ért ám a burkoláshoz, leplezéshez. Mindezt a soczial demokratiára tolja. Nincs tehát okunk sem a némettől oly annyira rettegni, sem Thiers halálán búslakodni sem a 363-asok győzelmét óhajtani, mert mindig és most is azt mondom, hogy az októberi választások után kész a háború Franczia- és Németország közt és váljon nagy hasznukra lesz e kedves szövetségesünknek elkövetett arzenáli lopásuk, az majd megválik, hány zsákkal telik. Adja isten ne hangozzanak el szavaim, mint egykor Cassandráé és Laokoonó Trójában. K. D. jók férhettem. Epen akkor ragadám meg Emma lovának kantárszárát, midőn már fuldokolva, leeső félben volt lováról, mely szintén már alig bírta magát. Gyakorlottabb nővérem felhasználta az utánam maradt rést, s visszavágtatok kanakaim közé, kik látván a veszélyt, mind utánam rohantak! Emma nagyon hálásan köszönte meg szolgálatomat. Férjhez menetele óta még nem láttam, de azt hiszem, hogy szükség esetében örömest segítene rajtam. — Az alkalom rá itt van. Janeval való összekelése rokonává tenné önt, és közelebb hozná szeretett barátnéjának testvérét. Jane-ra is van neki befolyása, ki szereti és tiszteli, tehát mind itt, mind a királynál az ő pártfogása megbecsülhetetlen. Azután, mint tudja, én is tehetek valamit a királynál.... — Köszönöm bátorítását és barátságát. Követni fogom tanácsát, de hogy fog sikerülni Janenak szivét meghódítani! — Ilyenek a szerelmesek! Akadályt látnak és keresnek mindenütt, még maguknak sem hisznek. — Igaz, sorsom el van vetve, elmenek a végsőig. Sokkal nagyobb szenvedéllyel szeretem, hogysem ne érezne irántam csak egy kis vonzalmat is. Elértünk kirándulásunk czéljáig. Frank megmutatá ültetvényeit, melyek már terjedelmes nagy földet foglaltak el. Elmondá, hogy azelőtt e hegyoldalt sürü szantálfa erdő borita, azután kapzsi üzérek jöttek és egészen kiirtották. Chinában nagyon drágán kel e fa, és a főnökök nem állhattak ellen abból minél nagyobb hasznot húzni. Ő tehát vissza akarta állítani a semmivé lett tőkét, minden évben ültetett néhány ezer csemetét. Két egész óráig nézegettük a munkásokat, és nem győztem eléggé csodálni fiatal barátom leleményes és okos eljárását, kanakaihoz mutatott gyöngédségét és türelmét. Igyekezett őket meggyőzni, a siker iránt érdekelni, és nem sajnálta a fáradságot, hogy megmagyarázza nekik a munka czélját. Az ő és hasonlóinak érdeme az, hogy jelenleg a havai szigetek oly jólét és függetlenségnek örvendenek.