Élet és Tudomány, 1982. július-december (37. évfolyam, 27-53. szám)
1982-12-10 / 50. szám
Bajkonur születése Az első mesterséges hold felbocsátásának 25. évfordulója alkalmából megjelent visszaemlékezések sorában az Aviacija i Koszmonavtyika cikket közöl arról, hogyan választották ki az első űrrepülőtér helyét a távoli, félsivatagos, barátságosnak egyáltalán nem mondható éghajlatú kazahsztáni Bajkonur település közelében. Az űrrepülőtér helyét az 1954. évi kormányhatározat alapján egy bizottságnak kellett kijelölnie. Az utasítás úgy szólt, hogy az űrrepülőtér valahol a Szovjetunió legdélibb vidékén legyen. Minél közelebb van ugyanis az Egyenlítőhöz, az indítási sebességhez annál nagyobb sebesség adódik hozzá a Föld forgásából. Az Egyenlítőn ez az érték jókora: 465 m/s, s még Bajkonur szélességi fokán is 316 m/s. Nyugat-keleti irányú felbocsátáskor az indítási sebességből ennyi megtakarítható. A hely kiválasztásakor az is meghatározó szempont volt, hogy a rakétákkal való kísérletezés korántsem veszélytelen. Ezért az űrrepülőteret a lakott területektől lehetőleg távol kell kialakítani, de mégis annyira közel hozzájuk, hogy közlekedéssel, távközléssel, üzemanyag-utánpótlással stb. jól elérhető legyen, így terelődött a figyelem Bajkonur vidékére. A hely kiválasztásának sajátságos rakétatechnikai szempontjai is voltak. Az akkor tervezett óriásrakéta szivar alakú második fokozatának tetejét 20 m-es magasságban az első fokozat négy — kúp alakú — egységének kellett körülvennie. Az emelkedő rakéta a felbocsátás első pillanataiban még nincs igazán egyensúlyban, ezért, ha zavarok támadnak — például oldalszél miatt, vagy ha a hajtóművek tolóereje nem egyforma —, a rakéta a pontosan függőleges iránytól eltérhet. Ezért a rakétát az indításkor kívülről meg kell támasztani. Evégett a rakétát silóba kívánták beleállítani. Ebből adódott az a gond, hogy miképp vezessék el az indításkor kiáramló forró, mérgező gáztömegeket. Olyan elvezető csatornát kellett építeni, amely elkerüli az ott létfontosságú talajvizet és artézi kutakat. Ezért a siló számára egy kiemelkedést kerestek. A bizottság Bajkonur közelében talált is egy kis halmot, amelyhez egy régi iparvasút is vezet. Megkezdődött az építkezés, s 1957. augusztus 21-én már ott próbálhatták ki — elsőként a világon — az S. P. Koroljov vezetésével megalkotott interkontinentális ballisztikus rakétát, s október 4-én onnan bocsáthatták fel az első mesterséges holdat. A Halley-üstökös a látóhatáron! Képünkön a bekarikázott parányi pont az első felvétel a Nap felé közeledő Halley-üstökösről. Ma még tizenegyszer távolabbra van a Naptól, mint a Föld, még kívül jár a Szaturnusz pályáján, s a Canis Minor csillagképben látható. A többi üstököshöz hasonlóan a Halley is megfagyott vízből, metánból, ammóniából és kisebb részben sok más anyagból álló bolygóközi „jéggolyó”, amely elnyúlt ellipszis alakú pályáján többnyire a Naprendszer külső övezeteiben kering. Amikor azonban az üstökös — 76 évenként — a Nap közelébe kerül, felszínének egy része megolvad és elpárolog, s ekkor hatalmas gáz- és porcsóva kíséri. A Halley-üstökös utoljára 1910-ben volt ilyen állapotban, akkor fölöttébb látványos csóvát fejlesztett (ezen Földünk keresztül is haladt), megjelenése világszenzáció volt, és számos fénykép készült róla. Azóta azonban, mivel eltávolodott a Naptól, csóváját elvesztette, s tőlünk is olyan meszszire került, hogy még a legnagyobb teljesítőképességű földi műszerekkel sem sikerült megfigyelni. A csillagászok azonban 1910. évi és régebbi megjelenéseinek adataiból kiszámították, és nagy pontossággal ismerik a pályáját, s ezért már 1977 óta odairányítják műszereiket, ahol az üstökösnek lennie kell. Nemcsak az újrafölfedezés dicsőségéért, hanem legfőképp azért, hogy helyének és mozgásának a megfigyelési adataiból az eddiginél is pontosabban kiszámíthassák pályájának adatait. Erre avégett van nagy szükség, hogy a Halley-üstökös feléindítandó űrszondákat megfelelően irányíthassák. A híres Palomar-hegyi teleszkópra szerelt — ma a legkorszerűbbnek számító — fényelektromos érzékelő, az úgynevezett CCD elektronoptikai rendszer révén ez év október 16-án pillantotta meg először David Jemvitt és G. Edward Danielson egyesült államokbeli csillagász az egyelőre még nagyon-nagyon halvány 24,2 magnitúdós égitestet. (Ez a fényesség tízmilliószor gyengébb, mint amilyen fényesnek szabad szemmel a leghalványabb égitest még látható.) A szerencsés „üstökösvadász”-oknak nyolcvan perc alatt hét felvételt sikerült készíteniük, s ezekből pontosan meghatározhatták az üstökös helyét, mozgásának jelenlegi irányát és sebességét, s abból újra kiszámították pályáját. Ez csak kevéssé különbözik az eddigi legpontosabb pályaadatoktól. Eszerint is a Halleyüstökös 1986. február 9-én ér majd Naprközelbe, de nem (greenwichi idő szerint) 16 órakor, mint ahogyan eddig vártuk, hanem már reggel 7 órakor. (New Scientist) Lekörözik a Halley-szondákat ? Az Egyesült Államok űrkutatóit érzékenyen érintette a kormányzatnak az a döntése, hogy törli azt a 250 millió dolláros programot, amelylyel űrszondát küldtek volna az 1986-ban a Nap közelébe érkező Halley-üstököshöz. Most a NASA — vigaszképpen — azt tervezi, hogy az 1978-ban felbocsátott nemzetközi Nap- és Föld-kutató szondát, az ISEE—3-at, olyan pályára irányítja, amelyen az 1985. szeptember 11-én találkozna a Giacobini—Zinner-üstökössel. Ilyenformán ez a Nap körül tizenhárom éves időszakasszal keringő égitest mintegy öt hónappal korábban találkozna az ISEE—3 űrszondával, mint az Interkozmosz, a nyugat-európai űrszervezet (ESA) és Japán űrszondája eléri majd a Halley-üstököst, így a NASA szolgáltatná űreszközről az első közeli adatokat egy üstökösről. Ezeket azután hasznosíthatnák a Halleyt tanulmányozó három vállalkozás eredményeinek értékelésekor is. A Nap és a Föld között keringő ISEE—3 jelzésű szonda pályáját máris a Naptól a Föld irányában távolították el, s 1983. február 6-án egy további pályamódosító manőverrel a Hold közelébe irányítják majd. A Hold mellett elhaladva, annak gravitációs terét hasznosítva azután tovább lendíttetik a Giacobini—Zinner-üstökös felé. (Nature) (E program értéke nem vethető össze a Halley-üstökös három szondájáéval, hiszen az ISEE—3 műszereit az elektromos és a mágneses terek mérésére tervezték, nem pedig üstököskutatásra. — A szerk.) 1597