Élet és Tudomány, 1972. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-07 / 27. szám
A PSZORALENEH A tudományos kutatások egyik legrégebben ismert tárgya, a barna és a fekete bőrű embereken itt-ott található fehér foltok megszüntetése. A bőr ilyen foltosodását először leprás betegeken figyelték meg, de ma már tudjuk, hogy e szörnyű betegség nélkül is elég gyakran előfordul. Manapság leukoderma (leukofehér, színtelen, derma , bőr) vagy vitiligo néven ismerik a bőrgyógyászok, és tudják, hogy okaa bőr barna színét adó melanin nevű anyag (pigment) termelésének elégtelensége. A régi korok varázsló papjai ennek ismerete nélkül is megkísérelték eltüntetni e foltokat. Az i. e. 1400-ból vagy még régebbi időkből származó hindu Atharva-véda* szent könyvben már pontos leírást találhatunk erről: bizonyos növényi anyagokkal és napfény segítségével végezték a „kezelést”. Ugyanígy jártak el az egyiptomi papok is. Az ősi megfigyeléseket a modern tudomány igazolta, amikor a régi „receptekben” megjelölt szerekben olyan vegyületeket találtak, amelyek fény hatására aktiválódnak. Először a Psoralea nevű növénynemzetség tagjaiból nyerték ki őket, innen kapták a furcsa pszoralén nevet. Később rájuk bukkantak sok más növényben is: a paszternákban, a köményben, a kaporban, a petrezselyemben, a sárgarépában, a zellerben, a mustárban, a boglárkákban, a szulákban, a cickafarkban, az orbáncfűben, a narancsban, a fügében stb. Bár az első ilyen aktív anyagot — a bergaptent — több mint száz évvel ezelőtt kivonták a növényekből, e vegyületek A 8-metoxipszoralénnek, az egyik legismertebb fényérzékenyítő vegyületnek a szerkezeti képlete biológiai természetét csak napjainkban ismerték fel. A pszoraléneknek a növényvilágban megfigyelt széles körű elterjedése méltán keltette fel az érdeklődést: mi is lehet a szerepük a növények életében? Kiderült, hogy e vegyületek számos növényfaj növekedését gátolják, ami elősegítheti, hogy példányaik túléljék a mostoha körülményeket. Ezek a növekedést gátló anyagok különösen némely sivatagi növény gyökereiben, leveleiben gyakoriak, ám legnagyobb mennyiségben a terméseik falában fordulnak elő. Az utóbbi esetben a termésben levő növényembrió kicsírázását és azt követő növekedését szabályozzák, méghozzá a rendelkezésre álló víz menynyiségével arányosan. Minél nedvesebb a talaj, annál több pszoralén kerül bele a termésfalból, és annál kevesebb marad az embrió körül, így gyors lesz a növekedés. Vízhiány esetén viszont a termésben maradó sok pszoralén lelassítja a növekedést. Joggal feltételezhetjük tehát, a barnQPH V VESZÉ g§M \ ■r \ HBr N. 1251