Élet és Tudomány, 1998. július-december (53. évfolyam, 27-52. szám)
1998-12-11 / 50. szám
kizárt, hogy az insuberek már régebb óta Milánó környékén laktak.) Az antik források megegyeznek abban, hogy az itáliai bevándorlással egyidejűleg a kelták kelet felé is útra keltek, s végső céljuk - ez már modern értelmezés - a Közép-Dunavidék volt. A XX. századi történetírás — az ókori hagyomány szellemében — a Kr. e. IV század elején kibontakozó népmozgalmakat gyakran rablóhadjártként kezeli. Valójában a Kr. e. V század végétől kezdve a kelta fejedelmek világában nagy változások zajlottak. A fényűző halomsíros temetkezések eltűntek, megjelentek az úgynevezett sírtemetők, s bennük jól felszerelt harcosok és tehetős asszonyaik sírjai sorakoztak. A társadalmi különbségek - legalábbis a régészeti források alapján - immár alig-alig érzékelhetőek. Másfelől a túlnépesedés jelei figyelhetők meg: a települések, a temetők egymástól 2-3 kilométerre találhatók. Az elvándorlás valódi oka a demográfiai robbanás, s ennek következményeként a termőföld hiánya lehetett. A keltákat nem a kalandozó, hanem a honfoglaló magyarokhoz lehet hasonlítani. Nem a rablás, hanem a földszerzés vágya hajtotta őket. A Kr. e. IV századi kelta társadalom militarizált vonásokat mutat, ahol azonban a főnök a többi harcosnál alig volt gazdagabb. A harcosok testületeket hoztak létre, ami megmagyarázhatja, hogy a vándorlások idején miért bomlottak fel a hagyományos törzsi alakulatok, s jöttek létre újak. Ez egyúttal a Kr. e. IV századi kelta társadalom rendkívüli dinamizmusának egyik oka. Másfelől viszont a La Téne-kovácsműhelyek egyre jobb minőségű vasfegyvereket állítottak elő. A mediterrán világ elleni katonai sikerekhez a technológiai forradalom nagyban hozzájárult. Az itáliai megtelepedés, kapcsolatfelvétel az itáliai görögökkel, keveredés az etruszkokkal a La Téne-kultúra átalakulásához vezetett. Ennek legfontosabb szimptómája az úgynevezett folyamatos növényi stílus megszületése volt a Kr. e. IV század első felében, melyet régebben - egy Rajna-vidéki sírlelet után - Waldalgesheim-stílusnak neveztek. Ez a művészeti kifejezés a görög, illetve az etruszk palmetta- és indamotívumok átvételén és szuverén felhasználásán alapul. Amint a filottra-BRONZ BOROSKANCSÓ FOGANTYÚJÁNAK ETRUSZK HATÁST TÜKRÖZŐ DÍSZÍTÉSE A KR. E. V. SZÁZADBÓL (Baden-Württemberg) női (Olaszország) aranynyakperec, a waldalgesheimi ékszerkészlet, az agrisi (Franciaország) sisak vagy egy vaslándzsa a budapesti Nemzeti Múzeumban szemlélteti, ezek a díszítmények csak látszólag absztraktak, valójában többértelműek: a palmetta emberi maszkot, fantasztikus állatalakot rejt. Mindez vallásos ikonográfia részét képezi, amelyben egyebek között fellelhető az istenség, az életfa és az utóbbit őrző szörny ábrázolása. A kelták keleti expanziója korántsem zárult le a Kárpát-medence nyugati felében. Egyik seregük már a Kr. e. IV század közepén feltűnt a Balkánon, hogy azután az ifjú Nagy Sándor Kr. e. 335-ben az Aldunánál kelta követeket fogadjon. Amikor Kr. e. 281-ben Makedónia meggyengült, megindult a nagy offenzíva a hellenisztikus világ ellen. Belgiosz harcosaival az illírek területén keresztül tört be Makedóniába, s megsemmisítette a fiatal király, Ptolemaiosz Keraunosz seregét. Ezután Brennos