Élet és Tudomány, 1989. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-06 / 1. szám
Hazánkban mind a mai napig jogilag nincsenek rendezve a munkabeszüntetésnek, a sztrájknak a feltételei, s ez sok bizonytalanságnak a forrása. Némelyeknek az az álláspontjuk, hogy mivel a törvény a sztrájkot nem tiltja kereken, az meg van engedve. Más vélemények szerint ellenben a munkavállaló csak a Munka Törvénykönyvében tételesen felsorolt esetekben tagadhatja meg a munkáltató utasítását. Akkor, ha az az egészségét vagy a testi épségét közvetlenül és súlyosan veszélyezteti, vagy ha az az érdekeit védő jogszabályba ütközik, valamint ha az utasítás végrehajtásával bűncselekményt követne el. A Munka Törvénykönyvének ezek a rendelkezései a dolgozókra mint külön-külön személyekre vonatkoznak, s nem rendelkeznek az olyan kollektív munkavállalói érdeksérelmekről, amelyek kollektív munkabeszüntetést vonnának maguk után. Márpedig a sztrájknak éppen ez a lényege: sztrájkkal kapcsolatos előnyök és hátrányok nem okvetlenül mérhetők össze, hiszen anyagi jellegükön kívül nagyfokú erkölcsi és eszmei színezetük is lehet. A nem anyagi előnyök és hátrányok önmagukban nem mérhetők, egymással való tárgyilagos összevetésük pedig szinte teljességgel lehetetlen. Erősen kifogásolható külön is az a kitétel, hogy a sztrájk jogellenes, ha az okozott hátrányok „nyilvánvalóan” meghaladják az előnyöket. A „nyilvánvalóan” szó használata bizonytalanságot okoz, hiszen nem tudni pontosan, hogy mit kell rajta érteni. Ezt fokozza, hogy a sztrájk kezdetekor nem tudható, meddig fog az tartani. Minél tovább tart, annál nagyobb lehet a sztrájkkal okozott hátrány. A munkabeszüntetés időtartamának elhúzódásával az eredetileg jogszerűen indult sztrájk is könnyen „jogellenessé” válhat, hiszen amíg az elérni kívánt előnyök „súlya” változatlan, a sztrájkkal okozott hátrányok súlya napról napra nő. A tervezett szabályozásban nincsenek a dolgozók számára biztosítékok, hiszen ha a munkáltató a látszólag jogszerű sztrájk alatt elhúzza a tárgyalásokat, vagy egyszerűen nem hajlandó a megegyezésre, saját időhúzó magatartásával a sztrájkot jogellenessé teheti. Ennek a kockázatát és szigorú — büntetőjogi, munkajogi — következményeit pedig a dolgozók viselik. Ahol tilos A sztrájkjog tervezett törvényi rendezése nem tenné lehetővé a munkabeszüntetést az államigazgatási és az igazságszolgáltatási szerveknél, a fegyveres erőknél és a rendészeti szerveknél, valamint ott, ahol az az életet vagy az egészséget veszélyeztetné, avagy elemi kórnak az elhárítását gátolná. A közforgalmú tömegközlekedésben, a távközlésben, az áram-, a víz-, a gáz-, és az egyéb energia szolgáltatásában pedig sztrájkra csak oly módon keríthetnének sort, hogy annak legszükségesebb mértéke megmaradjon, vagyis ne bénuljon meg teljesen a társadalom élete. Ezzel függ össze az a tervbe vett rendelkezés is, amely a feleket a személy- és a vagyonvédelem biztosítására, valamint az olyan berendezések folyamatos működtetésére kötelezné, amelyeknek a leállítása helyrehozhatatlan kárt okozna. Mindez megegyezik a fejlett polgári államok sztrájkszabályaival, s megegyezik maguknak a dolgozóknak a felelősségérzetével és a munkahelyük létéhez fűződő érdekeivel is. A mi gyér hazai gyakorlatunkban hasonlóak a tapasztalataink. Ha az előbbi körben is általánossá válna a munkabeszüntetés, a civilizált társadalom élete bénulna meg. Ezért ebben a körben indokolt, hogy a sztrájkot megtiltsák, illetőleg korlátozzák. A törvénytervezet arra kívánja kötelezni az ellenérdekű feleket, hogy a munkabeszüntetés ideje alatt is folytassák az egyeztetést a vitás kérdés (ek) rendezésére. Ez az