és Akkhoriosz hada nyomult be Makedóniába, s folytatva útját dél felé, egy elit alakulat Delphoi-ig jutott el. A vállalkozás azonban elbukott, bár némelyik ókori szerző tudni véli, hogy Apollón híres szentélyét kirabolták. Erre azonban nem került sor, a megsebesült kelta vezér öngyilkos lett. Egy harmadik csoportot, melyet Kerethriosz irányított Kr. e. 278/277-ben Antigonosz Gonatasz a mai Gallipoli félsziget környékén vert szét, az életben maradottakat zsoldosként szolgálatába fogadta. A balkáni invázió hátországának a Közép-Dunavidéken kellett lennie. Ugyanakkor azonban Kr. e. 277-ben Brennosz seregének egyik maradványa Thrákiában, Büzantion hátországában, Tülisz néven kelta királyságot hozott létre, amelyet a thrákok Kr. e. 213/212-ben döntöttek meg. Egy másik csoport már a Makedóniától északra fekvő Dardaniában elszakadt Brennosztól, s Kr. e. 278/277-ben átkelt a Hellészpontoszon. Ezzel kezdődött a kis-ázsiai galaták története, amely Nyugat-Anatólia számára „sötét éveket” jelentett. Végül I. Antiochosz legyőzte és a mai Ankara környékén, a Halüsz folyó (Kizilirmak) középső folyásánál telepítette le őket. Kr. e. 236 és 166 között a Pergamoni királysággal vívtak elkeseredett csatákat. A Kr. e. III. században a La Téne-kultúra súlyponti területe a Kárpát-medencébe tevődött át. A szakirodalom ezt a keleti kelta kulturális közösség, görög szóval koiné kialakulásának nevezi. Erről a következő részben írunk. A Kr. e. III. században a katonai vezetőréteg meggazdagodott. A kocsisírok Normandiától Bulgáriáig mindenfelé megtalálhatók, s mellékleteik között olyan kiemelkedő alkotások vannak, mint a Ciumenti (Románia) sisak, tetején mozgatható szárnyú madár szobrával vagy a mezeki (Bulgária) kocsidíszek. Jómódú harcosok voltak a megrendelői azoknak a pompás vésettel díszített kardhüvelyeknek, melyek legfontosabb műhelyei a kontinensen Magyarország és Svájc területén, valamint Írországban dolgoztak. A gazdasági és társadalmi átalakulás elsősorban a kelta pénzverés megszületésében tükröződik. A főképpen II. Philipposz makedón uralkodó vereteit utánzó éremképek egyúttal a kelta művészet legfontosabb alkotásai közé tartoznak. Ugyancsak a déli kapcsolatokkal hozható összefüggésbe a Kr. e. III. századi vallási „forradalom”, amely jelenleg főleg a mai Franciaország területén kiásott szentélyekkel dokumentálható. Ezek templomaikkal, kultuszaikkal, emberáldozataikkal az istenek és héroszok tiszteletén túl az adott törzs összetartozását, egységét is kifejezték. A Kr. e. III. században a kelták fokozatosan kiszorultak Itáliából. A senonokat Kr. e. 295-ben Sentinumnál verték szét a rómaiak. A boiusok hosszú küzdelmek után, melyek közepette Hannibal itáliai betörése jelentett számukra reménysugarat, Kr. e. 193-ban szenvedtek vereséget. A törzs maradványa a Kárpát-medencébe vándorolt. A vaskori kelta függetlenség két utolsó századának legfontosabb fejleménye a mérsékeltövi Európa első városainak kialakulása volt. Julius Caesar oppidumnak a galliai erődített magaslati településeket nevezte, mag a modern kutatás ezt a fogalmat a Franciaországtól a Kárpátaljáig (Ukrajna) húzódó La Téne-zónára terjesztette ki. Minthogy az oppidum kétségtelenül leglátványosabb kritériuma az impo- A város születése 1574 ■ Élet és Tudomány ■ 1998/50