előírás helyes. De ki kellene egészíteni az időhúzást célzó „látszattárgyalás” tilalmával, kilátásba helyezve valamilyen megtorlást, szankciót. Ez adott esetben mindkét fél érdekét védhetné, avagy mindkét felet egyformán sújthatná is. A szóban forgó sztrájktervezet a felek kötelezettségeit szinte minden kérdésben csak általánosságban határozza meg. Ugyanakkor a kötelezettségek megszegése a dolgozók számára súlyos következménnyel járhat, mivel a munkáltató kérheti a bíróságtól, hogy jogellenessé minősítse a sztrájkot. A szigorú felelősségi szabályok miatt elengedhetetlenül szükséges lenne tárgyszerűbben meghatározni, hogy a feleket egyenként milyen kötelezettség terheli. Persze ezek a feladatok a helyi sajátosságok miatt csak belső szabályban határozhatók meg tárgyszerűen, hiszen jogszabályi szinten képtelenség minden felelősséget felmérni. Ilyen szabályozás hiányában a bíróság — minthogy a tervezet szerint a jogellenes sztrájk kérdésében peren kívül, öt napon belül döntene — nem lenne képes megítélni, hogy melyik fél milyen mulasztást követett el. Megegyezés helyett. . Ha a sztrájkjogot az itt bemutatott korlátozó szabályok kíséretében vezetik be, nagyon sok vitára fog okot adni annak megítélése, hogy a sztrájk jogellenes-e, vagy jogszerű. Föltehetőleg a munkáltatók többsége elsődlegesen nem megegyezésre fog törekedni a sztrájkot meghirdető szakszervezettel és a sztrájkoló dolgozókkal, hanem azt kívánja majd elérni, hogy a sztrájkot jogellenesnek minősítsék. Ezzel szemben a szakszervezet és a sztrájkolók azért fognak küzdeni, hogy a munkabeszüntetést jogszerűnek ismerjék el. Az ezzel kapcsolatos viták a jogalkotói elgondolások szerint — igen helyesen — bírósági hatáskörbe kerülnének. (A bíróság a peren kívüli eljárás szabályai szerint járna el, amit a gyors elbírálás szüksége indokol.) A tárgyilagosságot ebben az eljárásban a bírósági szervezet pártatlan helyzete szavatolja, ellentétben a közigazgatás különféle szerveivel, amelyek közvetlen vagy közvetett formában egyes munkaszervezetek fölött gyakorolhatnak tulajdonosi vagy gazdaságirányítási felügyeletet. A tervbe vett megoldásnak azonban megvan az a fonákja, hogy a sztrájk jogszerűvé nyilvánítását a bíróságtól csak a szakszervezet kérheti, a szrájkoló kollektíva nem, holott a munkáltató kérelmére való jogellenesnek minősítés a kollektívára is kihat joghátrányaival együtt. Ugyanakkor az a veszély is fenyeget, hogy a szakszervezet a munkáltatóval a falak mögött kiegyezve a sztrájkolók akarata ellenére sem kéri a sztrájk jogszerűvé nyilvánítását. Ilyen helyzetben meg kellene adni a módot arra, hogy maga a sztrájkoló kollektíva fordulhasson a bírósághoz a munkabeszüntetés jogszerűvé nyilvánítása érdekében. Mivelhogy a sztrájk ideje alatt — a külföldi megoldásokhoz hasonlóan — a munkabeszüntetésben részt vevő dolgozók munkadíjban nem részesülnének, a szakszervezetnek kellene a kiesett munkabért az erre a célra létesítendő sztrájkalapból pótolnia. Gond nem is ezzel, hanem azzal van, hogy a törvénytervezet elgondolása szerint a sztrájkban részt nem vevő és a munkavégzésre készen álló dolgozók bérezéséről a munkáltató saját belátása szerint dönthet. Ez alkalmas eszköz lehet arra, hogy a sztrájkoló és a nem sztrájkoló dolgozókat megossza, azazhogy egymás ellen hangolja. Ez az eszköz azonban kétélűvé is válhat, mert arra vezethet, hogy a munkabeszüntetés kiterebélyesedik. A sztrájkban részt nem vevő dolgozók ugyanis a munkabérük kifizetésének bizonytalansága miatt könnyen csatlakozhatnak a sztrájkolókhoz. Tatár Irén Kenderes György tanársegéd adjunktus Prugberger Tamás docens Miskolc, a NME Állam- és Jogtudományi Kara .